Nézem a képeket, videókat, olvasom a híreket az elárasztott Velencéről, és fáj. Az egyik hír szerint pár perccel az után, hogy a városi tanács elvetett egy tervjavaslatot a klímaváltozás következményeivel szembeni védekezésről (túl drága lett volna), a víz elöntötte a tanács épületét.
Régóta kongatják a vészharangot, hogy a mélyen fekvő, cölöpökre épült város halálra van ítélve, de mintha senki nem venné komolyan. Egyáltalán, magát Velencét se lehet komolyan venni, annyira meseszerű az egész.
Első nyugati utam, 1976-ban, egy Velencétől Velencéig nyolcnapos olasz társasút volt. Azóta többször is turistáskodtam a városban, s ezek között volt olyan, amikor 20-30 centis vízben tapicskoltunk a Szent Márk téren, de ez akkor csak vidám epizódnak tűnt, legfeljebb az bosszantott egy kicsit, hogy az áradás miatt zárva volt a székesegyház. De a Quadri Kávéház (azt hirdeti magáról, hogy ő Európa első kávéháza) terasza akkor is működött, a zenekar játszott, beültünk, kávéztunk; rohadt drága, de egy sznobnak (nekem) megérte. Mindig. A Quadri ugyanis - vagy ha ott nem volt hely, akkor vele szemben a Florian - elmaradhatatlan rítus volt (remélem, még lesz is).
Egy korábbi, 35-40 évvel ezelőtti utunk egyik emlékezetes kalandja egy éjszakai stoppolás volt. Egy egész napos Murano-Torcello-Burano kirándulás után lekéstük a jesolói szállásunkra vivő utolsó buszt is. Egy kedves fiatalember vitt el minket (meg két amerikai lányt) terepjáróján. Vízmérnök volt, és egy olyan csatornahálózat tervein dolgozott, amelynek az volt (lett volna) a célja, hogy megóvja Velencét az ismétlődő áradásoktól...
Ja, és Thomas Mann: Halál Velencében...
Utolsó kommentek