... múltunkról (amelynél csak a jelenünk szégyenletesebb).
Király István irodalomtörténésznek, hajdani ideológusnak nemrég megjelent Naplójáról írt nagyon érdekes és informatív recenziót Tamás Gáspár Miklós a múlt heti Magyar Narancsban. Az utolsó bekezdéseket idézem:
"[L]áthatunk itt egy értelmiségit, akit olykor alantas megszállottságai, mániái mellett is a legnagyobb kérdések foglalkoztatnak, akinek autentikus erkölcsi dilemmái vannak, aki halálosan komolyan veszi "a nép sorsát", azaz a történelmet, akinek a bűntudat nem szórakozás. Akinek még volt (rossz) lelkiismerete.
Dekadens formái között is tragikomikus tanúságtétel ez a korról, amelyben még volt nagyság, amelyben a kultúra nem dekoráció volt még, hanem élet és halál kérdése, összevegyülve persze a diktatúra kicsinyességeivel, palotaintrikáival, irigykedéseivel, őszintétlenségével és rangkórságával. A törpe utódokkal összemérve ez a szörnyű, boldogtalan, ellenszenves, tehetséges férfi volt valaki. Naplója pokoli olvasmány, tele föl nem robbant taposóaknákkal. Az írástudatlan utókornak elmagyarázhatatlan.
Világéletemben hevesen utáltam Király István munkásságát, a szívből jövő szenvedély és a képmutatás elegyét - különös tekintettel "a mindennapok forradalmiságát" és "a szabadságharcos hagyományt" megéneklő, görcsös szövegekre és az "Aczél György" álnéven publikált szónoklatokra (hiszen ő írta a KB-titkár rengeteg beszédét, amint a naplóból is tudjuk) -, az írásaiból sütő rosszindulatú neheztelést és gyűlölködő bizonytalanságot, gőgös önbizalomhiányt. És nem tudom, miközben leírom ezeket az elítélő, megvető mondatokat, miért érzem magam árulónak."
Utolsó kommentek