Persze, lehetne kulturáltabban, cizelláltabban, de arra ott vannak a számolatlanul ömlő évértékelések. Erre az évzáró bejegyzésre készülve én is hosszan tűnődtem, hogyan írjam meg azt szépen, amit gondolok, érzek 2015-ről, s amit a címben foglaltam össze. A közélet – a magyar társadalom és a világ dolgai – iránt gyógyíthatatlanul érdeklődő zoon politikonként éppúgy minden okom megvan arra, hogy rosszul érezzem magam, mint magánemberként, s a kettőt nem is mindig tudom szétválasztani, hiszen mindkettő én vagyok. Ez a világ egyre szörnyűbb, és Magyarország is egyre kilátástalanabb hely. Részletek a nyomtatott és elektronikus médiában, de egy dolgot mindenképpen ki kell emelnem, amelyben az imént említett két dolog összefonódott/-dik: a migráció. A gazdag és szegény világ közti szakadéktól, a kilátástalan nyomortól az ebből (is) táplálkozó és kíméletlen terrorban kulmináló vallási fanatizmuson át a klímaváltozás következményeiig számos globális és helyi tényező idézi elő azt a tömeges migrációt, amely az elmúlt egy évben új szintre emelkedve érte el Európát, s benne Magyarországot. Én is többször foglalkoztam vele a blogon, például itt. Az, hogy Orbán cinikus gazember, természetesen nem lepett meg, de rémületet keltő, hogy a magyar társadalom többségénél mennyire célba talált az idegenektől, a más emberektől való félelemre, a tudatlanságból fakadó vak gyűlöletre apelláló demagógia. Nemcsak internetes portálok névtelen kommentelői, hanem barátaim között is. (Bolgár barátom kérdezi keserű újévi üdvözletében: „Az egész világ megbolondult, vagy csak én/mi?”) Persze igazából nincs min csodálkozni, ha arra gondolok, hogyan vélekedik az átlag magyar a hajléktalanokról, a cigányokról, a fogyatékosokról, a szegényekről, hogyan bánik velük a magyar politika.

Cigányok, szegények… Tavaly év végén megszűnt minden pénzkereső elfoglaltságom, élhetem a nyugdíjasok (az én esetemben tisztes jövedelemmel járó) gondtalan életét. Csak éppen nem elégített ki az olvasás, a színház, a koncert, az úszás, a séta (tényleg nem hergelni akartam most senkit), úgy gondoltam, van még annyi szellemi és fizikai energiám, hogy valami – társadalmilag is – hasznosat csináljak. (Nem tehetek róla, én így szocializálódtam.) Tavasztól kerestem önkéntes munkalehetőségeket. Egy ismerősöm összehozott L. Ritók Nórával, a Berettyóújfalu térségében tevékenykedő Igazgyöngy Alapítvány vezetőjével, akinek blogját, beszámolóit „a nyomor széléről” régóta olvasom. Kitaláltunk valamit, mit tehetnék én a toldi roma integrációs program keretében (erről írtam például itt, de ez a dolog sajnos befulladt. Közben kapcsolatba kerültem egy jóval közelebbi (és kevésbé szegény) helyen működő alapítvánnyal, itteni munkám kudarcáról Kudarc című ópuszom regélt. A bejegyzést sajnos főoldalra tette a blog.hu gazdája, az index (az általuk minősíthetetlen módon adott „A felzárkóztatás totális kudarca” címmel nyolcezer olvasót generálva), s minthogy én hülye módon ezt linkkel együtt tettem szóvá egy rövid Facebook-bejegyzésben, az alapítvány vezetője úgy rúgott ki, mint macskát szarni (persze voltak előzmények). Nem mellesleg az eset kapcsán kiderült, hogy vérnyomásilag is nagyon rosszul tűröm a stresszt, úgyhogy a háziorvosom lényegében eltiltott a hasonló, teljes „bedobást” igénylő tevékenységtől. Az önkéntes tevékenységből így (egyelőre) maradt, hogy hetente kétszer néhány órát egy levéltárban dolgozom (történész a végzettségem), valamint heti két-három hetilapcikket olvasok be interneten vakok számára.

Ami most jön, az van, akit biztos irritál. Ugyanis hazudnék, ha azt állítanám, hogy a fentiek jutottak először eszembe, amikor 2015-ről, erről a szar évről gondolkoztam. Az első – és ami a legközelebbről érintett (érint) –, hogy 2008 óta ez volt az első év Máté nélkül. http://ras2.blog.hu/2015/03/28/huszonnyolcadika_161 Más veszteség is ért: elköltözött Budapestről és az országból egy barátom. Mátét is, őt is a blogoszférának köszönhetem, de míg Máté, a „fiam” (napi kapcsolatunk ellenére) megmaradt a virtualitásban, Platen blogger Attilává, személyes ismerőssé, baráttá vált. Bécs vonattal három óra, de egy másik világ és számára új élet, amibe én már csak lazábban férek bele. Kicsit hasonló ez ahhoz, mint amikor tudomásul kellett vennem, hogy kamaszkori barátaim (nálam jóval korábban) megnősültek, családot alapítottak, és már nem ugorhatok fel hozzájuk bármikor, már nem tudnak ugyanúgy csavarogni velem a városban, mint annak idején.

Erről jut eszembe az év számomra egyetlen sikertörténete: megszerveztem az ötven éves érettségi találkozónkat. Nem vittük túlzásba a műfajt: volt első, huszadik, negyvenedik és most az ötvenedik. Jobb híján, önként vállaltam el, mert akinek dolga lett volna, Jancsi, három éve meghalt (írtam róla).

A fentiekből nem következik, hogy ülök egy sötét sarokban, és sajnálom magam. Nem, az élet 2015-ben is tele volt gyönyörűséggel: könyvekkel (lásd Olvasónaplók), színházzal, koncertekkel, kiállításokkal, úszással, sétával és nem utolsó sorban baráti beszélgetésekkel. Csak éppen…

 *

Ja, boldog új évet kívánok minden kedves (ismerős és ismeretlen) olvasómnak.