Nem hagytam elrontani az élményt, amit ez a könyv jelentett.

Már nem emlékszem, ki, hol és mivel ajánlotta Bartis regényét, de szerepelt az elolvasandó könyvek listáján. Amikor levettem a könyvtári polcról, kicsit visszariadtam, mert 600 oldal. Aztán amikor elkezdtem olvasni, néhány oldal után beszippantott, fejbe csapott, letehetetlen volt. A két részből és - két hosszabb monológtól eltekintve - rövid jelenetekből, emlék- és gondolatfutamokból álló regény egy kamasz, majd felnőtt fiatalember harca apjával, aztán élettársával - és legfőképpen önmagával. Nem fejlődéstörténet, mert már az elején megtudjuk a végét, azt, hogy világsztár fotóművész lett, és hogy elhagyta az élettársa. A hatszáz oldalon egymást követő eseményekből, azok hol szenvedélyes, hol hangsúlyozottan kívülálló leírásából egyik se következik. A főhős, Szabad András mégis hiteles, élő figura, a történet logikus. A kritikusok szerint a főhős, borzalmas, a világirodalom egyik legellenszenvesebb, másrészt viszont nagyon kétségesen ábrázolt alakja. Történt ugyanis, hogy körülbelül az ötvenedik oldalnál tarthattam, amikor kíváncsi lettem, vajon mit mondtak a 2015-ben megjelent regényről a kritikusok. A Revizor kritikai portál recenzense Szent Ágostontól indít, és azt mondja, "Bartis Attila új regénye arra keresi a választ, hogy lefényképezhető-e Isten, és leírható-e, ami az elbeszélhetőség végén van. Ha nem, akkor ami körülöttük, helyettük van, arra van-e fényképészeti technika, van-e rá nyelv." Igen, valószínűleg ez is benne van, csak ehhez nem vagyok elég okos, én nem így olvastam. Azért tisztességes sznobként megnéztem az Élet és Irodalom "És kvartett"-jét, amelyben négy tekintélyes irodalmár boncolgat és értelmez két újságoldalon át havonta egy-egy művet. "Giccs", "lektűr, amely szépirodalomnak álcázza magát", "nagyképű", "közhelyes" stb., stb. És bár ezt így nem mondták ki kerek-perec, "macsóságát", szexkalandjait feddő hangsúllyal felhánytorgatva a hőst - és vele Bartist - genderszempontból nem igazán píszí magatartással vádolták meg. Hogy enyhén fogalmazzak: nem szerették Bartis Attila regényét. Annyira megdöbbentem, hogy néhány bekezdés után nem is olvastam tovább a "kvartettet", csak miután ma befejeztem A végét. Mert természetesen visszatértem a regényhez, amelyet szinte felfaltam. A "borzasztó", kétségtelenül deviáns főhős az empátiámat hívta elő: vele éltem a hatszáz oldalt, és nem tudtam kívülről, felülről, hűvösen megítélni. Lehet, hogy ettől "lektűr", vagyis olyan könyv, amely olvastatja magát. 

*

Ez az év egyébként elég gazdag volt olvasmányélményekben: Proust, Musil, Bulgakov - hogy csak a blogon is megemlített szerzők közül idézzek fel néhányat. 

És ezzel kívánok boldog új évet kedves olvasóimnak, látogatóimnak, kommentelőimnek.