Nem tudok szebb, jobb - és főleg: optimistább - elrugaszkodási pontot találni ennél az októberi frankfurti könyvvásáron készült fotónál:

Szükség is van valami szilárd pontra, ha el akarok rugaszkodni attól a valóságtól, ami körbevesz, ami meghatározta 2022-t is. "Az igazat mondd, ne csak a valódit!" - kért/figyelmeztetett József Attila. Ez a kép nekem a zajos és sötét valón túli igazról beszél. A harmóniáról, ami világok találkozásából - meg az irodalomból - adódik. Két ember néz figyelmesen egymásra: egy öreg, pesti, magyar, zsidó író meg egy nála két nemzedékkel fiatalabb, frankfurti, fekete, német - nyilván német, mert feltehetőleg Nádas valamelyik regényének német kiadását dedikáltatja, és ahhoz hogy Nádast olvasson, anyanyelvként kell beszélnie németül. (És akkor az igazból a valódiba visszadöccenve eszembe jut a romlottságba, korruptságba belebutult Schmidt Mária hírhedt kifakadása, miszerint nincs már Németország...) Az öreg írón konzervatív, hosszú szövetkabát, az ifjú olvasón a huszonévesek "egyenviselete", de a külsőségek ellenére ez a két ember összetartozik. És ettől a kép, a jelenet - a történés - reményt ad. Szükségem is van rá.

Ha a "valódinál" maradunk, rohadt egy évet búcsúztatunk, és kevés reményünk van, hogy 2023 jobb lesz. Nem próbálok átfogó értékelést adni, depressziós hangulathoz épp elég például a pár perce félbe hagyott Élet és Irodalom mélyrealista cikkeinek az olvasása. Arról írok, ami személyessé vált. Április 3., a választási vereség. Személyes, mert a Széll Kálmán téren gyűjtöttem aláírásokat, telefonon buzdítottam szavazásra - és reménykedtem. Aztán csalódtam. Aztán tudomásul vettem, hogy hátralévő éveimet jó eséllyel Orbán rendszerében élem le. Ez a realitás. Az ezen túllépő "igazat" abban találtam meg, hogy csatlakoztam egy baloldali - az én normáim szerint kommunista - mozgalomhoz, a Szikrához. Fiatalok - jórészt a fenti Nádas-olvasó korosztálya -, akik 20-30 éves távlatban gondolkodnak, politizálnak. Mondtam, hogy nekem nincs már ennyi időm erre a dologra, de szívesen segítek a felkészülésben. És persze voltam diák-tanár tüntetésen...

A mindennapi politizálásom része, hogy hetedik éve vagyok önkéntese a bagi cigánytelepen működő Bagázs Egyesületnek. Ennek részeként négy és fél évig mentoráltam egy most húszéves srácot. Ezt októberben befejeztem. Nem éppen a siker jegyében, de bízva abban, hogy ez a négy és fél év nem múlik el nyomtalanul, és képes lesz önállóan talpon maradni (talpra állni). Egyébként azóta is találkoztunk, időnként felhív, megkérdezi, hogy vagyok és pénzt kér, amit vagy adok, vagy nem. Karácsonykor megajándékoztuk egymást. Tavasszal viszont egy hasonló korú bagi srácot kezdtem segíteni, hogy elvégezze az általános iskolát. Rövidesen hozta egy haverját meg két bátyját; ha minden igaz, februárra meglesz a 7., júniusban pedig a 8. is. Ez szép, ez jó, vasárnaponként örömmel utazom Bagra (hétközben dolgoznak), de a valósághoz hozzátartozik a tényleges tudásuk súlyos fogyatékossága. Nem vigasztal, hogy szakmai becslések szerint a magyar lakosság kb. 25 százaléka funkcionális analfabéta. 

Az ukrajnai háború. Szörnyűség, elképzelhetetlen volt tavaly ilyenkor. Ahogy elképzelhetetlen volt a 90-es években a Jugoszlávia felbomlását kísérő háborúsorozat: Vukovár, majd Szarajevó - és a Koszovóból érkező híreket olvasva, még nincs vége... Az orosz-ukrán háború - helyesebben mondva: Oroszország ukrajnai inváziója számomra személyes ügy is. Számos bejegyzésem árulkodik ruszofiliámról, és az oroszokhoz, az orosz kultúrához, fél évszázaddal ezelőtti oroszországi (szovjetunióbeli) élményeimhez, szovjet (többségükben orosz) barátaimhoz fűződő viszonyomon nem változtat Putyin őrült háborúja. A 90-es évek elején lett viszonyom Ukrajnához is - munkán és barátokon keresztül; erről hosszabban egy 2014. januári - a "Majdan" napjaiban született - posztom szólt. Amikor Ukrajnából megindult a menekültek áradata, és Magyarországon hetekig lényegében csak a civil szervezetek és a jóérzésű emberek - rengetegen! - nyújtottak segítséget számukra, néhány alkalommal (míg be nem zárták) én is önkénteskedtem egy ideiglenes menekültszálláson. Ide olyanok kerültek, akiknek módjuk volt arra, hogy 2-3 napon belül továbbmenjenek Nyugatra, így hát nem szembesültem szenvedéssel, igazi tragédiával - holott nyilván tragédia volt számukra pillanatok alatt felszámolni addigi életüket, menekülni.

Mi volt még? Betegségek. van, amiből felgyógyultunk (Covid), van, ami életkorunk kísérőjeként velünk marad. És persze voltak szép koncertek, nagyszerű színházi előadások, találkozások, beszélgetések barátokkal.

Boldog új évet mindazoknak, akik végigolvasták ezt a bejegyzést (és azoknak is, akik nem, de ők nem értesülnek erről).