Elkeseredettség és "csakazértis" hangulat az után, hogy az Országgyűlés fideszes többsége - mint az várható volt - tegnap megszavazta a pedagógusokat kordába szorító, terheiket növelő törvényt. Félhivatalos neve "státusztörvény", mert megváltoztatja a pedagógusok jogállását - többé nem közalkalmazottak -, de a tiltakozó tanárok "bosszútörvénynek" nevezik, mert úgy érzik, ez a megtorlás, amiért sztrájkolni meg "polgári engedetlenkedni" mertek megalázó bérük felemelését követelve.

Természetesen aláírtam a nyomban megszületett petíciót, amely Novák köztársasági(?!) elnököt arra kéri, ne írja alá a törvényt, s ezzel akadályozza meg hatályba lépését, de nincsenek illúzióim: ezt is alá fogja írni. (Amúgy meg, ha egy politikai propaganda akció keretében mégis visszaküldené az Országgyűlésnek, semmi akadálya, hogy a következő héten - esetleg egy kötőszó megváltoztatásával, hogy megadják a tiszteletet az elnökasszonynak - ismét elfogadja a 136 gazember.

Ez a vonat elment, és nem csak az oktatásügyet magasról lesz...ó Orbán-banda jóvoltából. Ami ebben politikailag igazán fontos, hogy miért tehették meg, amit tettek. Hát azért, mert a leginkább érdekeltek, a pedagógusok "csendes többsége" legitimálta. A pletykák szerint sokan morogtak az iskolák folyosóin, talán a tanári szobákban is, de hányan álltak ki nevüket, arcukat vállalva tiltakozni? Mélységes tiszteletem a polgári engedetlenségi akciók részvevői, a Tanítanék Mozgalom meg a két pedagógus szakszervezet - tényleg, ebben a helyzetben miért tartják még mindig fenn a megosztottságot? - vezetői, tagjai iránt, nem is beszélve a tanáraik mellett és saját jövőjükért kiálló diákokról. De bármilyen hangos meg látványos volt is egy-egy budapesti rendezvény, ez elveszett az országos hallgatásban. A pedagógusok hallgatásában. És ez az igazi tragédia: hogy miért hallgatnak, miért veszik tudomásul, hogy velük bármit meg lehet tenni? Miért félnek? Miért alattvalók, ahelyett, hogy jogaik tudatában lévő, jogaikért kiálló állampolgárok lennének?

Nyilvánvalóan sok oka van ennek, én most - vállalt gorombasággal - csak egyet emelnék ki: a kontraszelekciót, ami persze összefügg a tanári pálya társadalmi presztizsével. Ezt a presztizst - pontosabban ennek hiányát - jelzi, hogy az érettségiző fiatalok közül hányan és kik (milyen pontszámmal) jelentkeznek tanári szakokra. (Megintcsak tisztelet és megbecsülés az elhivatott néhányaknak!) A társadalmi megbecsülést - annak hiányát - fejezik ki a pedagógusbérek a "szocializmus" koráig visszamenően, és a jövőbe tekintve, amelyről az orbáni ígéret úgy szól, hogy majd egyszer a diplomás átlagbér akár 80 százalékát is elérheti egy tanár fizetése. És nem hallom a felhördülést, hogy ez a jövőkép, ez a forintban kifejezett "életpálya" mennyire megalázó. Ugyanis a legfontosabb foglalkozásról, hivatásról van - lenne - szó.