"Rengetegen érzik manapság, sajnos, hogy ellentétek feszülnek köztük s rengeteg más ember között. A kultúra alapvető sajátsága, hogy messzemenően bizalmatlanná tesz a köreinken kívüliek iránt, vagyis nemcsak a germán tartja alacsonyabb rendű lénynek a zsidót, hanem a futballista is a zongoristát. Hiszen végül is minden a határai által létezik, így a környezete ellen irányuló, némiképp ellenséges aktus révén; ha nincs pápa, nincsenek lutheránusok, és pogányok nélkül pápa sincs, vitathatatlan tehát, hogy az emberek egymásrautaltsága épp egymás eltaszításában nyilvánul meg a legélesebben." (Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember I., 32. o., Tandori Dezső ford.)

Több mint nyolcvan éves szöveg.

Kamasz- és ifjúfelnőtt korom egyik meghatározó barátja áradozott Musil regényéről, belenéztem, és megállapítottam, hogy én még nem nőttem fel ehhez, aztán évtizedekkel később is beletörött a bicskám. Most Joseph Roth óriási élményt nyújtó Radetzky-indulója nyomán veselkedtem neki az ugyancsak a Monarchia korában játszódó könyvnek. A 38. oldalon tartok a több mint 2300-ból... Nem könnyű olvasmány (megint fölmerült bennem, hogy vajon nem a kongeniális fordító, Tandori nehezíti-e meg tudatosan az olvasó dolgát - ezt egy németes (hé, Platen!) tudná megmondani. Ha a borozáshoz hasonlítom, nem arról van szó, hogy egységnyi idő alatt minél többet igyak meg, így érve el a gátlásokat felszabadító, a világ bajait feledtető kábaságot, hanem minden kortyot hosszan a számban tartva, ízlelgetve, a nedű illatát élvezve jutni egy "magasabb régióba". Élvezem könnyed, lebegő iróniáját, a köznapi jelenségek - például az augusztusi Bécs utcai forgalmának - filozófiai (vagy éppen csak filozofálgató) megközelítését. A fenti eszmefuttatásra például egy utcai verekedés ad alkalmat. Hosszú távú programnak ígérkezik, és remélhetőleg nem adom fel útközben - remélem, eszembe se jut majd ilyesmi.