Előző bejegyzésemben egy zárójeles megjegyzéssel utaltam arra, hogy mintha divat lenne háttérbe szorítani (sutba dobni?) klasszikus műalkotásoknak a magyar irodalom – sőt mindennapi gondolkodásunk – kincsévé vált fordításait, s példaként – az általam egyébként nagyra becsült – Nádasdy Ádám Dante- és Shakespeare-fordításait említettem. Attila barátom hozzászólásában viszont természetes igénynek mondta, hogy közelebb kell hozni a mai emberekhez a régi, a mai fiatalok számára már érthetetlen (pl. Babits-) szövegeket, hiszen „a kulturális tartalmak sincsenek kőbe vésve”. Nos, ezen az alapon talán magukat az alapműveket, a Szophoklész- és Shakespeare-drámákat, meg a Divina Commediát is át kéne írni. És a művek helyett tulajdonképpen elég a 100 híres regény. (Hú, de jó szolgálatot tett az orosz irodalom szigorlatomra; így aztán az akkor még riasztó Háború és béke megmaradhatott évtizedekkel későbbi felhőtlen szórakozásnak.)

Bizonyára sznob, elitista bölcsész vagyok, de tényleg úgy gondolom, hogy vannak dolgok – és a művészeti alkotások ilyenek –, amikért meg kell dolgozni. Utánanézni, adott esetben gondolkozni.

Más. A napokban láttam a Katona József Színház rendkívül szórakoztató Ahogy tetszik előadását. A nem túl gyakran játszott vígjátékból nálunk leginkább a „Színház az egész világ…” kezdetű monológot ismerik, mégpedig Szabó Lőrinc 1938-as fordításából, nemzedékek számára az ő szövege jelenítette meg ezt a Shakespeare-darabot – meg persze az aktuális színházi rendezés. (Előtte Rákosi Jenő 1869-es, jóval később ő maga által átdolgozott fordítása szólalt meg magyar színpadon.)  A Kamrában (ez a Katona kamaraszínháza) most a fiatal Kovács D. Dániel rendezéséhez Nádasdy Ádám új fordítása alapján Závada Péter írt „szövegkönyvet” (így szerepel a színház honlapján), amiben a mai nyelvi fordulatok közé simán befért pl. az „EU-s pénzek lenyúlása” is. A Színház az egész világ… viszont a klasszikus Szabó Lőrinc-fordításban hangzik el, gyönyörű betétként. (Megszüntetve megőrizni, mondta Lukács György.)

E bejegyzéshez készülve megnéztem a Franklin Társulat eredetileg 1902-ben megjelentetett Shakespeare-összesében (ők úgy írták: Shakspere, és az én – apámtól rám maradt – háromkötetesem évszámjelölés nélkül jelent meg) a Romeo és Júlia 1871-es Szász Károly-féle fordítását (nem az övé volt az első, 1841-től Gondol Dániel fordítását játszották, és a darab első felvonásából Petőfi, Arany és Vörösmarty is fordított részleteket, később pedig Kosztolányi is lefordította a Romeo és Júliát), és egy részletet összehasonlítottam az 1953 óta játszott Mészöly Dezső-fordítással.  A II. felvonás híres erkélyjelenetét néztem meg:

Ó, Romeo, mért vagy te Romeo?
Tagadd meg atyád és dobd el neved! (Mészöly Dezső ford.)

Oh Romeo! mért vagy te Romeo?
Tagadd meg atyádat és lökd el neved’. (Szász Károly ford.)

És – a helyesírástól eltekintve – Szásztól (vagy még régebbről?) maradtak Romeo jelenetkezdő mondatai is:

     De csitt, mi fény tör át az ablakon?
     Nap kelte az és napja Júlia.

Futó benyomásom az, hogy Mészöly alapjában véve igyekezett a lehető legjobban figyelembe venni a korábban „klasszikussá” vált fordítást. Nádasdyról viszont ez nem mondható el. Jó egy éve láttam az Örkény Színházban a Hamletet az ő fordításában; nagyon jó előadás volt, de pokolian zavart, hogy hiányoztak Arany János gyönyörű fordulatai – például a „bóbás királynő”. Fogalmam sincs, mit jelent a „bóbás” de ott a helye – hogy a nagymonológ új szövegéről ne is beszéljek (bár igaz, a „Lenni vagy nem lenni” fordulat megmaradt, utána viszont minden idegen; a Nádasdy-féle Hamlet egyébként itt olvasható, a monológ a III. felvonás első színben van). 

***

Nem szeretnék a szükségesnél jobban a múltat visszakárogó vén fasz szerepében tündökölni, ezért – félig látatlanban – mondok ellenpéldát: Kerouac Úton c. regényét. Azért látatlanban, mert nem olvastam M. Nagy Miklós új fordítását, csak hatalmas késéssel, több mint egy évtizede az általános elismertségnek örvendő Bartos Tiborét. (Itt írtam róla) Az élmény mellett is zavart, hogy úgy éreztem, nem jó a fordítás, hamisak egyes fordulatok, s aztán rájöttem, Bartos nem ismerhetett bizonyos dolgokat, amikről Kerouac írt, s amit én akkor már tudtam. Ettől még persze fontos, alapmű (az újat már aligha fogom elolvasni, bár ki tudja). És most is elég csak gondolnom az utolsó, 15 soros mondatra, hogy elérzékenyüljek. Dean Moriartyra gondolok.