„Magadat mindig kitakartad,
sebedet mindig elvakartad,
híres vagy, hogyha ezt akartad.
S hány hét a világ? Te bolond.”

Már régóta József Attilának ezek a sorai jutnak eszembe a hol őszinte, hol álságos trianonozásokról; tíz éve is ezzel kezdtem az évfordulós bejegyzésemet .

A többségnek még ma is fáj Trianon, noha alig tud róla valamit – írta tegnap a hvg.hu egy friss felmérést ismertetve. Lássuk be, igazán így lehet búsmagyarkodni, Nagy-Magyarországot siratni, vagy eszelősen – vagy inkább nevetségesen – skandálni, hogy „Nem, nem soha!” meg „Vesszen Trianon!”

A félreértések elkerülése végett: az 1920. június 4-én a versailles-i Trianon-palotában aláírt békeszerződést igazságtalan, megtorló jellegű diktátumnak, a magyar történelem egyik legnagyobb tragédiájának tartom.

Egyéb, nem lényegtelen előírások (max. 35 ezer fős, önkéntes hadsereg – vagyis a hadkötelezettség tilalma –; Magyarország nem gyárthat vagy vásárolhat tankokat, repülőket, páncélosokat, hadihajókat; később megállapítandó jóvátétel fizetése 30 éven át – zálogul a magyar állam minden vagyonát és bevételét a Jóvátételi Bizottság ellenőrzése alá helyezése stb.) mellett és előtt természetesen a területi rendelkezések voltak a legsúlyosabbak, beleértve azok gazdasági következményeit is.

A Magyar Királyság (Horvátország nélkül számított) 282 ezer km²-es területe egyharmadára, 93 ezer km²-re csökkent, vagyis Magyarország közepes méretű európai országból  - és egy birodalom egyenrangú részéből! - a térség egyik kisállama lett. Lakossága 18,2 millióról 7,6 millióra (43 %-ra) csökkent. Színmagyar területek kerültek az utódállamokhoz, de az elcsatolt területeken élő 10,6 millió főből 3,2 millió (=30,2 %) volt magyar, ami – figyelem! – azt is jelenti, hogy csaknem 70 százalékuk nem magyar volt.

S ezzel – minden hisztérikus összeesküvés-elmélettel szemben – máris Trianon tényleges okainál vagyunk. Ez egy soknemzetiségű ország volt, ahol a 19. század végén még kisebbségben voltak a magukat magyar anyanyelvűnek vallók (a népszámlálások nem nemzetiségre, hanem a mindennapi érintkezésben használt nyelvre kérdeztek rá); 1890-ben a lakosság 48,61 százaléka vallotta magát magyarnak, 1900-ban 51,48, 1910-ben 54,56 százaléka. A változás, a magyarok enyhe többségbe kerülése, mind a természetes – elsősorban az urbanizálódásból adódó – asszimilációnak, mind az erőszakos – állami – asszimilálásnak volt köszönhető. Utóbbi legismertebb példája az 1907-es „Lex Apponyi”, amely megvonta az állami támogatást a csak anyanyelven oktató nemzetiségi – elsősorban egyházi fenntartású – iskoláktól. (Egyáltalán nem mellékesen: a korabeli Nyugat-Európa liberális felfogásának megfelelően a lakosság kb. 5 százalékát kitevő zsidókat nem nemzetiségnek, hanem hitfelekezetnek tekintették, így hát a magyar többséghez az asszimilálódott zsidók is hozzájárultak.)

A magyar – mai kifejezéssel – politikai elit (tisztelet a kivételnek) képtelen volt kezelni a soknemzetiségű létet; emlékezzünk: az 1848-as forradalom vezetői is sokáig (szinte a bukásig) azt az álláspontot vallották, hogy Magyarországon csak egy politikai nemzet van: magyarul és nem magyarul beszélő magyarok. S ez a megközelítés lényegében nem változott az első világháborúig, Tisza Istvánig és Apponyi Albertig. Mire a világháború – amelynek Osztrák-Magyar Monarchiaként a kirobbantói, ha nem is egyedüli okozói voltunk – véget ért, lényegében már minden el is dőlt. A románokkal, csehekkel, szerbekkel és horvátokkal folytatott titkos tárgyalások és megállapodások garantálták az „utódállamok” létrehozását, a győztesek szemében agresszív, ellenséges Magyarország tudatos meggyengítését. Ami Magyarországgal történt a világháború után, az ugyanis csak része volt a győztesek érdekeit – és bosszúvágyát – kifejező általános európai újjárendezésnek.

A múlt heti Élet és Irodalomban TGM – szokottan fensőbbséges stílusában – ostorozza a műveletlen magyar értelmiséget, politikusokat és közvéleményt, amiért nem érti, hogy Trianon nemcsak magyar ügy volt, hanem szlovák, román, horvát sorskérdés is. TGM-nek sajnálatosan igaza van, hogy valójában nem is meg nem értésről van szó, hanem súlyos ismerethiányról, sőt a megismerés igényének hiányáról. Nem érthetjük meg, hogy mi történt velünk száz éve – sőt, hogy mi történik a jelenben –, ha nem figyelünk a többiekre, akiknek sorsa történelmileg, kulturálisan és a mindennapokban is összefonódott a mienkkel.

Visszatérő kérdés, hogy mire való a történelemre emlékezés. Merengjünk a múltunkon, sirassuk az elveszített nagyságot vagy „nagyságot”? Vagy igyekezzünk megérteni a jelent, alakítani a jövőt? A „legnagyobb magyar” szerint a Múlt elesett hatalmunkból, a Jövendőnek urai vagyunk.