Nagyon szépen megfogalmazza azt, ahogyan én is gondolkozom erről a kérdésről. Persze sose felejtem el, hogy valójában nincsen se értelme, se célja az egésznek. Vagy legalábbis ha van is, nem megismerhető. Ebben a sötét veremben csak magunk gyújthatunk gyertyát. És az is csak pislákol...

@Attila HG: Nyilván engem is megragadott a gondolat, azért másoltam ide. Ugyanakkor én nem hiszem, hogy lenne értelme, jelentése az életemnek mint egésznek, nem is keresem. Ami nekem fontos, hogy az egyes, konkrét életpillanatoknak, cselekedeteimnek legyen értelme. Ezen túlmenően legfeljebb az okokat keresem - nem túl intenzíven, mert nem olyan fontos (van, aki szerint gyávaságból) -, hogy valami bennem, velem miért úgy alakult ahogy.

@Attila HG: abban igazad van, hogy csak magunk gyújthatunk gyertyát, de nem mindegy , hogy hogyan, honnan vesszük hozzá a gyertyát és miből csiholjuk a lángot, és hagyhatjuk-e , hogy pislákoljon.

ui: a jó kérdések felvetése mindig segíti a tűz intezitását.

a kultúra-egyén- társadalom kérdéskörére értettem a fentieket

@rás:itt az egyszer nem vagy őszinte, minden bejegyzésed tükrözi a személyiségedet, de a nyilvánosság szemérmet von Nálad maga után.

@egy nagyi: Nem értem a hozzászólásodat. Amúgy pedig tényleg nem tárok mindent a nyilvánosság elé, de nem tudom, ez hogy jön ide.

@rás: AttilaHG-nek szóló írásra vonatkozik, minduntalan keresed magad.
A szemérem egészséges határokat szab.
Elnézést, hogy egy kicsit zavaros voltam.

Azért az egyik legnagyobb személyes kedvencem ez a regény, mert pompás szórakoztatásként tálalva mutat be egy filozófiai dimenziókig fokozható individuális dilemmát, életünk alakíthatóságának kérdését.

Az általad vett idézet, azaz Ludvík, az elbeszélő-főszereplő morfondírozása felől szemlélve, a Tréfában első pillantásra fellelhető megoldás meglehetősen kesernyés. Mintha épp azért lenne oly nehéz lemondanunk életünk értelmének, rejtett jelentésének kereséséről, mivel azokra a történésekre, amelyekből életünk összeállni látszik, nagyon is csekély befolyással bírunk. Az értelem iránti vágy egyfajta kompenzációs tünet az irányítás deficitjére. A regény különböző eseményekre vonatkozó tervek, elképzelések és leírások meghiúsulásának, dugába dőlésének és kifordításának sorozatából építkezik. Félresiklások és tévesztések egymásutánja lenne az a kulissza, amely életünknek teret szolgáltat. A kronologikus sor elején álló konkrét tréfa konkrét következményeitől jutunk el a "Tréfa" és az "Élet" közé tett egyenlőségjelig. A feltételezett értelemre és annak keresésére azért van szükségünk, mert képtelenek vagyunk szembenézni egy ilyesfajta válasszal.

Egy körmönfontabb olvasatban persze akadhat mód enyhíthetünk kesernyés szájízünkön és kiszolgáltatottságunkon saját életünket illetően. Legyen még oly szubverzív is, magának a történetnek az alakítása mégiscsak a mi kezünkben van. Milyen eseményekből és miképpen építkezve mondjuk el életünk történetét, nos ez elsősorban rajtunk áll. Narrálni, reflektálni, korrigálni, azaz felhasználni az irányítás, az uralom valós retorikai eszközeit, ezt nem veheti el tőlünk semmilyen szeszély, semmilyen hatalom. Idézeted valóban kerek, amennyiben figyelmesen olvassuk. Az értelem, vagy épp annak hiánya nem annyira az életünk, mint inkább életünk történetének sajátja.

Jómagam egy korábbi életszakaszomban megrekedtem annak felismerésénél, hogy az Élet értelmét fölösleges keresni, mert hiszen mindig csak egyéni, személyes életekre bukkanhatunk: az enyémre, a tiédre, az övére. Ha érdemes egyáltalán, úgy nyilván ezeknek az életeknek próbáljon jelentést tulajdonítani ki-ki, aki éli. Több olvasmányélményem között Kundera mesterműve segített tovább annak belátásához, hogy életünk önmagában nemhogy érdektelen, de már-már meg sem ragadható, fel sem ismerhető. Mindig és elválaszthatatlanul történet, narratíva tartozik hozzá, mely ráadásul folyamatos módosulásokat, variánsokat produkál, és még csak nem is egyedül az én tudatomban, hanem szeretteim, a hozzám közel állók tudatában is. Az alakíthatóság, és vele egy szerencsésebben, semmint kompenzációs szükségletként felfogott értelmezői pozíció, innen közelítve valósítható meg a leginkább illúzió-mentesen.

@beszélő név: akkor miért igénylik az emberek a történeteket, amely az életükről szól, miért születnek alkotók akik az alakíthatóság természetével játszanak.A "Tréfa" és az"Élet" közé tett egyenlőségjel, maga a sátáni kacaj, és ennek is vannak minden társadalmi csoportban értői, még ha nem ismerik az esztétika fogalmait.

@beszélő név: Az utolsó bekezdésig szinte teljesen egyetértek azzal, amit írtál. Bár a 2. bekezdésben vitára ingerel az az állítás, hogy "azokra a történésekre, amelyekből életünk összeállni látszik, nagyon is csekély befolyással bírunk"; a feltételes módú kontextus azonban enyhítő körülmény. Viszont nem tudom elfogadni, hogy az élet(ünk) azonos lenne a narrációval. Persze, ahogy én értelmezem a saját életemet, az valóban - szubjektív - narráció. De épp a Tréfában az egyik fő szál, hogy Ludvík lényegében egész élete során mást gondol az életéről, kapcsolatairól, mint azok valósága. A kettő eltérése, konfliktusa tudatosul számára a Luciével való újratalálkozással, illetve azzal, hogy barátjától - szerintem szépíróilag nem igazán jól megoldva, bár "a narratíva a lényeg" tételt erősítve - megismeri Lucie igazi történetét.

@rás: Életünk természetesen nem azonos a narrációval. Könnyen belátható, hogy ez miféle képtelenségekre vezetne: egyfajta regényhősként bolyonganánk saját életünkben. "Csak" annyit állítok, hogy életünk nem pusztán események halmaza, ahogyan – jóllehet mellékesen, ám épp a Tréfa kapcsán mégis aktuálisan – a történelem sem puszta tények összessége. Életünk inkább konstrukció, amit kiválogatunk, megőrzünk és felhasználunk mindabból, ami valóban megtörtént velünk, hogy önmagunkra ismerhessünk, hogy általa saját magunkat is megkonstruálhassuk. Ha belegondolsz, mindannak, amit személyes életünk folyamán valaha is átéltünk, egészen elenyésző hányada áll rendelkezésünkre. A csekélyke maradékkal kell gazdálkodni, és azt állítom, hogy ez a fajta gazdálkodás ölti magára a narratív formát, aminek segítségével egybe gyúrhatjuk a töredékeinket. Ludvík mintha épp arra döbbenne rá, hogy még ez a konstrukció is mennyire ingatag, mennyire rászorul az újabb és újabb korrekciókra.

@beszélő név: az egybegyúrt töredékek alkotják a posztmodern narratívát.

@egy nagyi: A töredékesben meglátni az elrendezhetőség egy lehetséges változatát eredetileg a romantika találmánya volt.

@beszélő név: most épp egy romantikus szerző műveit olvasom, jobban fogok figyelni, köszi amit mondasz.
Ha rás nem dob ki: akkor megkérdezném tőled, hogy jó-e az gondolatom Kundera műveinek olvasása után, hogy ő a romantika és posztmodern határvonalain mozog.

@beszélő név: Így már teljesen egyetértek veled, azzal a kiegészítéssel, hogy ez a narratíva persze nagyon is önkényes lehet.
@egy nagyi: Miért "dobnálak ki"?

@rás: egy aprócska félelem miatt, hogy esetleg eltérünk a Tréfából vett idézetedtől, más Kundera művek felé, de már látom, hogy biztosan butaságot kérdeztem.