Az előző éjszakai hánykolódás után most pihentető hétórás alvás, plusz egy óra szendergés, félálom. A többnyire patchwork jellegű álmaimra szinte soha nem emlékszem, most egy momentum marad meg: mosolygó, középkorú (értsd: velem egyidős, hehe) nő, egykori iskolatársam, ráköszönök: – Szia, Deák Ági! – a nő elmenőben mosolyogva visszanéz – Nem vagyok Deák Ági. – Bocsánat!

Nem emlékszem Deák Ági nevű iskolatársra; amikor délelőtt ezen morfondírozom, Varga Imola és Matula Ágnes ugrik be (Ady Endre utcai általános – akkor Zirzen Janka Tanítónőképző –, második-negyedik osztály, 50-es évek közepe). Mindig együtt említettük őket, mert ők voltak az osztály „tisztaötös” éltanulói, a megbízhatóság etalonjai (ezt a szót persze akkor még nem ismertem); a kerek arcú, barna hajú Imola és a szőke, copfos, szemüveges Ági, egymás mellett ültek a középső padsor utolsó padjában. Nem emlékszem, hogy később találkoztam volna velük, pedig biztos… Erről az emlékről viszont beugrik egy másik, ugyancsak ahhoz az időhöz kötődő dolog: vasgyűjtés; lehet, hogy már ötödikes és úttörő voltam, és a vasgyűjtés egyúttal örsi verseny is volt. A lényeg: előző nap kaptam egy szép, drapp színű, nagyon világos, bőr(?) félcipőt. Annyira örültem neki, hogy abban mentem vasat gyűjteni. A nap végére a bőrön hatalmas fekete karcolások voltak. Amire nem emlékszem: anyám reakciója.

De vissza a reggelhez, az ébredéshez! A redőny résein besüt a nap, mintegy garantálva egész napi jó hangulatomat. Zuhany, bőséges reggeli (narancslé, három bögre tea, rozskenyér-szeletkék és piritós fehérkenyérből, (akciós) gombás pástétom, vaj (nem margarin!), felvágott, sajt, dzsem.

Kávé majd félóra múlva, már az erkélyen, az obligát újságolvasás (Népszabadság) közben. Mindhárom elem fontos. Egy: déli fekvésű erkély, februártól, amikor már elég magasan jár ehhez a nap, lehet napozni, persze egyelőre kellően felöltözve, de pár hét múlva talán már félmeztelenül is. Kettő: a kávé, a Máté-bögréből. Öt éve kaptam tőle, Ausztráliában vette, „aboriginal” népi motívumokkal (kínai gyármány), hétvégi, rituális chateléseink – „együttkávézásaink” – alkalmával ittam belőle. Most akkor, ha nagyon erősen bennem van. Holnap lesz a 37. születésnapja – most már csak születési évfordulója. Három: újságolvasás. Hatéves korom óta naponta, függőség. (Plusz hírek rádióból, internetről, ritkábban tévéből.) A mai fősztori, hogy Simicska szerint Orbánnal az élen mindenki geci. Szánalmas ország, ahol ez a két ember, két ilyen ember – ennek a két embernek a maffiaszövetsége, most pedig háborúja – határozza meg az életünket. Na, jó: nem az életünket, hanem annak kereteit, színterét.

A lényeg azonban a napsütés. Kinyílott a pitypang, megírom. Süt a nap, megírom, mert ma ez a fontos. Mennék is sétálni, de szólít a kötelesség: főzni kell. Húsleves három csirkeszárnyból és rengeteg zöldségből. (Korábban, ha nem marhából, akkor csontos csirkemellből készítettem, de manapság túl nagyok a csirkemellek, és miután lassan kifőzöm belőlük az erejüket, hiszen a leves a lényeg, alig marad ízük. Plusz egyedül kell megennem a húst is, mert Judit utálja. A levest persze nem.) Sült kacsacomb, hagymás krumpli, párolt káposzta. Csupa macera. A kacsával csak a párolásig, a krumplival csak a megfőzésig jutok (ebben a bejegyzésben pedig eddig), amikor mégiscsak elmegyek sétálni, hiszen már fél 3 van, nem marad sok a napsütésből…

Másfél órás séta a Rózsadombon és csatolt részein (Vérhalom, Törökvész, Szemlőhegy, Zöldmál); érdekes, gyerekkoromban ez mind „a” Rózsadomb volt; és bár a Szemlőhegy utca meg a Vérhalom tér közelében laktam, soha eszembe nem jutott, hogy ezek nem csak utcanevek. (A II. kerület „tájegységeiről” kicsit bővebben itt írtam.) Négy óra után a nap már lemenőben, kezd határozottan hideg lenni, de azért nagyon jó volt.

Hazatérve a főzés komplettírozása, kajálás, egy pohár cserszegi fűszeres. (Kávé kimarad, mert kicsit magas a vérnyomásom.) Na meg a bejegyzés befejezése. És az este még előttem. A program olvasás: HVG, Umberto Eco: A rózsa neve és közben zenehallgatás.

És persze gyertyát is gyújtok.