Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.
(József Attila)
Je suis Charlie. Persze, ma ezzel kell kezdeni, mert szörnyű, ami tegnap Párizsban történt. És mert tényleg én is áldozat vagyok. Azt hiszem, ez volt az utolsó csepp a (méreg)pohárban, amitől rá kellett jönnöm, hogy tényleg vége van annak a világnak, amelyben felnőttem, amelyben eszméltem, amelyben hittem. A racionalitás világának, amelyből csak egyszeri szörnyű kisiklásnak tarthattuk Auschwitzot. Tudom, azóta is megszámlálhatatlan áldozata volt a világban a gyűlöletnek, az erőszaknak – vagy akár csak a gazdasági érdeknek. De mindről tudni lehetett, hogy oka van, értelmezhető, ezért nemcsak kiszámítható, hanem (talán, egyszer majd) le is küzdhető.
2001. szeptember 11. már új fejezetet jelentett a fanatikus erőszak jelenkori történetében, de az al-Kaida színrelépésében, az Amerika-ellenes politikai indulatokban még találhatott magyarázatot, aki akart. A 2005-ös londoni terrortámadás – a kevesebb áldozat ellenére is – komolyabb figyelmeztetést jelenthetett, mert itt a merénylők már Nagy-Britanniában született, ott felnőtt, szocializálódott(?) muszlim fiatalok voltak. A végső civilizációs – úgy értem, az általunk értelmezhető civilizációra mért – csapás azonban az Iszlám Állam által képviselt dzsihadista terrorizmus, amely ezrével vonzott magához nyugat-európai – angliai, hollandiai, franciaországi, eddig angolnak, hollandnak, franciának tartott – fiatalokat. Szociológusok, pszichológusok, filozófusok mélyednek az okok keresésébe, de ez engem már nem kell, hogy érdekeljen. (Megmaradt racionális énem persze azt mondja: dehogynem érdekel, hiszen csak az okok megértése vezethet el valamiféle – jövőbeni, sok évtizedes – terápiához.) Ma a lényeg a nyugati világ, civilizáció, a görög-zsidó-keresztény kultúra, a felvilágosodáson, az egyén méltóságán és jogain alapuló liberális társadalom(kép) védtelensége, tökéletes kiszolgáltatottsága a számunkra értelmezhetetlen és ezért kezelhetetlen vallási fanatizmusnak.
Lehetne most azon meditálni, hogy mi a dologban az Egyesült Államok felelőssége, amely a 80-as évek elején egy világpolitikai játszma keretében Afganisztánban és Afganisztán körül lényegében megszervezte a megszálló szovjet hadsereg elleni nemzetközi dzsihadista ellenállást, amelyből aztán az al-Kaida kinőtt. Az első áldozat – Afganisztán után – maga az USA lett; nemcsak a New York-i ikertornyokkal, hanem a terrortámadás nyomán elrendelt biztonsági rendeletekkel: az emberek lényegében korlátlan állami ellenőrzése, Guantánamo, Abu Ghraib tagadása mindannak, amit Amerika kétszáz éven át vallott a demokráciáról, emberi jogokról. (Vallott, ha nem is mindig képviselt, mert persze eszünkbe juthat Hirosima, Vietnam, a feketék helyzete, az 50-es évek mccarthyzmusa vagy az évtizedeken át érvényesülő amerikai antiszemitizmus is… egyebek között.)
És lehetne azon gondolkozni, hogy mennyiben felelős Nyugat-Európa (a több évszázados gyarmatosítás, majd az egyenlőtlen feltételeket diktáló globális gazdaság) azért, hogy ázsiaiak, afrikaiak milliói a nyomor, a kilátástalanság vagy a helyi háborúk elől itt kerestek/keresnek menedéket.
A lényeg azonban most, egy nappal Párizs után – és ki tudja, hánnyal egy ki tudja, hol bekövetkező újabb terrortámadás előtt –, hogy a dzsihadizmus ma konkrét fenyegetést jelent mindannyiunk számára. Mindannyian potenciális célpontok vagyunk. Nem csak európaiak, amerikaiak, zsidók, keresztények vagy éppen ateisták. Az iszlám egy törpe, de fanatikus kisebbsége a muszlim hívők többsége számára is halálos veszély, szó szerint, bizonyság erre az Irakban, Szíriában lemészárolt, felrobbantott ezrek, elüldözött tízezrek sorsa. Mert nem csak a tegnapi párizsi 12 áldozat. Kiszámítható, hogy a merényletek nyomán megsokasodnak azok, akik erős, rendteremtő államot akarnak majd, s ez a szélsőjobboldal terepe lesz. Meg lehet próbálni gátat emelni a bevándorlás ellen (nem fog sikerülni), de attól még itt marad velünk a sok millió muszlim Angliában, Hollandiában, Franciaországban, Németországban, akiknek valószínűleg 99 százaléka (és ha csak 70, akkor mi van?) tökéletesen ártatlan mindabban, ami történik; emberek, akik „csak” élni, boldogulni akarnak, netán – horribile dictu – saját hitük, kultúrájuk megtartásával, de akik az „őshonos”/keresztény/fehér társadalom számára már potenciális gyilkosok… vagy „ingyenélők”. Az egymással ütköző érzelmek, félelmek, az irracionalitás köréből reménytelennek látszik a kiszabadulás.
És akkor még nem beszéltünk a nem muszlim, norvég Breivikről vagy a nem muszlim, magyar romagyilkosokról…
Utolsó kommentek