Tudtam, hogy Lemberg (Lwóv, Lviv, Lvov) érdekes város, de hogy nagyjából a világ közepe, az most derült ki. Valami ilyesmi bontakozott ki ugyanis abból a képből, amit négy napos túránk (ebből kettő az utazás és a 4-4 órás határátkelés) vezetője, Sajó Tamás rajzolt/beszélt/mutatott fel nekünk. Galícia nyugati, Lengyelországhoz tartozó részét Krakkótól Lublinig és Przemyslig majd' öt éve barangoltuk be, erről írtam is a blogon. Most az ukrajnai felét abszolváltuk, a látnivalók mellett bőséges történelmi, kultúrtörténeti háttérrel. A két fő szál a zsidó, jiddis múlt emlékei és a görögkatolikus (amely se nem görög, se nem katolikus) jelen, különös tekintettel az ortodox húsvétra. 

Galícia és benne Lemberg magába sűrítette a kelet-közép-európai múltat és benne hangsúlyosan a liberális, multietnikus és multikulturális Monarchiát. A középkorban hol önálló ruszin fejedelemség,(lásd még Halics), hol oroszok, hol lengyelek uralják. Az utóbbi három és fél évszázadban tartozott Lengyelországhoz, a Habsburg Birodalomhoz, majd az Osztrák-Magyar Monarchiához, aztán megint Lengyelországhoz. Lemberget (Lwóvot) 1939. szeptemberben előbb a németek, majd néhány nap múlva a szovjetek szállták meg, aztán 1941-ben megint a németek, 44-től ismét a szovjetek, hogy a következő négy és fél évtizedben az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság elhanyagolt, poros - és gyanús tájává váljék. Utóbbi jelzőt az indokolta, hogy Galícia, Nyugat-Ukrajna a nacionalista, antikommunista ukrán ellenállás fészke volt még évekkel a háború befejezte után is. A középkortól itt haladtak át a fontos kelet-nyugati és észak-déli kereskedő útvonalak, aminek egyik folyományaként Európában itt - a gazdag, sokszínű kereskedővárosban - honosodott meg először például a kávéház meg a cukrászda. A 15. századtól játszottak fontos szerepet a térség és a város kereskedelmi és kulturális életében a zsidók, akiket aztán a második világháború idején szinte az utolsó emberig kiirtottak. Irtották a lengyeleket is, őket elsősorban a szovjetek. A megmaradt lengyelek nagy többségét pedig a háború után kitelepítették Lengyelországba, a Sziléziából kitelepített németek helyébe. Ennek egyik emléke, hogy a város katolikus templomait átadták a görögkatolikus egyháznak. (Az alku másik része volt, hogy a Lengyelországból elűzött ukránok (ruszinok) templomait a lengyel katolikus egyház kapta meg.)

Az egymásra rakódó múlt emlékei a főtéren ugyanazon a helyen egymást váltó szobrok: a lengyel múltat idéző Sobieski Jánost Lenin váltotta, ma pedig az ukrán nyelvet és nemzetet a 19. században "kitaláló" (elnézést kérek ukrán nacionalista barátomtól, Gyimától) Tarasz Sevcsenko monumentális emlékműve. És hát a nácikkal fegyveresen is kollaboráló, hol zsidókat, hol lengyeleket, hol oroszokat gyilkoló, ma hivatalosan is nemzeti hősnek tekintett Sztyepan Bandera emlékét is utcák, szobrok őrzik. A Lemberg közelében fekvő Drohobicsban (a galíciai olajbányászat hajdani adminisztratív központjában, ahol az olajmunkások többsége is zsidó volt) történetesen a németek által lerombolt zsinagóga helyén áll a szobra.

Ortodox. görögkatolikus és zsidó templomok, százéves lengyel, német, jiddis üzleti "szellemfeliratok" (a későbbi vakolat alól előkapart eredeti reklámok), kávéházak, cukrászdák, ételek, sütemények, romantikus átjárók és gyönyörű szecessziós erkélyek, házhomlokzatok idézik a múltat. Na meg szombat délután a skanzenben (is) megtartott ételszentelés: ukrán népviseletbe öltözött emberek ezrei viszik kis kosárkában a húsvét reggeli kalácsot, tojást, kolbászt megáldatni. Korzó, népünnepély, némi (tényleg csekély) áhitattal, ahogy az éjféli körmenet és szentmise is inkább rutinnak tűnik főpapoktól, közönségtől egyaránt. De persze közösségmegtartó rutin.

Amúgy pedig a város alaphangulatát számomra ezen a hétvégén a bármely európai városhoz hasonlóan az utcán gyülekező, sétáló, szórakozó fiatalok adták meg. (Koldust - keveset - láttam, részeggel nem találkoztam.)

Meg se kísérlem visszaadni mindazt, amit Galíciáról, Lembergről láttam, hallottam, megtudtam, mert például úgyse tudnám elmesélni Vintage nevű szállodánk ötletes belső tereit, ahogy Bolehov haszid temetőjének sok száz éves sírköveit sem. Akit érdekel, menjen, nézze meg, vagy legalábbis olvassa el a Wang folyó versei blog vonatkozó bejegyzéseit. Akár ezt.

*Az utat a Wang folyó versei kultúrtörténeti blog gazdája, Sajó Tamás szervezte.