...avagy a főispánoktól az EU reformjáig

Internetes buborékomban szörfölve úgy látom, hogy „bal-libernyák” oldalon sokkal nagyobb visszhangot keltett két középkori eredetű – és persze a rohadt komcsik által megtaposott – közigazgatási fogalom visszahozása, mint az a lépés, ami mérföldkő lehet Magyarországnak az EU-ból (és a 21. századból) való kivezetésében. Az Európai Unió reformját célzó Kövér-Semjén parlamenti határozati javaslatra gondolok.

Sokan és régóta mondogatják, hogy Orbán ki fogja léptetni az országot az EU-ból. Én ezt képtelenségnek tartottam. (Számba se tudom venni, mennyi mindenre mondtam az utóbbi három évtizedben, hogy lehetetlen – s ami aztán mégis bekövetkezett.) Most viszont már másként látom. Orbán víziója egy teljesen szuverén állam, ami ugyan a gazdaságilag, kulturálisan és kommunikációs szempontból globalizált világban képtelenség, de nem csak ráció van a világon, nem csak az vezethet – sőt: vezérelhet – egy politikust. „Álmok álmodói” – az első és a negyedik Orbán-kormány is ezt a címet adta a nemzeti büszkeséget megcélzó, reprezentatív kiállításának címéül. Nem érdekes, hogy mit mutatnak a számok az ország lakosságától az egy főre eső GDP-n át a világkereskedelemben betöltött részarányunkig, nem érdekes, hogy Trianon óta Magyarország gazdasága – létezése az exporttól és importtól, vagyis a külföldtől függ; egyébként is: „Vesszen Trianon!” A hajdani MSZP-s pártelnök-külügyminiszter, Kovács László (emlékszik még rá – vagy az MSZP-re – valaki?) el nem évülő bűne, hogy azt mondta: „Merjünk kicsik lenni!” Ne már! Szent István birodalma, Mária országa kicsi?!

Politikai kommentátorok és mezei kommentelők értelmetlen, céltalan bakafántoskodásnak tartják a magyar kormány sorozatos vétóit, amivel megakadályozza az EU fellépését Afrika megsegítésétől Kirill pátriárka szankciós listára helyezéséig. Holott ennek igenis van értelme, célja. Első körön a nemzetközi respektus kivívása. Az én buborékom kommentelői persze azokat a véleményeket idézik, hogy Orbán és vele Magyarország mennyire elszigetelődött Európában (értsd: az EU-ban). Miközben Olaszországtól az Egyesült Államokig a szuverenista szélsőjobboldal ikonikus figurájává vált. De van egy mélyebb, gyakorlatiasabb cél is: kiprovokálni, hogy Magyarországtól tényleg megvonják az európai pénzügyi forrásokat, és akkor büszkén közölni, hogy nincs is rá szükségünk, és magára az EU-ra sincs szükségünk. Egy nemzetnél se vagyunk alább valók – mondta már Széchenyi is. Ha lehetett Brexit, lehet Huxit is. És senki ne jöjjön azzal, hogy más súlycsoport, hogy a britek nettó befizetői voltak az EU-nak, mi (mármint az Orbán-kormány) pedig legújabban a pedagógusok fizetésemelését is ahhoz kötjük, hogy jön-e pénz Brüsszelből.

Ebbe a logikai (logika? ugyan!) láncba illeszkedik a legújabb, négy vezető kormánypárti képviselő, köztük Kövér házelnök és Semjén miniszterelnök-helyettes által beterjesztett országgyűlési határozati javaslat, amely megszabná, hogy Orbánék milyen álláspontot képviseljenek az EU jövőjéről folyamatban lévő tárgyalásokon. Csupa olyan javaslat – követelés –, amely szembe megy az elmúlt hónapokban kirajzolódott többségi állásponttal, s amelyeknek semmi esélyük az elfogadásra. Orbánék (bocsánat, ő nincs a „javaslat” beterjesztői közt) még azt az elvi erővel megfogalmazott célt is kihúznák az EU Alapszerződéséből, amit már 1957-ben az Unió elődjét, az Európai Gazdasági Közösséget alapító hat állam vezetője kinyilvánított: az európai népek mind szorosabb integrációját. A magyar javaslatokat le fogják söpörni az asztalról – mert minden egyéb (humánus, demokratikus stb.) megfontolástól függetlenül a globális nagytőkének nem az integráció szétverése, a kisállami szuverenitás visszaerőltetése az érdeke.

A mindig nagyszerű Szily László írja a 444-en a vármegye és főispáni cím visszaállítása kapcsán: „A fideszesek nem a valós Régi Magyarország, hanem a régi Magyarország gondolata iránt rajonganak, alapvetően a ’régen minden jobb volt’ jegyében. Így fér bele ugyanabba a vágyott körbe a Kádár-, a Horthy- és a Könyves Kálmán-Magyarország.”

Orbánt ellenzéki bírálói hol a Kádár-, hol a Horthy-korszak visszahozatalával vádolják. Holott a példa, az elérni vágyott cél a szomszédjaival dacoló, sőt azokat meghódító középkori Magyar Királyság. Mondhatnánk, a még se az Oszmán, se a Habsburg Birodalomba be nem illesztett, szuverén Magyar Királyság. De nem mondhatjuk, mert az állami szuverenitás fogalma majd a Dalmáciát – s vele a Trianonban elvett, s Orbán által néhány hete diplomáciai botrányt kavaróan elsiratott „tengerünket”– meghódító Könyves Kálmán után öt és fél évszázaddal születik majd meg. Vagyis anakronizmus lenne. De hát végül is az anakronizmus, az idővel való szembehaladás a mai magyar politika lényege.