Kényszer, mert végül is muszáj írni, ha blogger vagy. Ráadásul sok minden megírásra méltó volt az elmúlt egy-két hétben, csak éppen, úgy látszik, kioltották egymást – és a bennem szunnyadó grafománt. Szóval, lusta voltam, meg összetorlódtak a témák, amelyekbe most már csak bele-bele kapok. A vezérfonal a történelem.
Valószínűleg véletlen, de viccesen alakult, hogy az ELTE Bölcsészkarán épp a második világháború befejezésének évfordulóján, május 8–9-én tartottak tudományos konferenciát a száz éve kezdődött első világháborúról „A háború, amely megszüntet minden háborút” címmel. Bár bevezető előadásában Glatz Ferenc nem csupán a két világháborút kötötte össze – az, hogy a második egyenesen következett (következik) az elsőből, közhely, Keynes már 1919-ben megjósolta, és több történész vallja a „harmincéves háború” tézisét –, hanem egyenesen máig tartó százéves háborúról beszélt, amelynek oka és tétje a nemzetállam Szerbiától Németországon át Ukrajnáig.
A monstre rendezvény előadásainak csak töredékét hallgattam meg (a konferencia teljes anyagát kiadják könyvben), a magvas és/vagy frappáns megállapítások jó részét már el is felejtettem, de egy-két dolgot megemlítek. Természetesen téma volt a háborús felelősség kérdése; volt (Robert Evans), aki a hagyományos értékelés mellett kitartva a német imperialista törekvéseket emelte ki, de az utána következő Schmidt Mária lényegében a britek (és kisebb részben a franciák) nyakába varrta az egészet: ők már a Német Birodalom 1870-es létrejötte óta féltek az új európai hatalomtól, és mindent megtettek az elszigetelésére. Frank Tibor a háború végi béketapogatózások kapcsán arra szólított fel, hogy becsüljük jobban IV. Károlyt – egyáltalán ismerjük meg személyiségét és rövid uralkodásának tényeit –, tette mindezt érvekkel alátámasztva, és nem azért, mert a Gólyavár Mária Terézia auditóriumának leghátsó sorában ott ült az unoka, Habsburg György. Szokásos módon élvezetes előadást tartott Gerő András a szarajevói merénylet és a hadüzenet közt eltelt egy hónapról, pontosabban arról, hogy miről írtak az újságok (a Könyvhétre jelenik meg erről egy hatvan napi- és hetilap, folyóirat elemzését tartalmazó kötet). Nos, a legfőbb tanulság, hogy senki nem sejtette a jövőt. Az egy dolog, hogy nem tudtak – nem tudhattak – a színfalak mögött folyó politikai, diplomáciai tárgyalásokról, de még akik a Szerbiával való azonnali leszámolást sürgették, azok sem sejtették – nem sejthették –, hogy mi következik. Általában úgy vélték, ha lesz is háború, az valamifajta gyorsan befejeződő „kaland” lesz. Ennek a felfogásnak, mondta a történész, az alapvető oka az volt, hogy a magyar lakosság 1848–49 óta nem élt át háborút. Gerő állítása szerint 1914 júliusában a lapok fő témája egyébként se ez volt, hanem az Állatkert ízületi beteg kiselefántjának a kezelése, valamint hogy a spanyol paprika kiszorítja a hazai piacokról a magyart. Békeidő volt, hangsúlyozta többször is, és senki se gondolta, hogy ennek vége lehet.
A konferencia egyik szekcióülésén Az elköteleződés határai címmel tartott nagyon érdekes előadást Molnár Eszter Edina arról, hogy miközben a hadüzenet után a hazai sajtóban is mindent elöntött a hazafias, háborús lelkesedés, ennek hangoztatói magánemberként esetleg egészen más véleményen voltak. A példa Kosztolányi Dezső volt, aki több lapban is sorra jelentetett meg a háború nagyszerűségét zengő újságcikkeket. Mint például az 1914. októberi Véres kovász című írás: „Hadd jöjjön a vihar, és söpörje ki szalonjainkat. Csak valljuk be, hogy sok szemét van benne, és nem nagy kár azért, amit elpusztít. Mi eddig nem láttuk önmagunkat… [A]z 1870-től 1914-ig terjedő kor nem visel majd valami nagyon díszítő jelzőt a leendő történész és társadalombölcsész előtt, s fanyalgó udvariassága, hamisított biedermeier szalonja, cukros, minden őszinteség nélkül való érzelgőssége egykor gyűlölt komikum lesz minden értelmes ember szemében… Ki sajnálja a régi ’kultúrá’-t? Legyen áldott a változás, az újság, a jövendőt kelesztő véres kovász.” Ugyanakkor a más lapokban megjelentetett szépirodalmi műveiben, illetve magánleveleiben nyoma sincs ennek a hivatalos propagandához illeszkedő hangvételnek. Az értelmiségi felelősségének – az írástudók árulásának (Julien Benda) – klasszikussá vált kérdése merül fel, holott Kosztolányi esetében valószínűleg csak egy súlyosan beteg pszichéjű emberről van szó.
Több okból kifolyólag egyet se hallgattam meg a „Nagy Háború” következményeivel foglalkozó előadásokból, de a Trianon-komplexum és komplexus „szembejött” velem, amikor hétfőn elmentem a Kossuth Klubba, a Nemzet a mindennapokban – az újnacionalizmus populáris kultúrája című tanulmánykötet bemutatójára. A könyvet az Akadémia Kisebbségkutató Intézetének munkatársai írták, és bár sajnáltam rá az (ott kedvezményes) 3000 forintot, majd megszerzem (például kiveszem könyvtárból), mert a beszélgetés alapján nagyon érdekesnek tűnnek a kultúrantropológiai megközelítésű tanulmányok. A recenzensek szavaiból kitűnt, a nemzeti rocktól a kultikus Erdély-túrákon át a szubkultúrákban megjelenő felfokozott nemzeti érzés/nacionalizmus történeti áttekintéséig terjedő tanulmányok hangsúlyos „üzenete”, hogy tartósan számolni kell a Trianonon alapuló nemzeti sértettségérzés jelenlétével és hatásával a magyar társadalom nagy csoportjainak gondolkodásában.
A beszélgetésnek csak egy részét hallottam, mert egy nagyszerű orosz zongoraművész, Nyikolaj Luganszkij koncertjére „kellett” távoznom. Mint ahogy az oroszok is felelősök a világháborús konferencia részbeni elblicceléséért: konkrétan az Uránia moziban rendezett Moszfilm napok. Nagyon ritkán megyek moziba, de ennek nem tudtam ellenállni, három filmet is megnéztem. Az első egy 1979-es Gleb Panfilov-film, a Téma volt, többek között Inna Csurikovával; Panfilovra jellemző könnyed irónia a nagyképű, társadalmilag privilegizált helyzetével visszaélő, de kiégett „alkotó” értelmiségről, a művészet, az írók iránt ájult tisztelettel viseltető „egyszerű” emberekről, ami az utolsó negyedórában átmegy melodrámába. Tavaly készült, de a 70-es évek elején játszódik (a Putyin-rajongóvá vált) Karen Sahnazarov Szerelem a Szovjetunióban című filmje. Ez újravágott változata az Eltűnt birodalom című filmnek, amelyet egyes kritikusok a Szovjetunió iránti nosztalgiával vádoltak. Hát, nem tudom. Számomra legfeljebb annyiban tűnt nosztalgikusnak, amennyiben nosztalgiával és (többnyire) szeretettel gondolunk vissza arra, hogy voltunk fiatalok, és ez ad egy „rózsaszín árnyalatot” az (egyébként jelzett) szörnyű viszonyoknak is. A harmadik film igazi csemege volt: egy 1927-es némafilm, az Ágy és dívány, avagy szerelem hármasban (eredeti címe egy lakcím: Tretyja Mescsanszkaja) című vígjáték. Abram Room helyenként expresszionista – hol Ejzensteint, hol Fritz Langot idéző – képsoraiban a húszas évek Moszkvája jelenik meg, a még le nem rombolt templomokkal és szegénységével, de még a köznapok, a magánélet viszonylagos szabadságának utolsó pillanataival. A szűkös társbérlet egyetlen lakószobájának falán a naptár mellett mindenesetre magától értetődő természetességgel függ Sztálin valamely képeslapból kiollózott portréja. Ha úgy veszem, mindhárom film a történelemről is szólt.
A csúcspont viszont a Magyar Tudományos Akadémia keddi – lényegében politikai demonstrációvá vált – konferenciája volt Történelmi emlékezet és történettudomány címmel, ahol mindeddig példátlan keménységű ítéletet mondtak az Orbán-rezsim történelem-átalakító tevékenységéről. Erről elég részletesen beszámolt a sajtó, az Élet és Irodalom pedig Gyáni Gábor történész előadásával megkezdte a konferencia anyagának publikálását.
Az MTA hivatalos tájékoztatója
Aktuális (sajtón kívüli) olvasmányom is történelem volt: Norbert Frei 1968-ról szóló igen alapos munkája. Frei külön-külön végigmegy a hatvanas évtized amerikai, német, francia, angol, holland, olasz, japán, csehszlovákiai eseményein, és lényegében azt mondja, hogy ’68, a rövid életű diáklázadások csak a látvány volt; a lényeg már korábban végbement vagy legalábbis elkezdődött. Amerikában a néger polgárjogi mozgalom és a vietnami háború, a sorozások elleni tiltakozás, Németországban a náci múlttal való – ugyancsak a 60-as évek elején kezdődő – szembenézés, az atomfegyverek, illetve a Kiesinger-kormány által tervezett szükségállapot-törvény elleni tiltakozás volt fókuszpont, Angliában ugyancsak az atomfegyverkezés elleni húsvéti békemenetek. Általános vonás volt viszont a háború utáni nemzedék tekintéllyel való szembefordulása, a tekintély tagadása. Ami ’68, illetve a hatvanas évtized öröksége az egy életmód- és életstílusváltás, a beszédmód megváltozása, a szubkulturális – zöld, feminista, meleg stb. – mozgalmak léte.
A héten emellett volt még Csehov Platonovja a Maladype Színház előadásában, két baráti összejövetel és egy jól sikerült töltött káposzta (plusz zserbó, ugyancsak sikeres). Utóbbi a magántörténelmem része.
Utolsó kommentek