Július 2-a van, a naptár szerint Ottó és Ottokár napja. Lássuk, mi jut eszembe erről.

Ottó. Hirtelen egykori kollégám jut eszembe. Jó tízessel lehetett fiatalabb nálam, átmeneti példány ahhoz a generációhoz, amelyről úgy, en bloc azt gondolom, hogy nincs közöm. Jóvágású srác, rokonszenves, művelt és szakmánkban tehetséges fiatalember volt, kellemes társaság. És mégis taszított benne valami. A felületessége, az, hogy számára nem voltak igazán fontos dolgok, fontos emberek. Élni, minél könnyedebben – semmi tisztességtelen, azt hiszem, ez fontos, de semmi komoly. Az az igazság, hogy valószínűleg irigyeltem.

Az előbb azt írtam, hogy ehhez, illetve ezekhez a fiatalabb generációkhoz nincs közöm. Ez így persze nem igaz, máshogy van – lett – közöm hozzájuk. Csak meg kellett szoknom, értenem, hogy mások az élményeik, tapasztalataik, ezért másképp is látják a világot, más az értékrendjük. Mások vagyunk. De kiegészíthetjük egymást, szükségünk van – lehet – egymásra.

Ottokár. Ehhez már meg kellett néznem a lexikont, mert így, könyv nélkül persze csak azt tudom, hogy cseh királyok a 12-13. században. I. Ottokár – némi megszakításokkal, és először csak hercegként – 1192-től 1230-ig uralkodott. II. (Nagy) Ottokár az ő unokája volt, 1253 és 1278 közt ült a trónon, de volt morva őrgróf, osztrák, stájer és karintiai uralkodó herceg is. Alig követhető, de szórakoztató és elgondolkodtató, ahogy a korban összefonódnak a történetek – családok, dinasztiák, államok sorsa; ahogy Litvániától Halicson (Galícia, a mai Nyugat-Ukrajna) és Magyarországon át a különböző német hercegségekig szinte naponta köttetnek új meg új szövetségek vagy éppen azt erősítő házasságok. I. Ottokár például a magyar III. Béla lányát, Konstanciát vette feleségül, II. Ottokárnak pedig IV. Béla unokája, Kunigunda lett a második felesége, hogy így pecsételjék meg a Stájerországért folytatott magyar-cseh háború végét. (Ottokár győzött.) Ez 1261-ben történt. Aztán újabb háborúk jöttek, és tíz évvel később, 1271-ben Ottokár pont ezen a napon, július 2-án kötött békét a magyar királlyal, most már V. Istvánnal. Hogy aztán 1278-ban már IV. (Kun) Lászlótól (és Habsburg Rudolftól) szenvedjen döntő vereséget a morvamezei csatában, ahol ott is hagyja a fogát.

Akit érdekel, nézzen utána részletesebben is ezeknek az izgalmaknak, én most csak egy aktuális tanulságot vonok le: két tömör lexikonszócikk, a két Ottokár története is jó példa arra, hogy mekkora történelmietlen barmok, akik ezer- vagy éppen ötezeréves magyar nemzetről beszélnek, egyáltalán a mai (vagy inkább 19. századi!) értelemben beszélnek nemzetről a középkorban.

Július 2. egyébként – most vettem észre a Wikipédián – az év közepe! A 183. nap, vagyis 182 telt már el, és pont ennyi van hátra is. Úgy látszik, megéreztem valamit, pedig csak annyi történt, hogy már írni akartam egy bejegyzést, de nem volt témám, s ilyenkor szoktam a naptárhoz folyamodni.

Ami a történelmi eseményeket illeti, 1953-ban ezen a napon váltotta Nagy Imre Rákosi Mátyást a miniszterelnöki tisztségben, 1998-ban pedig ekkor történt Budapesten az Aranykéz utcai robbantásos merénylet. Ismerek egy srácot, akinek a barátnője is véletlen járókelőként áldozat lett; a srác máig dadog.

A nap számtalan híres szülötte közül most csak kettőt emelek ki. Az első Hermann Hesse (1877) német író, a csodálatos szépségű Narziss és Goldmund meg az Üveggyöngyjáték (és persze sok más nagyszerű könyv, például a Pusztai farkas) szerzője.

A másik Hofi Géza, aki ma lenne 75 éves.

Hasonló bejegyzés: 2009. február 19.

A kiváló tehetségű gazember, Bayer Zsolt megint elgondolkodtató publicisztikát írt, amely "gyönyörű" példája a fasiszta ideológia és propaganda mechanizmusának. A fasizmus lényege ugyanis a valóságos társadalmi problémák etnicizálása, s az ezen alapuló gyűlöletkeltés.

Bayer írásában a kiindulópont: a nyomor emberalatti létbe süllyesztette az elzárt észak-magyarországi falvak cigány lakosságát. E folyamat gazdasági, társadalmi, politikai, kulturális okai, összetevői nyilván nem férnek bele egy publicisztikába, amitől persze még alapvető jelentőségűek a publicisztika témájának megértéséhez. Így viszont marad az elborzasztó helyzet erős hangulati lefestése. S a tragikus szociális probléma szinte észrevétlenül megy át útszéli cigányozásba: nem azért ilyenek, mert nyomorban, társadalomból, gazdaságból, kultúrából kitaszítva élnek, hanem mert cigányok.

Figyelem! Kérem mellőzni a "mert ezek nem is akarnak megváltozni", "miért nem húzzák ki magukat a hajuknál fogva a mocsárból" típusú kommenteket.

Részlet Bogár László közgazdásznak a Magyar Hírlapban megjelent írásából:

"A hivatalos adatok szerint a munkáért fizetett bér irreálisan alacsony ('irreál bér'), hiszen alig haladja meg a 33 évvel ezelőtti szintet, és a többség esetében a fiziológiailag szükséges minimum alatt van. Egy átlag munkavállaló ma több mint kétszer akkora teljesítményt nyújt, mint 1978-ban, a bérének reálértéke mégis ezen a 33 évvel ezelőtti szinten látszik beragadni. Másrészt viszont az is nyílt titok, hogy több százezer ember kényszerűségből minimálbéren van bejelentve, miközben a valóságos jövedelme ennél lényegesen több. Egyrészt nagyon sokan menekültek nyugdíjba a munka világából, jelentős részük rokkantnyugdíjjal vagy egyéb intézményesített korkedvezménnyel. Másrészt viszont, ha a munka világába való visszatérésüket ösztönözzük, fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy ki és miből fogja megteremteni az ehhez szükséges munkahelyek százezreit. Felháborító, hogy egyes munkavállalói csoportokhoz tartozók túl korán mehetnek nyugdíjba, de arról nem beszélünk, hogy ezen munkavállalói csoportok tagjai 10-12 évvel rövidebb ideig élnek, mint átlagos társaik. Mint ahogy arról sem beszélünk, hogy a magyar férfiak mintegy hatvan százaléka meg sem éri a 62 éves nyugdíjkorhatárt.

Miközben 1971-ben a 35 és 55 év közötti magyar és osztrák férfiak halálozási arányszámai azonosak voltak, ma majdnem háromszor annyi középkorú magyar férfi hal meg minden évben, mint Ausztriában. És arról is hallgatunk, hogy az egészségben eltöltött életidőt tekintve Ukrajnával és Oroszországgal együtt a legrosszabbak között vagyunk Európában. És persze azon sem gondolkodunk el, hogy a legnyomorúságosabb helyzetben lévő, csaknem egymillió ember hogyan vált történelemből kilökött réslakó páriává, akinek nemcsak semmilyen munkavégzéshez szükséges képzettsége nincs, sőt lényegében analfabéta, hanem elemi szinten hiányzik belőle a fegyelemnek és normakövetésnek az a minimuma is, amely nélkül a lehető legprimitívebb fizikai munkavégzés sem képzelhető el. Mélyen hallgatunk hát arról, hogy a fegyelmezés milyen rendészeti formáival és hogyan gondoljuk őket mégis bekapcsolni a munka világába. És arról, hogy az így végeztetett munka hozadéka egészen bizonyosan kevesebb lesz, mint amennyibe e munkavégzés megszervezése kerül. Vagyis, hogy ez a munka nem „hoz, hanem visz”. Arról meg végképp nem szólhatunk, hogy a fegyelmezés nélkül viszont e hatalmas és gyorsan növő réteg a parazitizmus olyan fenyegető struktúráit hozza létre, amelyet már semmilyen rendészeti eszközzel nem lehet megfékezni.

Az ország egyik leggazdagabb embere a minap úgy fogalmazott, hogy 'a szegénység a legjobb ösztönző, és ez a feltétel nálunk is megteremthető'. Nos, a szegénységet már nem kell megteremteni, mert éppen belefulladni látszunk, és az elmúlt negyven év ennek az abszurd logikának az ellenkezőjét bizonyítja. A szegénység, sőt most már a balkáni nyomor tömegessé válása ugyanis éppen hogy tökéletesen megsemmisített minden motivációt ezekben a társadalmi csoportokban. És mintha inkább éppen a gazdagság volna a legjobb ösztönző. Ez ösztönözte például a szupernyerteseket arra, hogy cinikus gátlástalansággal fosszák ki a vesztes többséget. Ha a munka valóban felszabadít, akkor ez a 'felszabadítás' most leginkább ebből a végzetesen hazug zsákutcából való kitörés 'szabadságharca' volna."

Bogár László cikke itt olvasható.

*

Régóta foglalkoztat az a probléma, hogy szinte a rendszerváltás kezdete óta Magyarországon a szélsőjobboldalon jelennek meg legkövetkezetesebben a társadalmi értelemben baloldali gondolatok. (Párhuzamosan az ember- és kultúraellenes fasiszta fröcsögésekkel.) Ez először a MIÉP-es országgyűlési képviselővé vált (2008-ban elhunyt) Gidai Erzsébet vagy Kopátsy Sándor közgazdászok rendszerkritikai tevékenysége kapcsán merült fel bennem. Bogár Lászlónak nemcsak a szélsőjobboldali hecclappá züllesztett Magyar Hírlapban, hanem a kétségtelenül baloldali Egyenlítő című folyóiratban is jelennek (jelentek) meg írásai. Nagyon nem tudok mit kezdeni Bogár paranoiás globálisösszeesküvés-elméletével, de minden alkalommal elgondolkodtatnak a "roncstársadalomról" szóló elemzései. S újra meg újra visszajutok ahhoz az immár bő két évtizedes felismeréshez, hogy a szocialista-kommunista gondolatot diszkreditáló "szocializmus" zsákutcájával, csődjével, majd a globális kapitalizmushoz való illeszkedésünket fantáziátlanul menedzselő szocialista párttal nálunk - Magyarországon és általában Közép-Kelet-Európában - értelmét vesztette a baloldal-jobboldal politikai fogalompár.

A mai magyar közvélekedés – már az Orbán-korszak előtt elindult – egyik nagy hazugsága, hogy emberek százezrei azért nem dolgoznak, mert nem akarnak, s ezért aztán az államnak – nekünk adófizetőknek – kell segélyből eltartani őket.

Ebből a – részben tudatosan terjesztett, manipulált – felfogásból kimarad az az alapvető tény, hogy az ország jó egyharmadán két évtizede gyakorlatilag nem létezik munkahely. Tisztázni érdemes persze, hogy mit is jelent a munkahely fogalma. Olyan állandó vagy rendszeres foglalkoztatást, amely megfelel egy adott térségben élők képzettségének (vagy alulképzettségének, képzetlenségének), önmaga és a családja eltartására alkalmas, legalább a foglalkoztatás idejére garantált jövedelemmel jár, s amely fizikailag elérhető a munkavállaló számára; utóbbi jelentése: ésszerű költséggel, ésszerű idő alatt elérhető valamilyen közlekedési eszközzel.

A „szocialista” nagyipar összeomlása, a téeszek politikai-ideológiai alapú felszámolása másfél millió munkahely megszűnésével járt. Az akkor „felszabadult” szakképzetlen, alacsonyan képzett, s tényleges vagy funkcionális analfabetizmusa miatt gyakorlatilag átképezhetetlen munkaerő használhatatlan volt a betelepülő multik – egyébként jellemzően más országrészekben – létrehozott üzemeiben. Harminc-, negyvenvalahány éves emberek tömege vált „hasznosíthatatlanná”, társadalmi fölösleggé, be nem jelentett, egyrészt nem adózó, másrészt viszont társadalombiztosítással se járó, be nem jelentett alkalmi munkákból, idénymunkákból, ezeket kiegészítő vagy helyettesítő segélyekből tengődő – cigánnyá. Függetlenül etnikai származásától.

Az előbbiekben leírt „társadalmi káló” egyedeinek még megvolt az a tapasztalatuk, hogy mit jelent naponta felkelni, munkába menni – és a munka fejében kiszámítható jövedelemmel rendelkezni.; emlékük arról, hogy mit jelent – ha esetleg szegényen is, de – biztonságban élni. Azóta felnőtt gyerekeiknek, unokáiknak már nincs ilyen emlékük – mitől lenne igényük.

A (kapitalista) magyar társadalom, illetve az azt vezető politikai-gazdasági elit, egy ponton – ez kronologikusan a Bajnai-kormány idején, az Út a Munkához Programmal jelezhető – ráéébredt, hogy ez nem jó, ez nem folytatható. Normális termelő, értékteremtő munkát és a normális emberi élethez szükséges munkajövedelmet ugyan továbbra sem tudott biztosítani, de legalább a „rendesen dolgozó, adózó” többség lelkének, hangulatának igyekezett jót tenni, amikor megszigorította a (változó elnevezésű) munkanélküli járadék, valamint a szociális segélyek folyósítását a közcélú munka előírásával és ösztönzésével. Hamar kiderült azonban, hogy az önkormányzatok nem képesek annyi értelmes munkalehetőséget biztosítani, mint ahány erre kötelezett, illetve erre jelentkező van. Alibi munkákra (is) folytak el hatalmas pénzek – illetve most közmunka, közcélú munka címén adta az állam azt a jövedelmet, amely egyrészt ugyan kifejezte a társadalom (még megmaradt, elvi) szolidaritását, vagyis hogy minden embernek születése és magyar állampolgársága révén joga van az élethez, másrészt azonban valójában – 21. századi, európai értelemben – csak emberalatti létet biztosít.

Bajnai és az MSZP ugyanis hülye volt, nem voltak ötleteik. Vagy talán szemérmesek. Nem jöttek rá, hogy igenis lehet értékteremtő munkára fogni ezeket az embereket. Illetve a lényeg, hogy ne tekintsük őket embereknek. Semmiképpen se magunkhoz hasonló, „egyenlő méltósággal, egyenlő jogokkal” rendelkező, társadalmi lényeknek. Ezek a ma még „rajtunk élősködő” valakik ugyanis potenciális termelési tényezők lehetnek, csak éppen nem (legalább formálisan) sajátos jogokkal rendelkező munkavállalónak kell őket kezelni, hanem jogokra "érdemtelen", azoktól megfosztott munkára kényszeríthetőnek.

Az Orbán-kormány első lépésben szétverte Bajnaiék közcélúmunka-programját azzal, hogy megszüntette a (jelenleg 78 ezer forintos) minimálbérhez kötött 8 órás (igaz, csak néhány hónapra szóló) foglalkoztatást, és bevezette 28.500 forinttal járó 4 órás kötelező munkát mint a további segélyezés feltételét. (Az önkormányzatok természetesen nem tudnak mindenkinek ilyen munkát sem adni.)

Most pedig beterjesztették a közmunkáról szóló törvényjavaslatot, amely lényegében a kényszermunkát jelenti az állami és a magán gazdasági szférában egyaránt. Ha elfogadják, az állam által szervezett közmunkák – árvízvédelmi töltések, tározók, utak stb. építése – keretében akár (a jelenlegi álláskeresési járadéknak megfelelő) havi 46. 800 forintért lehet napi nyolc órában dolgoztatni embereket, akár lakóhelyüktől távol is – a közlekedési költség a közmunkást terheli. A programot kiterjesztik a kisvállalkozásokra is: ha közmunkást foglalkoztatnak, ők is csak ezt az alacsonyabb összeget kötelesek fizetni, nyugodtan kirúghatják a minimálbéreseket is.

*

Az Európai Szociális Charta elismeri „a dolgozók azon jogát, hogy olyan díjazásban részesüljenek, amely mind a dolgozóknak, mind pedig családjuknak tisztes életszínvonalat biztosít”. Magyarország a Charta 1999. évi törvénybeiktatásakor  – több más, például a gyermeki jogokra, a társadalombiztosításra vonatkozó előírással együtt – ezt a cikkelyt se ratifikálta.

Korábbi, hasonló témájó bejegyzések:

Hogy tudjuk, hol élünk...

Cigányozás

Május elseje

A pusztába kiáltó szociológus

Szegénység, szociálpolitika

Adva van egy önmagát nemzetinek deklaráló (hívő?) hatalom, amely napról napra veri szét a nemzet lényegéhez tartozó közös kultúrát, művelődést. Nem azért, mintha nemzetellenes, magyarellenes vagy kultúraellenes lenne. Nem. Azért, mert fogalma sincs a kultúráról, azt – a sztálinizmushoz hasonlóan – kizárólag a politika, a hatalom eszközének tekinti, és csak annyira tartja szükségesnek, amennyire az képes szolgálni a politikai célokat. Nem egyszerűen arról van szó, hogy a hatalommal szembenálló vagy ideológiailag „ellenséges”, „hibás” személyeket, műveket, intézményeket kell elhallgattatni vagy megfelelő intézkedésekkel „helyes útra” téríteni, hanem arról, hogy a kultúra mint olyan fölösleges, nem szempont.

Ennek legfrissebb példája a Természettudományi Múzeum, amelyet most feláldoznak a Ludovika újjáélesztésének oltárán. Minderről bővebben: „Mehetnek a múmiák, de hová?”

A Ludovika – amelyet egyébként még a Monarchia idején alapítottak – nyilván a Boross Pétertől Hende Csabáig nyúló, katonai (és csendőri) Horthy–korszak-nosztalgia egyik megtestesítője.

De ha már Horthy-korszak, ha már nacionalizmus, ezek nem hallottak Klebelsberg Kunóról? Amikor 1922 júniusában elfoglalta a kultuszminiszteri széket, a kultúrfölény programját meghirdetve ezt mondta: „A magyar hazát ma elsősorban nem a kard, hanem a kultúra tarthatja meg és teheti ismét naggyá”. S persze nem csak beszélt, tett is egyet s mást.

Egyet kell értsek a Népszabadság publicistájával (N. Kósa Judit): „A természettudományi, akárcsak a többi országos kulturális intézmény, épp azt a ’magyart’ és ’nemzetit’ testesíti meg, amit a hatalom kötőszóként is használ, de mibenlétéről láthatóan fogalma sincs.” (A kommentár itt.)

Csütörtökön nem tüntethetnek a rendőrök, mert berendelték őket, hogy fokozott közbiztonsági ellenőrzést végezzenek. A Független Rendőr Szakszervezet szerint a rendőri vezetők ezzel az "alattomos" intézkedéssel akarják megakadályozni, hogy ők is csatlakozhassanak a szakszervezeti tüntetésekhez. Az ORFK a tüntetés napjára reggel héttől éjfélig szolgálatteljesítésre rendelte az összes rendőrt, aki nincs szabadságon vagy betegállományban. Még azt is megtiltották a rendőröknek, hogy ezen a napon saját mobiltelefonjaikat maguknál tartsák.

A csütörtökre szervezett, négy szakszervezeti konföderáció által meghirdetett tüntetéseken a résztvevők a Munka törvénykönyvének módosítása, az Országos Érdekegyeztető Tanács feloszlatása, a korkedvezményes nyugdíjak megvonása és a munkanélküli segélyek átalakítása ellen tiltakoznak.

A Corvinus Egyetem rektori hivatala megtiltotta, hogy a felsőoktatási átalakítások ellen tiltakozó Hallgatói Hálózat az intézmény Fővám téri épületében szervezze meg a június 16-ra meghirdetett Éjszaka a felsőoktatásért elnevezésű programot. Az egyetem vezetése úgy döntött, hogy a 2011. június 16-án éjszakára (csütörtök 20.00 órától péntek reggel 8.00 óráig) tervezett hallgatói rendezvényt technikai és tartalmi akadályok miatt nem engedélyezi” – áll a Corvinus Egyetem oktatóinak küldött levélben. Csütörtökön a Fővám téri épületbe csak a corvinusos hallgatók léphetnek be, a diákigazolványokat biztonsági őrök ellenőrzik majd. A Főépületet és a Sóházat a megszokottnál jóval hamarabb, 18 órakor zárják be, a Központi Könyvtár épületét pedig 19 óráig kell elhagyniuk a hallgatóknak és az oktatóknak. A szervezők két hete egyeztettek először az egyetem rektorával, aki akkor még engedélyezte a hallgatói fórumot.

Lesújtó véleményt mond Laki László szociológus Magyarország elmúlt két évtizedéről A rendszerváltás, avagy a nagy átalakulás c. könyvében, illetve az ennek kapcsán a Népszabadságban megjelent interjújában. Részletek a cikkből:

„A [rendszerváltás utáni] új politikai elit alapintézményeket (például tulajdon, állam) rombolt és épített, történeti folyamatokat és nemzetközi gazdasági beágyazódásokat szakított meg, társadalmi osztályokat, rétegeket iktatott ki (például parasztság), vagy éppen újakat ’nevezett’ ki (például vállalkozók). A félperifériás kapitalizmusok eddig is ismertek voltak, de senki sem merte kimondani, hogy egy közepesen fejlett ország államszocializmusából csupán rendszerváltással nem lesz kapitalizmus. Gyanúm szerint az elitnek nem is volt kapitalizmusképe.”

„A sajátos magyar fejlődés már száz esztendeje téma. A kiváló közgazdász, szociológus Leopold Lajos a korabeli Magyarországot színlelt kapitalizmusnak nevezi, majd Jánossy Ferenc kvázi-fejlett szocializmusról, Andorka Rudolf pedig latin-amerikai típusú újkapitalizmusról beszél. A rendszerváltás óta visszatérő vád, hogy az eladósodás a kommunista társadalom bűne, pedig az ország mindig is eladósodott volt. A XIX. század végén külföldi pénzből építkeztek. Az első háború után Bethlenék kölcsönöket vettek fel. A világválság idején bevezették a kötött devizagazdálkodást, ami 2001-ig (!) maradt fenn. 1956-ban ismét kölcsönökre szorultunk – vagyis az eladósodás rendszerfüggetlen. Emiatt az ország ma sem igazán szuverén, mert ha más tőkéjét használjuk, függő viszonyba kerülünk tőle. A szovjet függés szigorúbb volt, és azért omlott össze, mert Magyarországot és társait is szanálni kellett volna, amire a birodalom nem volt képes. Ma is szanálni kellene, de ezt az Európai Unió sem tudja vállalni. Elég neki Görögország, Írország, Portugália pénzügyeinek rendezése. Ők nem a szocialista múlt, nem is a kapitalizmus miatt fejletlenek. Magyarország is dezintegrált, külföldi tőkétől függő gazdaság százötven éve. Akár kapitalizmus van, akár szocializmus, a saját árnyékunkat nem tudjuk átlépni.”

„Magyarország tízmillió emberből áll, nem két-hárommillió nyertesből! Szégyenteljesen gettósodik az ország… Egy modern társadalom megteremtésének nem csupán a piacgazdaság és a demokrácia a feltétele, hanem a szélsőséges jövedelemkülönbségek megelőzése és a társadalom integráltsága, ahol nincsenek leszakadó csoportok. Handabandázás, hogy a modern társadalomhoz elégséges az első kettő. 1985-ben a lakosság tíz százaléka volt szegény, 1995-ben már a 30–35 százaléka, azóta még több. Nem modern, hanem szétesett a társadalom…

Sok a leépülő térség. Hosszú távú folyamatról van szó, ami a rendszerváltás után kezelhetetlenül felgyorsult. Bizonyos helyeken már csupán az a kérdés, hogy mikorra fog a lakosság felmorzsolódni. Hiába telepítenének ide bármilyen modern üzemet, nincs elég munkaképes ember. Az általunk vizsgált térségben egy összeszerelő üzem 1600 munkanélküli között nem akadt 300 alkalmas dolgozóra. A gettósodás egyik oka az iskolázás gyengesége. Akit nem tanítottak meg írni vagy olvasni, azt nem lehet átképezni sem. Mi lehet ezeknek az embereknek a sorsa a piacgazdaságban? Ha szégyenteljesek voltak az ötvenes évek hortobágyi gulágjai, napjaink gettósodó településeinek 600–800 ezer lakója sem az újkapitalizmus „felsőbbrendűségét” hirdeti. Ezekhez a „bűntett nélküli börtönök”-höz nem kell ÁVH, rabomobil, fegyőr, mert „elítéltjei” képtelenek onnan elmenekülni.”

Az interjú teljes szövege itt olvasható.

Könyveinek magyar kiadásán - a francia eredetit követve - rövid u-val áll a neve, pedig spanyol volt, annak tartotta magát mindig. Volt francia ellenálló, buchenwaldi fogoly, illegális spanyol kommunista, exkommunistából lett szocialista miniszter. Nagy utazás c. regénye a 60-as években az én (diák, értelmiségi) korosztályom meghatározó élménye. És mint minden nagy író, ember volt: gondolkodó és érző ember.

"Később, egy egész élettel később, soha, még a Saint-Paul-de-Vence-i napsütésben, az emberi munka serkentő nyomát viselő kedves és civilizált tájon sem, még a Maeght Alapítvány teraszán, a rózsaszín téglafalak közt bekandikáló égre rajzolódó ciprusok közt sem, soha nem fogom tudni úgy nézni Giacometti szobrait, hogy ne idéznék fel bennem a különös buchenwaldi sétálókat: e két lábon járó hullákat a fertőző betegek barakkjának kékes homályában; ezeket az ősi menetoszlopokat a Kistábor latrinaépületei körül, botladozva a kavicsos talajon, amelyet az első eső azonnal besároz, a hóolvadás azonnal eláraszt, amint lépteiket számolva - ó milyen váratlanul csúszik be a szövegbe, s nyer nyugtalanító értelmet ez a közhelyszerű, hétköznapi kifejezés: lépteiket számolva, valóban, egyesével számolva őket, beosztva erejüket, nehogy egyetleneggyel is többet tegyenek, hiszen keményen meg kell fizetniük érte;lépésről-lépésre kiszakítva kalucsnijukat a sárból, a világ súlya alól, amely a lábukra nehezedik, a semmibe taszítja őket! -, lépteiket számolva mennek a Kistábor latrinái felé, arra a helyre, ahol az ember találkozhat valakivel, beszélgethet vele, amely az ott terjengő undorító húgy- és bélsárszag ellenére oly különösen hívogató, s amely az egyetlen emberien nyugalmas hely itt.

Később, egy egész élettel később, soha nem fogom tudni elkerülni azt a bénító megrendülést, és itt egyáltalán nem arról az érzésről beszélek, amelyet ezeknek a figuráknak a szépsége vált ki, mert ez nem szorul magyarázatra: ez azonnal nyilvánvaló, hanem arról a visszamenőleges, erkölcsi, nem csupán esztétikai megrendülésről, amelyet mindenkiből kiváltana Giacometti göcsörtös sétálóinak látványa, akik közönyös tekintetüket a kétes, végtelen égre emelik, fáradhatatlan léptekkel, szédítően mozdulatlanul menetelnek a bizonytalan jövő felé, nincs más reményük vagy céljuk, mint az, ami esetleg saját vaksi, de konok lépteik nyomán születik. Alattomosan felidézik bennem, bármilyen, ha mégoly vidám körülmények közt is, a valahai buchenwaldi árnyakat.

De nem akarom átélni ennek a névtelen, talán magyar zsidónak a halálát. A karomban tartom, halkan mormogok a fülébe. Elmeséltem neki a La Palomá-t éneklő, német kiskatona történetét, akit Julien meg én lelőttünk. De nem Julient mondok neki,  Hansot mondok neki. Ott, abban a pillanatban találom ki Hans Freiberget, képzeletbeli cimborámat, zsidó harcostársamat, legyen e haldokló mellett, e névtelen zsidó mellett, mert szeretném, ha túlélné a saját halálát. Elmesélem neki Hans történetét, akit most találtam ki, végső soron azért, hogy életben tartsa őt."

(Jorge Semprun: Írni vagy élni. Szoboszlai Margit ford.)

"Sokat hivatkozunk mostanában a hazaszeretetre, főként úgy, hogy én szeretem, te gyalázod; jelezném, hogy a szó a szeretettel van kapcsolatban, és ugyan Eszterházy Károly püspök városában – mert talán nem túlzás, nem családi túlzás így mondani –, régi katolikusként emlékezhetünk arra, hogy mennyi szörnyűséget követtek, nem, követtünk el a szeretet nevében, és még az is lehet, hogy ez szükségszerű, hogy nem történhetik másként, de azért emlékeztessük magunkat, hogy amikor kétezer évvel ezelőtt a szeretet programja meghirdettetett, nem erre lett gondolva.
A hazaszeretetnek sem optimális formája a gyűlölködés valamelyik változata."

(Részlet Esterházy Péter egri könyvheti megnyitójából, a teljes szöveg itt)

*

"Nemzeti fiatalok" tüntettek Esterházy Péter ellen: itt

FiamMáténak