Normális dolog-e, hogy – legalábbis Magyarországon – csak Orbán Viktor és politikailag marginális baloldali személyek és csoportok követelnek tárgyalásokat és békét Ukrajnában? (A goebbelsi Rogán-propagandával most nem is foglalkoznék, az, ha kell, holnaptól úgyis mással fog bombázni.) De hogy a magyar mainstream baloldali és liberális oldalon tekintélyes, mértékadó személyiségek, orgánumok is Putyin-bérencnek, „orosznyaloncnak” bélyegzik azokat, akik tárgyalásokat, fegyverszünetet sürgetnek?

Szóval. Ukrán és orosz oldalon egyaránt százezres nagyságrendű az áldozatok száma. S a lakosság (valamint a gazdaság) nagyságrendi különbsége miatt egy elhúzódó háború Ukrajna ki- és elvérzésével fenyeget. Márpedig ez a háború – a jelenlegi kilátások mellett – elhúzódik. Akár évekig.

Az USA vezette Nyugat minden segítséget megígér – és részben meg is ad – Ukrajna ellenállásához. Illetve Oroszország meggyengítéséhez és lehetséges(?) elszigeteléséhez, de – legalábbis szándéka szerint – elkerülve egy világméretű nukleáris összecsapást. Ez utóbbi, kardinális, szempontba viszont akár az is belefér, hogy érdemi válasz nélkül kéne hagyniuk, ha Putyin egy kisebb (mármint nukleárisfegyver-értelemben kisebb) atomrakétát küldene valamely ukrán városra, katonai összpontosításra. „Nem fogunk meghalni Danzigért!” – harsogták a brit lapok szalagcímei 1939 augusztusában…

A félreértések elkerülése végett szögezzük le: Oroszország a nemzetközi jogot sértő, nyílt, brutális, megengedhetetlen agressziót követett el – és folytat – Ukrajna ellen. Ezt a háborút átélt történelmük alapján érthetően közvetlen fenyegetésként, veszélyként élik meg a balti államok és Lengyelország. Vita tárgya, hogy az orosz agressziónak mennyiben volt előzménye, kiprovokálója a NATO kelet-európai terjeszkedése, beleértve Ukrajna belengetett NATO-tagságát. Az is vita tárgya lehet, hogy mennyire jogosak, elismerendők Oroszország – egy atomhatalom – geopolitikai érdekei. Az azonban vitán felül áll – hiszen amerikai nyilatkozatok is megerősítik –, hogy az orosz-ukrán háború véres felszíne alatt már egy NATO-orosz összecsapás zajlik. Amivel természetesen nem azt akarom mondani, hogy az USA robbantotta ki a háborút, hanem azt, hogy 2022. február 24. alkalmat adott Oroszország – politikai, katonai és gazdasági értelemben vett – stratégiai meggyengítésére. Ami másrészről hasonlóan súlyos ösztönzés arra, hogy Oroszország bármi áron megpróbálja végigvinni a küzdelmet.

Patthelyzet és kényszerpálya, amiről, úgy tűnik, nehéz, majdnem lehetetlen, letérni. Illetve…

A történelem nyomós érveket szolgáltat arról, hogy háborúkat gazdasági érdekekből indítanak.  Most is vannak, akik az orosz agresszió okának azt látják, hogy Ukrajna Krím-környéki és donbaszi gáz- és olajlelőhelyeinek kiaknázására a Shell és az Exxon nyert el koncessziót az ukrán államtól. És persze vannak, akik – okkal – a fegyvergyártók bizniszéről beszélnek. Szerintem azonban egyértelműbb gazdasági érdekek szólnak a mielőbbi béke (mármint fegyverszünet, mert igazi béke sokáig nem lesz) mellett: az Oroszországban és Ukrajnában a háborúig, a politika által kikényszerített részleges kivonulásig működő német, francia, amerikai, japán stb. nagy cégek érdekei. Ezek, sajnos, nagyobb súllyal esnek latba, mint az emberi szenvedés.

A minden tiszteletet megérdemlő Volodimir Zelenszkij minden négyzetméternyi megszállt ukrán föld felszabadításáról beszél. Ez nem csak katonailag tűnik enyhén szólva is valószínűtlennek. Biztos vagyok benne, hogy a színfalak mögött már folyik annak a kidolgozása – és ha kell, Ukrajnára kényszerítésének előkészítése –, hogyan és milyen fegyverszünet hozandó, hozható létre az oroszokkal. Az azonban, hogy ez mikor lesz aktuális, attól is függ, hogy az amerikai, illetve orosz politikai és katonai vezetés hogyan ítéli meg saját céljai érvényesítésének perspektíváit. Kerül, amibe kerül. Mármint orosz és ukrán emberéletben.