Mesterházyt utáltam, mint a sz…t, évekkel ezelőtti hivatalosan személyes ismeretség alapján arrogáns, akarnok karrieristának tartom. Két irtó nagy választási pofon kellett hozzá, hogy pártjának – rémületbe esett – hangadói rájöjjenek és ki is merjék mondani politikai alkalmatlanságát. Ez azonban másod- vagy harmadrendű kérdés. Az MSZP-vel ugyanis nem M. A. a probléma, M. A. csak (gennyes) tünet. M. A. egy elődje, Gyurcsány Ferenc által szétvert pártban lett elnök (Lendvai Ildikó csak múló, érdektelen epizód volt), és akár tiszteletre méltónak is nevezhető, hogy egy eleve bukott helyzetben, a 2010-es választás előtt. (Nagyhangú bírálói, köztük a tegnap megint pártelnökségre bejelentkező Kovács László, most már a 2010-es vereséget is Mesterházy nyakába varrják.) Többször leírtam már: Gyurcsányt felelőtlen politikai kalandornak tartom, akiről 2004-ben egyértelműen kiderült, csak annyit tudott, hogy a hatalmat akarja, de hogy miért, minek az érdekében, hogy mit kezdjen vele, arról fogalma se volt. A DK megalakítása óta pedig a programja kimerül abban, hogy ő Orbán legelszántabb, leghangosabb ellenfele. (Ez a szerep persze magában foglalja, hogy egy sor kérdésben igaza legyen.) Az erős(zakos) Gyurcsányban és a gyenge Mesterházyban azonban közös, hogy semmit nem tudnak kezdeni az MSZP-vel, nem tudnak választ adni arra a kérdésre… arra a kérdésre, amit fel se tudnak tenni: mivégre van ez a párt? És hogy mi is ez az MSZP? – túl bizonyos egzisztenciális érdekszövetségen vagy közös múlton, meg közös kulturális hagyományon.

1989 őszén az államszocializmus – remélt, de lehetetlennek bizonyult – megreformálásába belebukott, s a nyugat-európai szociáldemokráciához menekülő, a kényszerideológiát ideológiamentes pragmatizmusra váltó politikusok pártja lett, amely jórészt a hagyományok alapján vállalta olyan baloldali értékek képviseletét, mint egyenlőség, szolidaritás. Az Antall-kormány politikája, (benne a Horthy-korszak első ideológiai, kulturális restaurációs kísérletével), de még inkább a (már a 80-as évek végétől) kiépülő, tömeges munkanélküliséggel, a Kádár-korszakban élvezett egzisztenciális biztonság végső megroppanásával járó gátlástalan magyar vadkapitalizmus – és mindezek alapján a rendszerváltásban való általános társadalmi csalódás tette négy év alatt tömegtámogatást élvező kormánypárttá. A sokak által „kis Kádárnak” tekintett Horn Gyulával.

Az 1998-as vereség után 2002-ben ismét az „ezeknél” még „azok” is jobbak hangulat vitte vissza a hatalomba – amivel aztán nem tudott mit kezdeni. Az EU-csatlakozás 2004-es beteljesedésével lényegében program nélkül maradt az MSZP. Csak azt tudta ígérni, hogy jobban menedzseli a globális kapitalizmus rendszerébe nagy hendikeppel illeszkedő országot, mint (ellenfélből kíméletlen, gátlástalan ellenséggé váló) politikai riválisai. De csak ígérni tudta.

Kérdés, hogy a szimpla dilettantizmus, a politikai ügyetlenség, alkalmatlanság (és az ellenfél politikai tehetsége) számlájára írható-e mindaz, ami az MSZP-vel 2006-tól máig történt. Azt hiszem, nem. Én a fő okot a karakter, a célok, az irány hiányában látom. Az ideológianélküliségben, ami magával hozza, hogy a pártnak nincs értelmes mondanivalója a magyar társadalom számára. (Túl azon az egyébként indokolt célon, hogy „le Orbánnal!”.) Miért, milyen alapon nevezi magát szocialistának, baloldalinak? Mit jelentenek számára ezek a fogalmak? Mit jelentenek itt és most a magyar társadalom számára? És mit jelentenek úgy általában ma a világban? Képes-e a magyar baloldal (most már túllépve az MSZP, DK meg Együtt nevű csoportosulásokon) megfogalmazni valami alternatívát a neoliberális-neokonzervatív eszme és gyakorlat uralta világban – illetve azzal szemben, azon túl? Képes-e hihető vagy reményt adó alternatívát megfogalmazni? Igen, a „hihető” és a „reményt adó” nem ugyanaz, az első a megvalósítás belátható lehetőségét is magában hordozza, míg a „remény” inkább csak az igazság hitét, tudatát. Ma egyik sincs. De amíg nincs, addig értelmetlen az MSZP „megújításáról” fecsegni. És csak a politikai játékok iránt érdeklődők szórakoztatására szolgál azon tipródni, hogy ki lesz egy fölöslegessé vált párt következő elnöke.