Nem tudok nem írni róla. Végül is, mert történelemtanár vagyok, meg politika iránt érdeklődő, néha azzal foglalkozó ember, zoon politikon. És elsősorban, mert az életem lényeges részévé vált az, amit 1917. november 7. jelent. Jelentett.
A kommunista eszme – nevezzük inkább hitnek, ez közelebb áll az igazsághoz – jegyében szocializálódtam; kommunista apa (lásd itt), iskola, úttörő mozgalom, KISZ, ezek természetes, magától értetődő stációk voltak. A párttagság, egyetemistaként, egy év meggondolkodtató szovjetunióbeli tapasztalattal a hátam mögött, már tudatos döntés. Annak a tudata, hogy az eltorzult gyakorlat nem teheti kétségessé az eszme érvényességét, igazságát, s hogy az én feladatom (is, persze) megváltoztatni a gyakorlatot.
Az 1917. októberi forradalom (és aki most azzal a divatos tétellel jön, hogy az nem is volt forradalom, csak bolsevista puccs, az menjen a picsába; egy erőszakos társadalmi fordulat mi a bánat, ha nem forradalom), szóval az 1917. októberi forradalom a 20. századi világtörténelmet megváltoztató, de a felvilágosodás és a nagy francia forradalom eszméihez visszanyúló, azokból táplálkozó, heroikus kísérlet volt. Kísérlet a társadalmi igazságosság, a valódi népszuverenitás megteremtésére. És mindennek a totális kudarca lett. Az önigazgató, egyenlősítő, szolidáris kommunista társadalom eszméjének veresége valószínűleg 1919. januárban a berlini Landwehrkanalnál, Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht meggyilkolásával, vagyis a német kommunista forradalom (aztán a magyar Tanácsköztársaság) bukásával kezdődött, azzal, hogy kiderült, nem lesz világforradalom. Egy elszigetelt, elmaradott, paraszti országban kommunizmust teremteni – ez ellentmondott mindennek, amit Marx és követői, köztük Lenin gondoltak erről a társadalmi rendszerről. A polgárháború, az intervenció, a fehér és vörös terror (tessék megnézni Jancsó Miklós gyönyörű filmjét, a Csillagosok, katonákat, a Szovjetunióban utálták), az ellenséges környezet megteremtette az „ostromlott erőd” pszichózisát, ez termelte ki a paranoiás diktátort, és ami lényegesebb: magát a sztálinista rendszert. Ez az 1989-90-ig strukturálisan változatlan, Kelet-Európában és Ázsia nagy részében évtizedeken át uralkodó „államszocialista” vagy „államkapitalista” rendszer diszkreditálta mindazt, aminek jegyében az 1917-es oroszországi forradalom megtörtént.
Tudomásul veszem, hogy a jelenre és a belátható jövőre nézve a kapitalizmus győzött, hogy ma jó esetben „jószándékú utópiaként” gondolnak a kommunizmusra, de ez számomra nem érvényteleníti a társadalmi igazságosság eszméjét. Ezért tartom fontosnak emlékezni a száz évvel ezelőtti forradalomra.
Utolsó kommentek