rás:14 éves korom körül olvastam először, nagyon tetszett akkor, majd egy Vaskapu-i utazás után ismét, semmit sem veszített számomra az értékéből. Mindent a maga helyén és a maga idejében kell nézni.

Továbbra is kísérem a blogot, csak ritkábban kommentelek, aminek viszont azt az előnyét látom, hogy amennyiben mégis, úgy bátrabban szánom magam hosszasabb fejtegetésekre. Engedelmet, most is ilyen következik.

(1) A költőnő feltételezését ("A gyerekeink az iskolában olvasott művekből építik fel, milyenek is a nemi szerepek.") egyszerűen megmosolyogtatónak tartom, legalább egy jól elhelyezett "is"-sel tompíthatta volna kijelentése naivitását. Ezzel nem is foglalkoznék.

(2) Az olvasmánylista összetételére vonatkozó javaslatával foglalkoznék inkább, de általánosabb közelítésben. Véleményében Tóth csupán egyetlen szempont felemlítésével támasztja alá két mű eltávolítását. Irodalmi alkotások, vagy akár tágabban is, műalkotások értékének mérlegelésekor – és igazából mindegy is, milyen értékre gondolunk ilyenkor: esztétikai, kulturális, pedagógiai, stb. – szinte biztos, hogy túl kicsi egy ekkora látószög. Tehát nem a nyilatkozatban hangsúlyozott konkrét szempont, hanem bármely tetszőleges szempont egymagában. Egy értékes mű értéke elsősorban interpretációs gazdagságának köszönhető, ez pedig esztétikai kvalitásaitól és/vagy a hagyományozódása során magára szedett kultikus jegyeitől függ. Ennyi a költőnő véleményének formai kritikája.

(3) Nézzük a dolog tartalmi részét. A nemi szerepekre való hivatkozás tipikusan etikai normára való hivatkozás és kb. a következőkben rekonstruálható. Gyermekeink nevelése során kerüljük olyan műalkotások használatát, amelyek kritikátlanul (reflektálatlanul) ábrázolják valamely társadalmi csoport negatív diszkriminációját, mert ezzel megerősítést nyer(het) a diszkrimináció természetessége és tarthatósága az ifjú befogadók számára. Az ilyen művek tulajdonképpen elfedik, konzerválják az adott csoport diszkriminatív státuszát. Itt is általánosabb nézőpontból közelítenék: Alkotásaik létrehozásakor a művészeknek mennyiben kell tekintettel lenniük potenciális befogadóik – akár etikai – érzékenységére? Továbbá: Az érzékenység időben (és esetleg térben!) mutatkozó változékonysága miképpen egyeztethető össze a műalkotások vélt vagy valós változatlanságával?

Az alkotó autonómiájára vonatkozó kérdés szerintem, ha rejtettebben is, szintén történeti dimenziókból érthető igazán. Az, hogy a művészek hogyan tekintettek önmagukra, illetve, közönségük hogyan tekintett rájuk, többször is és jelentősen módosult az idők folyamán, amit itt nincs szándékomban még csak jelzés szerűen sem rekonstruálni. Egy azonban biztosnak tűnik: ez egy elcsúszás története. A művészek önértelmezése és önreprezentációja egyre radikálisabbá vált ahhoz képest, amit közönségük nagy átlaga gondolt róluk és elvárt tőlük. Időben az utolsó jelentős, hovatovább szuperszonikus lökést ehhez a távolodáshoz az avantgárd szolgáltatta. Körülbelül innentől számítható a művészi szabadság feltétel nélkülisége, korlátozhatatlanságának normává emelése, illetve egy olyan esztétika létjogosultsága, melynek kulcsfogalma a provokáció. A művész akarja és tudja szembesíteni a befogadói individumot saját racionális, érzelmi, vagy éppen morális korlátaival. A jó műalkotás elbizonytalanít, kérdésekre és válaszokra sarkall azzal kapcsolatban, hogyan is állunk világunkkal és önmagunkkal. Mai kedvelt kifejezéssel élve: kimozdít mindenkori komfortzónánkból, arra figyelmeztet, hogy sohasem vagyunk készen. Vagy filozófikusabban: rábízva magunkat a művész korlátlan szabadságára intellektuális felszabadulást kapunk cserébe. A művészet innen nézve maga a megtestesült szubverzió, mert eleve a normákat feltételező társadalmi gyakorlatok ellenében dolgozik, kizárólag ebben a működésmódban képes az lenni, ami. Vagy, hogy egy klasszikus által is summázam: "mert nincsen helye egy sem, mely rád ne nézne. Változtasd meg élted!"

A befogadói érzékenység változékonysága tehát, legalább is a művész radikalizálódott szemlélete felől nézve, egyáltalán nem oszt, nem szoroz. A művészet a szabadság egy lehetséges változatát kínálja, egyedül az erre való érzékenységet tekinti legitimnek. És gondoljunk bele még valamibe. Erkölcsi normáink jelentős halmaza csak politikai színezettel, azaz esztétikai szempontból érdektelen elköteleződések árán tematizálható. A művészet, mint saját normái mentén működve értéket előállító folyamat, azonban tipikusan apolitikus. Amivel nem azt akarom hangsúlyozni, hogy a jó művészet nem politizálhat – de, alkalomadtán nagyon is! – hanem azt, hogy benne az, ami értékessé alakítja, független az állásfoglalásától, attól a politikai tartalomtól, ami mellett vagy ami ellen szót emel.

(folytatás)
(4) De egyébként mindez nem is a legfontosabb. Az eddigiekben csak azt foglaltam össze, amit egy konkrét személy, olvasatomban elkapkodott nyilatkozata gondolati reakcióként bennem kiváltott. És persze az, hogy egyáltalán ennyit foglalkoztatott, nem független attól, hogy milyen sok honfitársamat is foglalkoztatta. A lényeg mindazonáltal az lenne, hogy végre egyszer érdemben végig gondolhatnánk (társadalmi párbeszéd?), végső soron melyek azok a releváns szempontok, amelyek tényleg segítenének megválaszolni, miért és hogyan tanítsunk intézményesen irodalmat gyermekeinknek manapság. Talán majd erről is lesz érkezésem értekezni egyszer. Köszönet annak, aki idáig bírta!

@beszélő név: szeretem a tiszta logikát, a TGM által írt hosszú fejtegetéseihez is volt megfelelő fogékonyságom, így örömmel olvastalak.

Csak úgy mellékesen, nem tudom, hogy most,hogy van a tanításban, de mi annak idején kötelezőként olvastuk a Werther-t, s a Bovaryné-t, a mai gyerekek már úgy át vannak itatva a média által generált szubkultúrával, minden második szavuk, hagy ne írjam ide, kiröhögnének ezekkel a művekkel. Ez a generáció nagy létszámban nem rendelkezik normális jövőképpel. Úgy érzem, hogy nem is lehet ezt ma körvonalazni,mindez csak a mi illúzióink, hogy az is, hogy keresni kéne a releváns szempontokat az irodalom tanításához.

@beszélő név: Nagyon köszönöm a fejtegetéseidet, minden állításoddal egyetértek. Csak két dologgal egészíteném ki. Az egyik a történetiség, vagyis hogy képesek vagyunk-e - képes-e egy hetedik osztályos kiskamasz - felfogni egy művészeti alkotás, ebben az esetben egy regény keletkezésének idejét, úgy tekinteni rá, mint történelmi emlékre, amely egy adott kor viszonyairól árulkodik/tanúskodik.
A másik szempont nagyon gyakorlati: Az arany ember - az egyharmadánál tartok - nagyon jó olvasmány. A Tóth K. által botrányosnak tartott nemi szerepeket az eddigiekből (még) nem észleltem, viszont a tájleírások fantasztikusak, és aki nem tudta, meggyőződhet a magyarországi korrupció mély hagyományairól.Ja, és a regény cselekménye is izgalmas.

@rás: addig nem akartam a T:Krisztinával ellentétes olvasatomat felhozni amíg valameddig el nem jutottál az olvasásban.14 éves koromban fogalmam sem volt a merkantilizmusról,de vitt a történet.Tehát úgy gondolom, hogy ebben a regényben az író, amikor Noémit beemeli a történetbe akkor ellenpontoz. Vagyis így fejeződik ki, hogy Timár Mihályban azok a társadalmi kényszerűségek,amelyben él erkölcsileg őt zavarják, s a természet,a sziget és a benne megtalált ártatlanság Noémi személyében átmenetileg nyugalmat adnak neki. Tudom, hogy T.Krisztinát irritálja az a tény, hogy a feleség, Tímea alárendelődik a férjének és nem lázad a szertő miatt. De mi a biztosíték arra, hogy pont ez a romantika épül be egy fiatal gyerekbe, ma amikor már 14-15 éves gyerekeknél társalgási téma, hogy egyáltalán ki nem próbálta ki a szexet, s a szüzek megvetés tárgyai.
Ami pedig az írónő személyes problémáját illeti, a saját lányát sem biztos,hogy bármilyen hatástól meg tudja óvni, egy-két év és döntenie kell, hogy vegyen-e a gyerekének fogamzásgátlót.

Ezúttal teljesen egyetértek veled. Persze lehet beszélni arról, kell-e Jókai mint kötelező olvasmány. De ezzel az indokkal kivenni a kánonból botorság. A gyereket a kritikus olvasára kell megtanítani. Ilyen alapon aztán tényleg semmit nem lehetne kötelező olvasmánynak megadni, hiszen a regények, novellák tele vannak mindenféle kétes erkölcsű alakkal.

szerető, kihagytam az e betűt@Dupla: mint ahogy az élet, akármilyen fikció is valamely mű, ha nem sugárzik ki belőle a valóságismeret, kuka.A Krisztina problémáját etika órán meg lehet beszélni, de mint irodalmi alkotást Az arany ember megítéléséhez több dimenzióban kell elemezni. Mélységesen egyetértek veled, egy jó tanár, aki egyáltalán valamilyen kötelezőt vonzóvá tud tenni sokat segíthet az olvasási fronton. Csak fenntartásaim vannak a tanárokkal szemben, de ez más kérdés.

@beszélő név: most Rilkét forgatom, köszönöm, hogy beidézted. Évek óta nem volt a kezemben. A Tóth Árpád fordítása a legjobb. Szép napot!