Ha eszembe jutott volna, akkor ennek a bejegyzésnek az apropója a 2009-es tatárszentgyörgyi romagyilkosság évfordulója lett volna. Van, akinek eszébe jutott.

De máshonnan indítok. 2006 óta olvasok blogokat, majd másfél évi vendégblogolás (A vajszínű árnyalat) után 2008. júniusban indítottam el a Rásblogot. Tíz évvel ezelőtt még éppencsak elindult nálunk ez a műfaj, kevés blog volt, és én arányában sokat olvastam közülük. Számos blogger lett személyes ismerősöm, barátom (egy kivételével már egyikük se blogol). Két dolog motivált mások gondolatainak, vallomásainak rendszeres követésénél: olyan központi téma, ami engem is érdekel, és még inkább: az anonim írások mögött felsejlő személyiség. Mára - miközben a blogot mint műfajt háttérbe szorította a Facebook meg a Twitter - az internetes naplók száma követhetetlenné vált, és noha hűséges, konzervatív emberként én még (csökkenő lelkesedéssel, de) írom a naplót, napi rendszerességgel már csak kettőt-hármat olvasok (jobban mondva kettőre-háromra nézek rá, mert hogy új olvasnivalót ők se naponta kínálnak).

Még abban az időben, amikor sok mindenkit olvastam, többször is előfordult, hogy egy egyébként számomra érdekesnek és/vagy szimpatikusnak tűnő bloggerrel azért szakítottam meg a kapcsolatot (olvasás, kommentelés), mert elkezdett cigányozni. Türelmes, empatikus, megértő embernek tartom magam, de vannak bizonyos határok. Ha valaki a Rásblog cimkéi között tallózik, vagy a keresőbe beírja, hogy "cigányok", "cigánykérdés", meggyőződhet róla, hogy ezt a legfontosabb, legsúlyosabb - robbanással fenyegető - társadalmi kérdésnek tartom, és arról is, hogy mi róla a véleményem. Önkéntesmunka-kereséseim is elsősorban erre összpontosulnak.

A két dolog - blog és cigányok - ma reggel váratlanul összetalálkozott. Egészen más, személyes okai vannak, hogy Peti blogját követem, de ma reggel egy szép Ando Drom-dalt találtam rajta. Egy órával később, az újságot böngészve "esett le", hogy miért. Örülök.