Dosztojevszkij: Az író naplója (részlet az esszéből, 1878) 

Én sok tekintetben meggyőződéses szlavofil vagyok, bár az is lehet, hogy nem egészen. A szlavofilségről a mai napig eltérő értelmezések léteznek. Egyesek számára, akárcsak a régi időkben, például Belinszkijnek, a szlavofilség még most is csak a kvaszt és a retket jelenti. Belinszkij tényleg nem jutott tovább a szlavofilizmus megértésében. Mások (és tegyük hozzá, hogy nagyon sokak, maguknak a szlavofileknek csaknem a többsége) számára a szlavofilség törekvést jelent minden szlávnak a felszabadítására és egyesítésére Oroszország egyértelmű vezetése alatt, jelenti és magába foglalja minden hívő lelki szövetségét, hitét abban, hogy nagy Oroszországunk az egyesített szlávok élén az egész világ, minden európai ember, az egész európai civilizáció számára valami újat, egészségeset, sohasem hallottat képes mondani. Ez az üzenet az egész emberiség üdvéről és valójában már az egyesítéséről szól új, testvéri, az egész világot átfogó szövetségben, amelynek forrása a szláv géniusz, mindenekelőtt az oly sokat szenvedett, oly sok évszázadon át hallgatásra kényszerített nagy orosz nép szelleme. Ebben az orosz népben azonban mindig ott rejtőzött az a hatalmas erő, amely a jövőben képes lesz tisztázni és megoldani a nyugat-európai civilizáció keserű ellentmondásait, akár a legvégzetesebbeket is. Ezt a meggyőződést és hitet vallom én is. […]

Arról van szó, hogy tavasszal hatalmas, hősi háborút indítottunk, (az 1877-78-as orosz-török háborúról van szó) amelyet előbb vagy utóbb, a döntést elodázó minden átmeneti kudarctól függetlenül végigviszünk, még ha történetesen a mostani háborúval nem is sikerül a teljes és hőn óhajtott célt elérni. Ez a hősi tett oly hatalmas, a háború célja annyira hihetetlen Európa számára, hogy Európának, természetesen, fel kellett háborodnia a gonoszságunkon, nem volt szabad elhinnie, amit a háború megkezdésekor mondtunk, és minden módon, minden erővel ártania kell nekünk, fel kellett lépnie velünk szemben, és ellenségünkkel egyesülve – jóllehet nem nyílt, formális politikai szövetségben – harcolni ellenünk, titokban, egy nyílt háborúra várakozva. És mindezt kinyilvánított törekvéseink és céljaink ellenére! „Hatalmas keleti sas szállt a világ fölé, szárnyai a kereszténység csúcsain villognak”; nem hódítani akar, területeket szerezni, a határait kiterjeszteni, hanem felszabadítani, felemelni az elnyomottakat, a sanyargatottakat, új életet adni nekik, nemcsak az ő javukra, hanem az emberiség üdvére is. Hiszen bármiként számíts, akármilyen szkeptikusan nézz is erre az ügyre, lényegében ez a cél, ez maga, és ezért is nem akarja elhinni Európa! Higgyétek el, nem annyira Oroszország feltételezett törekvése ijeszti, hanem éppen az, hogy Oroszország képes ilyen feladatokat és célokat maga elé tűzni. Ez különös figyelmet érdemel. Vállalkozni valamire, nem a saját haszon érdekében, ez Európa számára annyira szokatlan, a nemzetközi szokásoknak annyira ellentmondó, hogy amit Oroszország tett, azt Európa természetesen nemcsak egy „elmaradott, vadállatias, felvilágosulatlan” nemzet barbárságaként fogja fel, amely nemzet a keresztes hadjáratok sötét időit idéző minden aljasságra és ostobaságra képes, hanem egyenesen erkölcstelen, Európára veszélyes és annak nagyszerű civilizációját fenyegető tényként. Nézzük meg, ki szeret most minket Európában. Még barátaink, úgynevezett, állítólagos barátaink is világosan kinyilvánítják, hogy örülnek balsikereinknek. Az oroszok veresége saját győzelmeiknél is édesebb számukra, boldogak tőle, hízeleg nekik. Sikereink esetén ezek a barátaink már rég megegyeztek volna egymás között, hogy minden erejüket bevetve Oroszország sikereiből még nagyobb hasznot húzzanak, mint maga Oroszország…

    De erről később. Kimondtam a legfontosabbat arról, hogy mit kellett éreznie ezen a tavaszon, e háború bejelentése után mindenkinek, aki hisz Oroszország eljövendő nagy, az egész emberiségre ható jelentőségében. Ez a még sosem volt háború, a gyengékért és elnyomottakért, azért, hogy életet és a szabadságot adjunk nekik – s ne elvegyük tőlük –, ez a mindmostanáig hallatlan háborús cél minden hívőnk számára hirtelen tényként jelent meg, ünnepélyesen és jelentősen megerősítve a hitüket. Ez már nem álom volt, nem talány, hanem a megtörténő valóság. „Ha már egyszer elkezdett megtörténni, akkor eljut a végéig, ahhoz az új, hatalmas igéig, amelyet Oroszország a szlávok szövetségének élén mond Európának. Sőt magát az igét elkezdték kimondani, noha Európa még távolról sem érti, és még sokáig nem fogja elhinni”. Íme, ezt gondolták a „hívők”. Igen, ünnepi és jelentőségteljes benyomás volt, és a hivők hitének még inkább meg kellett szilárdulnia, erősödnie. De annyira fontos dolog kezdődött el, hogy számukra is ijesztő kérdések merültek fel: „Oroszország és Európa! Oroszország kardot ránt a törökök ellen, de ki tudja, lehet, hogy Európával kerül összeütközésbe – nem korai ez? Európával megütközni nem ugyanaz, mint a törökökkel, és nem történhet meg egy csapásra”, a hívők mindig így gondolták. De készen állunk-e egy újabb összeütközésre? Igaz, a kocka el van vetve, de nem hogy Európa, mi magunk értjük-e mindezt? Lám, mi, hívők azt jövendöljük például, hogy csak Oroszországban van meg a képesség, hogy megoldja a kisebbek végzetes összeurópai kérdését, harc nélkül és vér nélkül, gyűlölet és gonoszság nélkül, de mit jelent ez, amikor Európát már saját vére öntözi, minthogy korábban Európában senki nem hallotta meg a szavunkat, s még ha hallotta volna, akkor se értette volna belőle semmit…

(saját fordítás)

* * *

Dosztojevszkij: Néhány magyarázó szó a Puskin-beszéd kapcsán (részlet, 1880)* 

A népünk az, amely lelkében hordozza a világ iránti érzékenységre és a mindent összebékítésre való ezen hajlamot, és ennek már nem egyszer adta tanújelét a péteri reform utáni egész két évszázados időszak során. Népünk ezen képességének megjelölésekor nem állhattam meg, hogy e tényben rá ne mutassak a mi jövőbeli nagy vigaszunkra, a mi fényes, lehet, hogy a legfényesebb, előttünk világító reménysugarunkra. A legfontosabb, amit megállapítottam, hogy törekvésünk Európa felé, minden elragadtatásával és szélsőségével együtt, alapjait tekintve nemcsak hogy törvényszerű és ésszerű volt, hanem egyben népi is, teljes egészében egybeesett magának a nép szellemének törekvéseivel, és végül pedig vitathatatlanul magasabb rendű célt szolgált és szolgál… [N]em kell, egyáltalán nem kell felháborodni az általam mondottakon, hogy „a mi nincstelen földünk talán végül új igét mond ki a világnak”. Azt is nevetséges bizonygatni, hogy mielőtt új igét mondanánk ki a világnak, „nekünk magunknak kellene fejlődnünk a gazdaság, a tudomány és a polgárosodás terén, és csak azután ábrándozhatunk »új igékről« olyan (állítólag) tökéletes organizmusok számára, mint Európa népei”. Én éppen azt hangsúlyozom beszédemben, hogy meg sem kísérlem összemérni az orosz népet a nyugati népekkel azok gazdasági vagy tudományos dicsőségének tekintetében. Egyszerűen csak azt mondom, lehetséges, hogy minden nép közül az orosz lélek, az orosz nép géniusza a legalkalmasabb az egyetemes emberi egyesülés, a testvéri szeretet, az ellenségnek megbocsátó, az eltérőt felismerő és azt elfogadó, az ellentmondásokat feloldó józan szemlélet eszméjének befogadására. Ez nem gazdasági vonás, és nem is valamilyen másféle, hanem csupán erkölcsi vonás, és vajon tagadhatja-e, kétségbe vonhatja-e bárki is meglétét az orosz népben? Vajon állíthatja-e azt bárki is, hogy az orosz nép csupán tehetetlen tömeg, amely arra ítéltetett, hogy gazdaságilag szolgálja a mi népünk fölé emelkedett, európai értelmiségünk boldogulását és fejlődését, miközben ő maga csupán holt tehetetlenség, amitől semmit sem várhatunk, amire nincs miért reménnyel tekintenünk? Sajnos sokan így tartják, de én megkockáztattam, hogy más véleménynek adjak hangot… Azt hangoztatni pedig, hogy a mi nincstelen, rendetlen földünk addig nem hordozhat ilyen magasrendű törekvéseket, amíg nem válik a gazdaságban és a polgárosodásban a Nyugathoz hasonlóvá – már egyszerűen képtelenség. A szellem erkölcsi kincsei, legalábbis legbelső lényegüket tekintve, függetlenek a gazdasági erőtől. A mi nincstelen és rendetlen földünk, legfelső rétegétől eltekintve, teljes egészében olyan, mint egyetlen ember. Nyolcvanmilliós népessége olyan szellemi egységet alkot, mely Európában természetesen nem létezik és nem is létezhet, következésképpen már csak ezen egy oknál fogva sem lehet azt állítani, hogy a mi földünk rendetlen, sőt azt sem, még szigorú értelemben véve sem, hogy nincstelen. Ezzel szemben Európában, ebben az Európában, ahol annyi gazdagságot halmoztak fel, az összes európai nemzet teljes polgári alapzata – minden alá van ásva, és lehet, hogy már holnap összeomlik nyomtalanul, örökre eltűnik, és helyette valami még soha nem hallott új, semmi korábbira nem hasonló köszönt be. És Európát minden felhalmozott kincse sem menti meg a bukástól, hiszen „egy órában elpusztul a gazdagság is”. És eközben éppen az európai nemzetek ezen aláásott, megfertőzött polgári rendjét mutatják fel népünk előtt eszményként, amely felé törekednie kell, és amelynek elérése után veheti csak magának a bátorságot, hogy elgügyögje saját kis igéjét Európának. Mi pedig határozottan azt állítjuk, hogy a szeretetteli és a mindent egyesítő szellem erejét befogadni és hordozni a jelenlegi gazdasági nincstelenségünkben is lehet, sőt a nincstelenségnek még különb fokán is, mint a mostani. Még olyan nincstelenség közepette is meg lehet őrizni és be lehet fogadni, mint amilyen Batu támadása vagy a Zavaros idők okozta pusztulás után volt, amikor egyedül a nép mindent egyesítő szelleme mentette meg Oroszországot. És végül, ha annak érdekében, hogy jogunk legyen szeretni az emberiséget, és jogunk legyen mindent egyesítő lelket fogadni magunkba; hogy képesek lehessünk arra, hogy ne gyűlöljünk más nemzeteket azért, mert nem hasonlók hozzánk; hogy ne akarjunk bezárkózni mások elől saját nemzetiségünkbe, hogy minden egyedül csak neki jusson, a többi nemzetiséget pedig ne akarjuk csupán kifacsarható citromnak tartani (pedig hát Európában vannak ilyen szellemiségű népek!); még ha valóban kell is mindennek eléréséhez, ismétlem, feltétlenül szükséges, hogy előzőleg gazdag néppé váljunk, és átvegyük az európai polgári berendezkedést, akkor is, vajon valóban kötelesek vagyunk-e itt is szolgai módon lemásolni ezt az európai berendezkedést (amely holnap már talán összeomlik Európában)? Hát valóban itt sem engedik meg, nem hagyják, hogy az orosz organizmus nemzeti módon, saját organikus ereje által fejlődjön, hanem okvetlenül csak egyéni jellegét elveszítve, lakájként utánozva Európát? Na de akkor mit kezdenek az orosz organizmussal? Értik-e ezek az urak, mi az, hogy organizmus? És még ők beszélnek természettudományról! „A nép ezt nem engedi meg” – mondta valamilyen ügy kapcsán úgy két évvel ezelőtt egy szenvedélyes nyugatosnak beszélgetőtársa. „Akkor meg kell semmisíteni a népet!” – válaszolta a nyugatos nyugodtan és méltóságteljesen. És ez az ember nem akárki volt, hanem értelmiségünk egyik képviselője…

(Szabó Tünde ford.)

 *A moszkvai Puskin-szobor felavatása alkalmából 1880. júniusban emlékülést tartottak, amelyen Dosztojevszkij nagyhatású emlékbeszédet tartott. Ehhez kapcsolódott Az író naplója című esszésorozatában megjelent írás.