„Az oroszok őrültek. Köztudottan. (Ráadásul sosem volt egy valamire való demokráciájuk, csak ilyen cáratyuskáik, még a zseniálisnál zseniálisabb íróik sem voltak demokraták, gyakorlatilag egyik sem.)” Tegnap írta ezt R., kedves ismerősöm, intelligens, művelt fiatalember, aki azonban előszeretettel „tüzel csípőből” (lövés előtt niksz morfondír). Komment volt egy, a Facebookon általam megosztott cikkre, a 24.hu-s Nagy József rendkívül érdekes interjújára Putyinról, Oroszországról a nagy tény- és helyismerettel rendelkező M. Nagy Miklós műfordítóval (ajánlom elolvasni). Ez után némi vita keletkezett egy másik kommentelővel, aki lényegében kétségbe vonta a „demokratikus író” fogalom értelmét. Válaszában ismerősöm egyrészt megnevezte Dosztojevszkijt és Tolsztojt nem demokrataként (és Gorkijt demokrataként), másrészt úgy pontosított, hogy demokrata író az, akinek írásaiban „egyenlő rangú és méltóságú személy mindenik szereplő, származzon akárhonnan is”. Mert – tette hozzá – „alapvetően a gondolatoktól leszünk demokratákká”.

Némileg elidőznék a demokrácia, irodalom és oroszok háromszögben (hogy aztán a bejegyzés második részében legutóbbi olvasmányélményemről számoljak be). Előrebocsátom – amit e blog rendszeres olvasói tudnak –, hogy ruszofil vagyok.

Az első dolog, hogy R. valószínűleg kevéssé ismeri (vagy csak hirtelen nem jutott eszébe) az orosz irodalom (kiragadott nevek következnek) olyan figuráit mint például Belinszkij, Babel, Petrusevszkaja, akiknek demokrata voltához aligha fér kétség. De mit mondhatunk például Bulgakovról? Továbbá bizonyíték-e (az egyébként grófi címéről lemondó, a parasztoknak iskolát nyitó) Tolsztoj „nem demokratikus” voltára, hogy a 19. századi Oroszországban játszódó regényeiben – szükségképpen nem egyenlő rangú – arisztokraták és muzsikok is előfordulnak? (Utóbbiak is a legméltányosabb, legempatikusabb beállításban.) És a rendszerellenes tevékenységéért halálra ítélt (majd kegyelemből csak) szibériai kényszermunkára száműzött Dosztojevszkij, a Feljegyzések a holtak házából meg a Megalázottak és megszomorítottak szerzője? Igen, tudom, hogy későbbi nagyregényeiben nem éppen a westminsteri demokrácia foglalkoztatta. De mégis…

Westminsteri (liberális, nyugati típusú) demokrácia. Demokrácia. Versus az őrült oroszok, akiknek sosem volt demokráciájuk? Tényleg nem volt. Az igazi kérdés azonban az, hogy miért nem volt? Őrültségből? Gonoszságból? Elmaradottságból? Nem arról van-e szó, hogy egy, a nyugat-európaitól eltérő történelmi, kulturális fejlődés másfajta utat határoz meg? Hogy egy újabb keletű párhuzamot mondjak: a közel-keleti „demokráciaexport” kudarca és a kísérlet szörnyű következményei mintha ezt bizonyítanák. Lehet magasabb rendűnek (felsőbbrendűnek) tekinteni a westminsteri demokráciát bármely más rendszernél, csak ez éppen a történelem egyenesvonalú, eleve determinált „fejlődését” feltételezi (ilyesmivel, ugye, a marxistákat szokták inkább vádolni), másrészt nem igazán demokratikus gondolkodás. Továbbá figyelmen kívül hagyja „a konkrét helyzet konkrét elemzését” (Lenin), a megértést. A többi között például azt, hogy az ortodoxia (pravoszlávia) éppúgy rányomta a bélyegét a politikai rendszerre, a társadalom generációkon, sőt századokon átörökített mentalitására, mint – teszem azt – a protestantizmus a skandinávokéra. Egyébként, ha már (némileg gegből) Lenint említettem: "gondolataiban" - elméletileg, filozófiailag - ő is demokrata volt (lásd pl. Állam és forradalom), ahogy – bár nem „westminsteri” módon – fontos demokratikus kísérletet jelentettek az 1905-ös, majd az 1917-es forradalom munkás- és katonatanácsai. Aztán a történelem (polgárháború, külföldi intervenció, elszigeteltség) mindent másképp alakított.

Mindez messzire visz (a – cári, majd szovjet – birodalmi múltról és annak elvesztéséről még nem is beszéltem), Putyinig és tovább…

Abbahagyom, és azzal folytatom, amit napok óta Olvasónaplóban akartam megírni, de most ide kerül, mert a megértésről, a „miért ilyen”-ről (is) szól. A 2015-ös Nobel-díjas Szvetlana Alekszijevics Nők a tűzvonalban című riportregénye. Kegyetlen, iszonyattal teli könyv azokról a nőkről, akik a második világháború idején a Vörös Hadseregben vagy partizánként harcoltak.

Magamtól nem olvastam volna el, már nehezen viselem a borzalmakat, de karácsonyra egy barátunktól megkaptam. Letehetetlen volt. Mindenkinek el kéne olvasni, aki tudatlanul handabandázva „oroszozik”, akinek csak „az van meg”, hogy a Magyarországra bevonuló szovjet katonák raboltak és tömegesen erőszakoltak meg nőket. Megértenék, hogy mitől, hogyan válik állattá az ember.

Alekszijevics a 70-es évek végétől többszáz egykori frontharcos – gyalogos, pilóta, tűzszerész, felcser stb. – nővel készített interjút, nem egy közülük 16-18 évesen önkéntesként csatlakozott a hadsereghez. Megvédeni a Hazát, „ütni a fasisztákat”. Mozaikként rakódik ki – nem a Nagy Honvédő Háború története, hanem –, hogy mit éltek át 1941 és 45 között, és hogyan élték meg, ami történt velük, s amit ők tettek. Lakóikkal együtt felégetett falvak, bestiálisan megkínzott és kivégzett emberek tömege a német előretöréskor. Hiányos hadfelszereléssel, elégtelen táplálkozással harcolni a világ akkor legkorszerűbb hadserege ellen. Érzéstelenítés nélkül sebesülteket operálni. Feleségnek, anyának lenni a háborúban, nőnek a férfiak között. És aztán, 1945 tavaszán a döbbenet a legyőzött ellenség földjén, hogy micsoda különbség van aközött, ahogy ők, illetve ahogy a németek éltek. Félelem, gyűlölet, szenvedés, szeretet. Az emlékezés fájdalma/öröme/lehetetlensége.

„Minden abból a rettenetes és titokzatos világból eredt – írja könyve bevezetőjében Alekszijevics. – Családunkban az ukrán nagyapám, édesanyám apja a fronton esett el, valahol magyar földbe temették, belorusz nagymamám, apám anyja partizán volt, s tífuszban veszett oda, két fia a hadseregben szolgált és tűnt el nyomtalanul a háború első hónapjaiban, hármójuk közül csak egy tért vissza. Az apám. Tizenegy távoli rokonomat elevenen égették el a németek – volt, akit falusi házában, másokat a falu templomában. Minden családban volt ilyen. Mindegyikben.”

(Ajánlom továbbá Elem Klimov Jöjj és lásd! című, ugyancsak gyönyörű és kegyetlen filmjét. Letölthető például innen.)