Kevés szívszorítóbbat olvastam az utóbbi időben. Az És legutóbbi számából:

Honnan is tudhatnátok, hogy igazából melyik
a legszebb magyar szó. Láng? Gyöngy? Anya?
Ősz? Szűz? Kard? Csók? Vér? Szív? Sír?
Kosztolányi Dezső listája? Dehogy! Pontosan
negyven éve, ezerkilencszázhetvennyolcban,
amikor először jártam nálatok, megtanultam
egyszer s mindenkorra a legszebb magyar szavakat.
Biharkeresztes! Nyugati pályaudvar!
Vagy ami felejthetetlenül gyönyörű,
máig könnyet csal a szemembe: Közért!
Ó, azok a hosszú ékezetek! És az ajakkerekítéses
vonatállomások, városok, utcák, cégtáblák
mindenütt. Jöttem egy veláris ínségből,
a háztetős magánhangzók, a mássalhangzók aljára
akasztott, üresen himbálózó kampók világából,
ahol már csak itt-ott, már csak egy-egy színházteremben
lángolt, gyöngyözött, csókolt, sírt Kosztolányi Dezső,
hát van-e annál meghatóbb, mint félhangosan
elolvasni: Batthyány tér? Aztán a legszebb
magyar mondatok, például: Tessék vigyázni,
záródnak az ajtók! Ó, az a magyar bariton!

Az az összmagyar robogás József Attila
Dunája alatt! Nem hallgat a mély, micsoda
tévedés, hanem száguld. Újságot olvas
magyarul. Míg fölöttünk tovahömpölyögnek
az Erdélyből jött árvízi hajós izzadságcseppjei.
Majd persze a szívet-lelket lenyűgöző
változatosság ugyanazon a könnyed,
mégis férfias hangon, megállóról megállóra:
Az ajtók záródnak, kérem, vigyázzanak!
Vagy: Csukódnak az ajtók, tessék vigyázni!
És így tovább. Ülni huszonhét évesen,
kétgyerekes családapaként a föld alatti magyar
robogásban, elmenni a végállomásig és vissza,
csak azért, hogy a legszebb magyar mondatokat
újra meg újra... értitek ugye, mert csukódnak és záródnak
és tessék és kérem, úgy tűnik, csupa szeretet,
csupa boldogság, csupa megszólítás,

csupa szórend és csupa szórendiség,
semmi ajakkerekítéses pökhend és pökhendiség,
szeretnék vissza, oda, abba, ismét,
megint és állandóan és folytonosan
és megszakítás nélkül és mindig, mert ehető,
iható mondatok, laktatóak és elbágyasztóak,
szájunk szélén lecsordul egy-egy kortynyi
...ódnak és ...ázni és ...rem és ...tók, a mohó
rágásban, nyelésben, fuldoklásban lehull egy-egy
morzsa, hogy aj... és tess... és kér...,
mit tettetek a legszebb magyar szavakkal,
mit tettetek a legszebb magyar mondatokkal,
miért olyan háztetős, miért olyan kampós,
miért olyan veláris ez az ajakkerekítéses ország,
hova robogunk a víz alatt, a Hídavatás
kísértetei alatt, a Dunába lőtt zoknik és harisnyák,
a parton hagyott cipők alatt, a rutinban,
a kopásban, a közönyben, távolodva
a legszebbségtől, sőt a szépségtől,
de még a széptől is, ahogy vissza-visszaugrik
a lemezjátszó tűje, ezt is ki érti már,
mit tettetek a legszebb mondataimmal,
csak annyi maradt belőlük, hogy: Záródnak.
Záródnak? Záródnak? Záródnak az ajtók? Csak
annyi? Kint maradni? Belépni? Szeretném még egyszer
megkönnyezni azt, hogy: Berettyóújfalu. Vagy: Házon
kívül tartózkodik. Vagy: Nyitvatartás. De már nem láng!
Nem gyöngy! Nem anya! Nem szűz! Nem sírok!