A fiú a hóban feküdt. Széttárt karjait le-fel mozgatva lassan söpörte a havat: hóangyalt formázott. Lehunyt szeme mögött egy barátságos, meleg szobában, feldíszített karácsonyfa körül család állt. Gyertyák égtek, csillagszórók sziporkáztak, a fa alatt szépen csomagolt ajándékok, a gyerekek már ugrottak volna letépni róluk a papírt, de még illedelmesen fogták szüleik kezét, s velük énekelték: Mennyből az angyal… A fiú dühödten kinyitotta a szemét, hogy ne lássa, ne hallja; megnyugtató volt a hó borította, csupasz faágak látványa, a kutyák ugatása. Hogy egyedül van. Hóangyal. Feküdni benne, mozdulatlanul, talán elszenderedni, örökre. A mennyből az angyal fikció, a hóangyal valóság. Ez az övé.

A karácsony keresztényeknek a születés ünnepe, nálunk elsősorban családi ünnep.

Első és nagyon sokáig utolsó családi karácsonyát hathónapos magzatként „ünnepelte”. Nem lett belőle angyal, megszületett. És amikor eszmélni kezdett, megértette, hogy megrabolták. Ezért ha jött a karácsony, menekülni kellett, menekülni mások boldogsága elől, önmaga elől. Csak minél távolabb a szeretet ünnepétől. Hova menekül egy hóangyal?

Aztán felnőtt, sok minden történt, lettek emberek, akiket szeretett, akik szerették, karácsonykor is volt kihez menni – néha kivel is… Csak családja nem volt – ezért hát karácsonya sem.

Ma – mint már évek óta – felkereste a „kísérteteit”, a hozzátartozóit, akik a családja lehettek volna. Fenyővel, hiszen karácsony van. Családi ünnep. Ő bőgött (de csak belül, másként most nem volt szabad), ők mosolyogtak. Mert tudják, hogy a karácsony a születés ünnepe, és neki megszületett valami. Vérben, fájdalomban – ahogy minden és mindenki születik – neki családja született. Este együtt, egymás kezét fogva állnak a fa alatt.

És ha újra fehér lesz az erdő, kimegy a fiával a hóba, és csinál neki hóangyalt. A kicsi majd kacag... És inkább hóembert akar.

(2009)