Jól tudom, mindenki rákényszerül, hogy uralkodjék, vagy hogy kiszolgálják. Mindenkinek szüksége van rabszolgákra, akár a friss levegőre. Parancsolni annyi, mint lélegzeni, nincs igazam?...
...Bizonyosan észrevette, hogy a mi öreg Európánk végre helyesen bölcselkedik. Már nem mondjuk, mint a régi, együgyű időkben: "Nekem ez a véleményem. Halljuk az ellenvetéseket." Most már egészen tisztán látunk. A párbeszédet egyszerű közleménnyel helyettesítjük. "Ez az igazság - szögezzük le. - Vitázhat, ha úgy tetszik, de minket ez nem érdekel. Pár év, s a rendőrség úgyis a miénk, az aztán majd megmutatja, hogy nekem van igazam."
...[É]n mindig azt akartam, hogy mosolyogva szolgáljanak nekem. Ha a szobalány bús képet vágott, elrontotta az egész napomat. Joga van hozzá, az igaz, hogy ne legyen jókedvű. De én azt gondoltam, neki is jobb, ha nevetve és nem sírva végzi a munkáját. Tulajdonképp nekem volt így jobb...
Közöttünk maradjon a szó: a szolgaság, lehetőleg a mosolygós szolgaság, teljességgel elkerülhetetlen. De ezt nem szabad elismernünk. Hogyha pedig valaki nem tud meglenni rabszolgák nélkül, még mindig jobb, ugyebár, ha szabad embereknek hívja őket. Elsősorban magáért az elvért, meg azután azért is, hogy ne nagyon szomorítsa őket. Ennyi kárpótlással, ugye, mégiscsak tartozunk nekik.
(Szávai Nándor ford.)
Utolsó kommentek