"Szerettek volna gazdagok lenni. Úgy gondolták, hogy értenének hozzá. Tudnának úgy öltözködni, nézni, mosolyogni, mint a gazdagok. Megfelelően tapintatosak, diszkrétek lennének. Elfelejtenék a gazdagságukat, nem fitogtatnák. Nem kérkednének vele. Olyan természetesen lélegeznék be, mint a levegőt. Minden élvezetük igazi élvezet lenne. Sétálnának, kószálnának, boldogan kiválasztanának, felbecsülnének valamit. Élni szerettek volna. Egész életük nem lett volna más, mint az élet művészete.
Pedig ez nem is olyan könnyű dolog: épp ellenkezőleg. Ez a fiatal házaspár – mely nem volt gazdag, de szeretett volna az lenni egyszerűen csak azért, mert nem volt szegény – kényelmetlenebb helyzetet el sem tudott
képzelni. Nem kapták meg azt, amit megérdemeltek volna. Tágas térről, fényről, csöndről álmodoztak, és bekényszerültek szűk lakásuk, mindennapos étkezéseik, sovány kis nyaralásaik, ha nem is nyomorúságos, de – s ez talán még rosszabb volt – meglehetősen korlátozott valóságába. Ez felelt meg anyagi körülményeiknek, társadalmi helyzetüknek. Ez volt a valóság, az ő valóságuk – más nem létezett számukra. De mellettük, körülöttük, az utcákon, ahol járniuk kellett, ott látták a régiségkereskedők, a fűszeresek, a papírüzletek alattomos, ám mégis oly szívélyes ajánlatait. A Palais-Royaltól a Saint-Germainig, a Champ-de-Mars-tól az Étoile-ig, a Luxembourg-kerttől a Montparnasse-ig, Szent Lajos szigetétől a Marais-negyedig, a Ternestől az Operáig, a Madeleine-től a Monceau-parkig egész Párizs egyetlen, állandó kísértés volt. És ők mit sem szerettek volna jobban, mint engedni ennek a kísértésnek, mámorosan, most, mindjárt, örökre. Csakhogy vágyaik látóhatára irgalmatlanul elérhetetlen volt; amiről álmodoztak: mind képtelenség – mind az utópia birodalmába tartozott."

A kisregény egyharmadánál tartok. Rajongok.