Voltam tüntetni.

"Nyuggerek lesznek" - mondta Máté, és sajnos igaza lett. 60-asok, 70-esek, alig néhány huszonéves arc mutatóba. Azok vannak itt, akik még tudják/megtanulták, mi az a fasizmus, s akiknek még a reflexeikben van, hogy ilyenkor tisztességes ember tiltakozik. Azzal például, hogy ott van, még akkor is, ha nincs sok remény. Hit, illúziók nélkül - mondta Károlyi memoárjának címében, s ezt hirdeti most a szobornál kifeszített transzparens.

Sok ismerős, persze, kb. 6-800-ra saccolom a jelenlevőket. Fiatalok a rendezők, akik először (és a végén) szólnak, bemutatkozni elfelejtenek, feltehetően a megmozdulást szervező, számomra eddig ismeretlen Antifa - Új Spartacus Liga képviselői. Azok beszélnek, akik a "Meghívóban" (lásd lejjebb) fel vannak tüntetve, s persze a legjobbakat most is TGM mondta. Az egész egy bő félórát vett igénybe a langyos, ám szürke őszben. "Meg fogjuk védeni Károlyi Mihály szobrát", üzente - nem is a Jobbiknak, hanem a szobor eltávolítását már hónapokkal ezelőtt megígérő - Kövér Lászlónak az ismeretlen fiatalember, de én ezt most túlzott optimizmusnak tartom. Egyelőre az a helyzet, hogy a Károlyi - a demokrácia, a köztársaság és a történelmi igazság - mellett demonstrálók, mint értesültem róla, egymás torkát harapdálják egy, a történelemből sajnos nagyon ismerős baloldali szektaharc keretében, amelyben persze ott kavar Gyurcsány meg az MSZP is. (Ők nem most voltak, majd csütörtökön tüntetnek a Demokratikus Koalícióval.) Részletek pl. Andrassew Ivánnál.

És abban igaza van Pocakosnak (lásd itt), nem a szoborról, még csak nem is (elsősorban) az antiszemitizmusról van szó, hanem arról, hogy parlamenti képviselők meggyalázták a köztársaságot, s ez ellen a Magyar Köztársaság jelenleg hivatalban lévő egyetlen vezetője se emelte fel a szavát.

Hit, illúziók nélkül. Nincsenek illúzióim, de hit nélkül valóban nem lehet élni. Ezért mentem ki a 20. század egyik legtisztességesebb (bár rossz, sikertelen) politikusának szobrához.

*

Tiltakozó demonstráció Károlyi Mihály szobrának meggyalázása miatt

M E G H Í V Ó

Az interneten állandóan régi fotókat kutató Andristól kaptam ezt a linket az (észak-)amerikai gyermekmunkásokról 1908 és 1912 között készült fényképekhez.

„Van köztük néhány kedves is, néhány szép, de a legtöbb, különösen a bányászfiúk, meg a szövő-és üveggyári munkásgyerekek képei nagyon kemények, szívszorítóak – írta a kísérő levélben. – Valamelyik képen sorban térdelnek valami munkapadfélénél a gyerekek, talán 10 évesek, nagyon igyekeznek, az arcuk nem is látszik szinte, mögöttük egy kamasz felügyeli őket, bottal a kezében.

A rongyos, sok helyütt mezitlábas rikkancsokról meg az jutott eszembe, hogy talán valamelyik nagy sajtómogul is onnan kezdte, ez akkoriban talán még nem volt annyira ritka. (Na és persze asszociációként jön József Attila, a ’De szeretnék gazdag lenni’ meg néhány egyéb verse.)”

Végignéztem a képeket, s nem hagyott nyugodni a téma, sok minden jutott eszembe róla, Engels híres angliai leírásától a mai hírhedt ázsiai gyermekmunkáig, a thaiföldi gyermekprostituáltaktól a Sierra Leone-i gyermekkatonákig, a Twist Olivértől a Budapestre Romániából importált gyermekkoldusokig. Továbbá – nem véletlenül külön mondatban – Makarenko és saját nevelőotthoni tapasztalataim. Kis vegyes felvágott jön – gyerekekből. Jó. Ez most morbid volt. Ennél csak a világ morbidabb.

*

„A szén- és vasbányákban négy-, öt-, hétéves gyermekek is dolgoznak, […] de a legtöbben nyolcévesnél idősebbek. Ezeket a gyerekeket arra használják fel, hogy a lefejtett anyagot a fejtés helyéről a lóvasúthoz vagy a főaknához szállítsák, és hogy a bánya különböző részeit elválasztó ventillációs ajtókat a munkások és a rakományok átbocsátásánál kinyissák és becsukják. Ezekre az ajtókra többnyire a legkisebb gyermekek vigyáznak, akiknek ily módon napi tizenkét órán át sötétben, egyedül, szűk, többnyire nedves folyosón kell ülniük, és még csak annyi munkájuk sincs, hogy megóvná őket a semmittevés butító, elállatiasító unalmától. A szén és a vasérc szállítása viszont igen kemény munka, mert az anyagot meglehetősen nagy, kerék nélküli teknőkben, a tárnák göröngyös talaján csúsztatva kell elhordani, hol nedves agyagon vagy vízen keresztül, hol meredek lejtőkön és járatokon, melyek olykor annyira szűkek, hogy a munkásoknak négykézláb kell mászniok. Ezért erre a megerőltető munkára nagyobb gyermekeket és serdülő lányokat alkalmaznak. […]

A szenet és a vasércet hordó gyerekek és fiatalok általában arról panaszkodnak, hogy igen fáradtak. Ilyen általános és teljes kimerültség még azokban az ipari vállalatokban sem észlelhető, amelyekben a legkíméletlenebbül hajszolják a munkásokat. […] Igen gyakran előfordul, hogy a gyerekek, mihelyt hazaérnek, a tűzhely előtt leroskadnak a kőpadlóra és nyomban elalszanak, anélkül, hogy egy falatot is ettek volna. A szülőknek kell az alvó gyerekeket megmosdatniuk és ágyba fektetniük, sőt, gyakran megesik az is, hogy a munkából hazatérő gyerekek útközben összeesnek a fáradtságtól, szüleik késő éjjel keresésükre indulnak, és ott találják őket az úton – álomba merülve. Úgy látszik, általános jelenség, hogy ezek a gyerekek ágyban töltik a vasárnap nagy részét, hogy a hét nehéz munkáját némiképpen kipihenjék; csak kevesen járnak templomba és iskolába, s ezek is – mint tanítóik panaszolják – minden tudásvágyuk ellenére nagyon álmosak és eltompultak. […] Az ilyen túlfeszített munka közvetlen következménye az, hogy a munkások minden életereje izomzatuk egyoldalú fejlődésében emésztődik fel; a teherhordásnál és tolásnál főleg a kar-, láb-, hát-, váll- és mellizmok feszülnek, s ezért ezek az izmok rendkívül erősen fejlettek, a test többi része viszont táplálék hiányában elsatnyul. Elsősorban a növésben maradnak el.”

Friedrich Engels: A munkásosztály helyzete Angliában [1845].

*

Ez pedig egy mai klip a gyermekmunkáról – a youtube tele van velük, s főleg a legalább 130 millióra becsült indiai gyermekmunkásról. Ezt a többi közt azért választottam közülük, mert szerzője belerakott több százéves fotót is az Andris által nekem javasolt oldalról.

Egyébként 2002 óta az ILO, a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet felhívása alapján június 12-e a gyermekmunka elleni világnap. Az ILO jelentése szerint a világméretű törvényi tilalom ellenére több mint 200 millió (5-17 év közötti) gyereket kényszerítenek munkára szerte a világon. Az ILO a munkaerőpiacon 12 éves kor alatt megjelenő minden gyermeket gyerekmunkásként tart számon; 18 éves kor alatt pedig a heti 14 óra feletti munkavállalást tekinti gyermekmunkának, amelyet a fiatal jövőbeli munkaerő-piaci és életesélyei szempontjából erősen károsnak tart. Ezzel függ össze a „Fair Trade” mozgalom, azaz a tisztességes kereskedelem szorgalmazása, mivel általános tapasztalat, hogy az elsősorban Ázsiából, a Távol-Keletről Európába beáramló olcsó árucikkek előállítása mögött fillérekért megvásárolt gyermekmunkaerő áll.

*

A munkának viszont megvan a pedagógiai jelentősége is. Erről persze elsősorban (a ma nemigen emlegetett) Makarenko neve jut eszembe. Pedagógiai hősköltemény (nálunk először Az új ember kovácsa címmel jelent meg 1949-ben; csak érdekességként: az angol kiadás címe: The Road to Life) című naplóregénye bemutatja, hogy a 20-as évek elején, a polgárháború utáni Szovjetunió árván maradt, csavargó, bűnöző gyerekeinek létesített Gorkij-telepen először még egyszerűen a fennmaradás feltétele volt az épületek saját erővel, a gyerekek közreműködésével végzett helyreállítása meg az élelmiszertermelés. Később a Dzerzsinszkij munkakommunában a nevelés tudatos eleme lett a közösség számára nyereséget termelő munka, konkrétan a FED fényképezőgépek gyártása. Mindkét helyen a gyerekek általában napi négy órát dolgoztak az életkoruknak megfelelő munkán, összehangolva a tanulással és a sporttal. A FED Feliksz Edmundovics Dzerzsinszkijnek, a bolsevik forradalom egyik vezetőjének, a politikai rendőrség, a CSEKA megalapítójának a névbetűit jelenti az egyébként Kodak-licensz gépeken. Ha eltekintünk attól – amitől persze nem lehet eltekinteni –, hogy a makarenkói pedagógia célja a kommunistává, sőt a legkiválóbbaknak csekistává nevelése, el kell mondanunk, hogy a munkának és az önkormányzó közösségnek nagyon hasonló szerepe hatotta át például az előbb Amerikában, majd Angliában működő Homer Lane pedagógiai tevékenységét is. (A 20-as években nem ez volt az egyetlen nyugati hatás a szovjet pedagógiára, ennek nagyon szórakoztató bizonyítéka Nyikolaj Ognyev: Kosztya Rjabcev naplója c. kisregénye a Dalton-módszerről.) Érdekes képek itt. (De még egyet kell majd klikkelni, sajnálom.)

*

Valamikor a 60-as évek végén nálunk is kitalálták, hogy a már serdültebb, 14 év feletti állami gondozott gyerekeknek lehetővé kéne tenni, hogy néhány órát dolgozzanak, esetleg elsajátítsanak valami szakmát, s pénzt is keressenek. De mindenekelőtt talán azért, hogy lekössék a szabad energiáikat. Erre hozták létre (ha jól emlékszem a névre) a Juventus Kisszövetkezetet. Aztán néhány év alatt az intézetvezetők rájöttek, hogy ebből a maguk számára is üzletet lehet csinálni. Az egyetem után – terveimnek megfelelően – egy budapesti nevelőotthonba mentem dolgozni. Annak, hogy fél év után megszöktem a pályáról, az egyik oka az volt, hogy látnom kellett: a gyerekekkel nevetséges fizetségért idegölően monoton csomagolómunkát végeztettek, amit persze gyűlöltek.

Pont ma* egy hónapja, október 10-én délben sétáltam a Széchenyi-hegyen. Gyönyörű napsütéses vasárnap volt, s arra gondoltam, hogy majd írok egy jó kis „Séta-történetet” belőle, hadd örüljön Máté, hogy nem csak politika meg történelem van a blogomon…

Gyerekkorom gyakori családi séta- és kiránduló helyszíne volt ez. A Fogassal jöttünk fel mindig – máig különleges élmény számomra, most is ez csábított ide, mert csak úgy kószáltam, amikor ott találtam magam a városmajori végállomáson, és hirtelen ötlettel felszálltam.

A Fogaskerekű 1874-ben épült, ez volt a világ harmadik hegyi vasútja. Kezdetben gőzmozdonyokkal üzemelt. A végállomása a Svábhegyen volt, 1890-ben hosszabbították meg Széchenyi-hegyig. 1929-ben jelentek meg a budapesti villamosokkal azonos színű, sárga, Svájcban gyártott, villanyvontatású szerelvények, melyek 1973-ig közlekedtek. Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 100. évfordulójára érkeztek Ausztriából a ma is közlekedő vonatok, melyek az európai fogaskerekű vasutak egységes színét, a pirosat kapták.

Aztán – gyerekkoromban – általában felültünk az Úttörővasútra (1948-50-ben épült, „Rákosi pajtás ajándéka a magyar gyerekeknek”; ma Gyermekvasút; ezt most kihagytam, utoljára, azt hiszem, az akkor 5 és 7 éves unokahúgommal és –öcsémmel ültem rajta). Olyan állomások voltak, hogy „Előre” (ma Szép Juhászné) meg „Úttörőváros” (Csillebérc). Fantasztikus dolog lehetett úttörővasutasnak lenni. Van egy ismerősöm, harmincegynéhány éves nő, a világot beröpködő közgazdász, üzletember, ő az volt, és máig csillogó szemmel képes beszélni róla.

Na szóval, a Gyermekvasútra most nem ültem fel, helyette sétáltam, nézelődtem. Volt mit. Ha leszállunk a Fogaskerekűről, az első látvány az egykori Golf Szálló, az én nemzedékem számára: Vörös Csillag. 1938-39-ben épült az alpesi vadászkastélyok stílusában, 1950-ben kapta a Vörös Csillag nevet, sokáig Budapest egyik legelegánsabb szállodája volt, de az 50-es évek végén még gond nélkül ebédeltünk benne. A rendszerváltás után Hotel Panoráma lett belőle, aztán mindenféle gyanús privatizációs üzelmek után – egy 2003-as újságcikk szerint a libériai nagykövetség tulajdonába került. (A szálloda történetéről bővebben itt.) . Ezt csak utólag olvastam róla, nem néztem meg, hogy mi van benne, mert az ellenkező irányba sétáltam.

A Fogaskerekű végállomásától a Golfpálya út vezet a Gyermekvasút végállomásához. Mondanom se kell, hogy gyerekkoromban nem így hívták, nem is tudom, volt-e akkor egyáltalán neve ennek, a lényegében egy ligeten átvezető ösvénynek.

A névadó golfpálya 1912-ben épült, a tátralomnici mellett ez volt a második Magyarországon, s állítólag nehézsége és az onnan nyíló panoráma miatt is világhírű volt. A „szocializmus” korszakában a golf – a vitorlázással és tenisszel együtt – nemszeretem, úri sport volt, de a másik kettővel ellentétben ez teljesen el is tűnt évtizedekre. Talán amiatt is, hogy gyanúsan „amerikai” időtöltés. Emlékszem, Eisenhower elnökről (1952-59) írták mindig az újságok, hogy Camp Davidben golfozik, ahelyett, hogy a világ üdvén dolgozna, s közben a négereket is verik. „Úrinak”, s ezért kicsit gyanúsnak számított egyébként a vívás is, amely a háború előtt jellegzetesen katonatiszti sport volt Magyarországon, de ennek, minthogy az országnak – s ezáltal a rendszernek – sok dicsőséget hozó olimpiai sportág volt, megkegyelmeztek. A rendes prolik sportja viszont – persze a foci mellett – a bunyó volt, a boksz és a birkózás. S persze, persze, büszkék voltunk a hétszeres olimpiai bajnok kardvívó Gerevich Aladárra (az elsőt 1932-ben, az utolsót 1960-ban nyerte csapatban), de az igazi hős Papp Laci volt. Ennyit a golfról.

A golfpálya helyén épült meg az Úttörővasút végállomása, s itt jött a következő meglepetés: az Úttörővasút hajdani, baloldali forgalmi épülete ma Bibliaház. Hiába no, rég jártam erre…

Sőt, hamarosan rá kellett jönnöm, hogy erre még nem is jártam, soha korábban nem sétáltam le a Széchenyi-hegyről a Farkasvölgy, aztán Sasad, majd a Sashegy felé. „És jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat…”

A Rege és a Kalóz utca sarkán két hatalmas parkban és három épületben önkormányzati csecsemő-, gyermek- és fogyatékosotthon működik. Az 50-es években államosították az egykori magánvillákat, s lett belőlük szociális intézmény. Amiről két dolog jutott eszembe. Először is persze az, hogy fogyatékos gyermekek nevelőotthonában kezdtem pályámat, közvetlenül az érettségi után. (Erről már írtam itt.) A másik egy nagyon ambivalens élmény: valamikor a 90-es évek elején jártam az akkor szinte romokban heverő füzérradványi Károlyi-kastélyban. Az 50-es években ezt is államosították, és szociális intézmény lett: előbb tüdőbeteg-szanatórium, majd a TBC (akkori) visszaszorulásával idősek otthonát hozták létre benne. Ez szerintem jó dolog. Az viszont a másik fele, hogy az állam ugyanúgy nem költött a gyönyörű, neoreneszánsz kastély karbantartására, mint például az állami bérlakásokéra. Így hát akkor egyszerre sirathattam a szocializmus áldozatául esett (azóta egyébként szépen helyreállított) kastélyt, illetve a rendszerváltozással megszüntetett szociális intézményt (ma turistalátványosság és alkalmi rendezvényhelyszín).

Nem láttam korábban a Széchenyi-emlékművet és kilátót sem. Utóbbiból valaha nagyon szép kilátás nyílhatott a városra, most viszont a fák mindent eltakarnak. Az Ybl Miklós tervezte kilátó eredetileg artézi kút volt a Hõsök terén, s a Millenniumi emlékmű építésekor távolították el, majd 1898-ban ide helyezték át. Alatta áll a régi, 1860-ban emelt Széchenyi-emlék: kõoszlop, Széchenyi-hegy felirattal; ekkor, a „legnagyobb magyar” halála után kapta új nevét a Svábhegy délkeleti fennsíkja. Születésének százéves évfordulójára, 1891-ben Stróbl Alajos készített ide mellszobrot, amely a kilátó melletti tisztáson állt. A bronzszobrot 1900-ban ellopták, majd egy évvel később előkerült – a ’90-es évek közepén újra eltűnt, ekkor már végleg. A ma odalátogatók az eredeti szoborhoz nagyon hasonló, 2003-ben a kerületi önkormányzat és a Széchenyi Társaság által készíttetett Kampfl József-alkotást láthatnak, a korábbi helyhez képest jobban szem előtt lévő, biztonságosabb helyen, a kilátó előtt (forrás: www.minalunk.hu).

Sétám a Farkasvölgyön át Sasadra vezetett, szőlős és gyümölcsöskertekhez, s erről megint a Gyivi jutott eszembe. Egy-két hete lehettem a budapesti, VIII. kerületi intézetben, amikor egy csoport kamaszgyerekkel elküldtek őszibarackot szüretelni a sasadi téeszbe. Nem emlékszem, hogy kirándulással egybekötött társadalmi munka volt-e vagy kapott érte az intézet valamit, de nem is ez a lényeg, a srácoknak kaland volt, kiszakadás a bezártságból, a kőrengetegből. Munka közben persze beszélgettem a számomra ismeretlen fiúkkal (nekem akkor fiatalabb csoportom volt).

– És azt tudja, tanár bácsi (nem voltam még 19 éves), hogy a V. gyilkos?
– Ki az a V.?
– Hát, ő – mutattak egy mellettünk dolgozó, szimpatikus, jóképű srácra.
– Te tényleg gyilkos vagy?
– Igen – mosolygott rám.

Kérdeztem tovább, ő válaszolt, így aztán megtudtam, hogy ő az egyik szereplője egy pár hónappal korábban nagy port felvert ügynek: egy tizenéves testvérpár éjszaka behatolt a házukban lakó idős asszonyhoz, akiről tudták, hogy nagyobb összeget kapott, és ácskapoccsal fejbe verték. A néni nem halt meg, kiabálni kezdett, a fiúk megijedtek és elmenekültek. V. a fiatalabb volt, 13 éves. Kérdeztem, megbánta-e, amit tett; mondta, hogy igen, körülbelül annyi érzéssel, mint amikor egy gyerek lever az asztalról egy vázát, és tudja, hogy ezt nem kellett volna.

- Kicsi is vagyok, hülye is vagyok, semmit nem tudnak velem csinálni – tette hozzá.

V-t egyszer elkísértem a bíróságra is, 16 éves bátyjának tárgyalására, ahol persze nem tett vallomást, majd rövidesen átvitték egy másik intézetbe.

Pár évvel később, egyetemistaként, társadalmi munkában környezettanulmányokat végeztem a II. kerületi tanács gyámügyi osztálya számára. És teljesen véletlenül elkerültem V-ékhez, pontosabban édesanyjához. A házmester szülőkről egyébként annak idején azt gyanították, hogy ők voltak a gyerekek tippadói, de erre semmi bizonyíték nem volt. A még mindig fiatalkorú és gyámügyi felügyelet alatt álló, de valahol már dolgozó V. akkor valami kisebb balhéba keveredett, vele nem is találkoztam. A bátyjáról pedig a mama mondta, hogy fölakasztotta magát a tököli börtönben.

A Sashegy is szép volt.

*november 10-én kezdtem el írni a bejegyzést

A sorozat korábbi darabjai:

Séta - történetek 1.   Aknamentesítés

Séta - történetek 2.   Vadaskert

Séta - történetek 3.   Víziváros

Séta - történetek 4.   Szentendre

Séta - történetek 5.  Tündér-szikla, Normafa

Majd’ egy évvel ezelőtt már lelkendeztem (itt), hogy milyen jó és érdekes Bécsbe – múzeumba, kiállításra meg csak úgy – járni. Megint voltunk; négy nap, hat nyolc kiállítás, kirándulás Klosterneuburgba, csámborgás a városban és rituális záróaktusként Sacher-torta a Sacherban… „Békebeli” értelmiségi-kispolgári élvezetek, s én éppen ezért szeretem Bécset. Meg persze irigylem is egy kicsit. A gazdagságát. Hogy például párhuzamosan látható egy – anyagában, rendezésében is – fantasztikus kiállítás Michelangelo grafikáiból az Albertinában, ugyanott egy Picasso is (erről majd később), Rodin-szobrok a Belvederében (Rodin és Bécs címmel, mert hogy 1901-től rendszeres részvevője volt a Secession kiállításainak), Cezanne, Picasso, Giacometti címmel a svájci Beyeler gyűjtemény mesterdarabjai a Leopold Museumban… (Apropos gazdagság: 8-12 euró egy-egy kiállítási belépő, mi újságíró-igazolvánnyal ingyen jutottunk be az Albertinán kívül mindegyikre; a megspórolt pénzből ebédeltünk, Sachereztünk.)

A Beyeler gyűjteménnyel nyitottunk, majd a MuseumsQuartier udvarán napozással egybekötött pihenés után a szomszédos Modern Művészeti Múzeum, a MUMOK The Moderns – Forradalom a művészetben és a tudományban 1890–1935 című kiállítással folytattuk. Tér, energia, dinamika, véletlen – e fogalmak a kiállítás kulcsszavai, de egyúttal egy többek között Einstein, Planck, Bohr, Freud, Röntgen, Tesla által fémjelzett korszaké is, amikor alapvetően változott a világról, annak megismeréséről és megismerhetőségéről alkotott képünk. A relativitáselmélet, az atommodell, a tudatalatti felfedezése, feltárása arról – is – szól, hogy semmi sem úgy igaz, ahogy addig tudtuk, hogy bizonytalanná válnak sok évszázados bizonyosságok; hogy nem hihetünk az érzékszerveinknek, a „józan eszünknek”; s hogy mennyire parány és elveszett az ember… A szédítő tudományos, technikai felfedezésekkel párhuzamosan ezért törnek előre az irracionális – a ráción túli megismerést kereső – eszmék, mozgalmak, divatok. Az új művészeti irányzatok – kubizmus, konstruktivizmus, futurizmus stb. – pedig egyszerre táplálkoznak a felfedezésekből, s próbálják a maguk módján felfedezni vagy újraalkotni a világot. Izgalmas, lebilincselő, de (a nagyon alapos magyarázatok miatt is) eléggé fárasztó kiállítás.

Tina Modottiról Platentől „hallottam” először: tavaly remek fotográfia-történeti sorozatának egy darabját születésnapi ajándékként kaptam, s ez éppen róla szólt. Tina Modotti – Fotografin und Revolutionärin; ez (volt) a címe a Kunst Haus négy hónap után e hét végén bezáró nagyszabású kiállításának, ahol mindazok a képek is természetesen láthatók voltak, amelyek Platen bejegyzését ékesítik. Akit érdekel ez a rendkívüli asszony – a 20. század egyik legizgalmasabb nőalakja, írta róla a kiállítás ismertetője – alapos tájékoztatást kaphat tőle vagy innen, úgyhogy én most nem is ismételek. Modottit és elvtársait/barátait/szeretőit a kiállítás egyébként nem trockistának, hanem simán kommunistának nevezi (természetesen tudom, hogy a trockisták is kommunisták, sőt, ők az „igazi” kommunisták). Egyik nagy szerelme, akinek a meggyilkolásával meggyanúsították, a Kubában ma is nagy tiszteletnek örvendő Julio Antonio Mella, a Kubai Kommunista Párt egyik alapítója.

Modotti egyik fontos tevékenysége volt, hogy fotóival dokumentálta (az ugyancsak kommunista) Diego Rivera monumentális falfestményeit. A 20-as, 30-as években Mexikóban állami megrendelésre készült Rivera-alkotások egyik uralkodó témája, eszméje a szocializmus, a kommunista forradalom.

Riverának felesége (kétszer is elvette, mert egyszer elváltak), Modottinak barátnője volt Frida Kahlo, akinek festményeiből a Kunstforum rendezett hatalmas kiállítást. Kahlonak – akárcsak Modottinak – az élettörténete, a származása (apai nagyszülei Magyarországról vándoroltak Németországba, apja onnan ment Mexikóba, anyai ágon spanyol és indián), baráti/szerelmi köre – legalább olyan érdekes, mint a képei. Utóbbiak főszereplője egyébként ő maga (festményeinek több mint a fele önarckép), akit veleszületett gerincbetegség, majd egy 18 éves korában elszenvedett buszbaleset miatt szinte elviselhetetlen fájdalmak kínoztak. Számtalan műtéte volt, gipsz-, majd acélfűzőt viselt, hosszú időkre ágyhoz volt kötve, s közben intenzív szerelmi életet élt – férfiakkal, nőkkel, miközben szenvedett Rivera hűtlenkedéseitől is… S persze ő is kommunista volt. A Szovjetunióból száműzött Trockij egy időben a Rivera-Kahlo házaspár házában lakott (s persze viszonya volt Fridával), s amikor Trockijt meggyilkolták, a rendőrség Kahlót is kihallgatta, mert ismerte a gyilkost, Ramón Mercadert. A kiállítás természetesen Frida Kahlo életét, környezetét is dokumentálja; az egyik fényképen Diego Rivera, Andre Breton és Lev (Leon) Trockij látható mint a Művészeti forradalom című kiáltvány társszerzői.

Az Albertina elképesztő választékú boltjában ezúttal a Kommunista Kiáltvány is stószokban állt – köszönhetően egy sajátos tematikájú kiállításnak, amelynek címe Picasso – Béke és szabadság. Talán a fentiekből is kiderülhetett, igazán nem állnak távol tőlem a társadalmi folyamatok és a művészi alkotás kapcsolatait feltáró magyarázatok, koncepciók. Itt viszont kifejezetten zavaró volt az a (szerintem erőltetett) politizálás, amely direkt kapcsolatot teremtett az amerikaiak vietnami háborúja és egy homárt zabáló macskát ábrázoló festmény között. Picasso az 50-es, 60-as években előszeretettel játszadozott azzal, hogy klasszikus festményeket – pl. Velázquez: Las meninas (Udvarhölgyek) vagy Manet: Reggeli a szabadban – parafrazeált; itt ezek is közvetlen politikai mondanivalót kaptak, olyan stílusban, amely nálunk a 60-as évek végétől már nemigen volt szokásban. Persze, Picasso egész életében politizált, kommunista volt és békeharcos, elítélte a franciák algériai és az amerikaiak vietnami háborúját (hogy a francoizmusról ne is beszéljünk). De emellett – illetve elsősorban – művész volt. Elképesztő képzeletvilággal és technikai virtuozitással, amit bűn szájbarágó propagandára egyszerűsíteni. De lehet, hogy ez k-európai, posztkommunista túlérzékenység.

És láttam még egy kiállítást, ami ma nálunk szinte elképzelhetetlen: a MAK-ban, az iparművészeti múzeumban Pátosz vörösben címmel Bíró Mihály grafikái láthatók, reklámgrafikák épp úgy, mint a híres Kalapácsos ember, az Osztrák Szociáldemokrata Párt  választási plakátjai vagy éppen az 1919-20-as fehérterror bűneit bemutató (művészileg elég gyenge) Horthy-mappa rajzai.

Megint meglepődtem, mert tudatlan voltam: kiderült, hogy a szabadpiaci liberalizmus, az individualizmussal azonosított egyéni szabadság és felelősség mintaországában, az Egyesült Államokban, felosztó-kirovó nyugdíjrendszer van, amit a jobboldal eddig hiába próbált magánszámlákkal felváltani. Az 1935-ben a demokrata Roosevelt társadalombiztosítási törvénye keretében létrehozott állami nyugdíjrendszer esetleges privatizálása évtizedek óta vitatéma, és most a küszöbön álló félidős választások ismét feldobták. Minderről a Metazin új hírleveléből, illetve az általa szemlézett Huffington Post-cikkből értesültem.

Nem megyek bele az amerikai társadalombiztosítási rendszer ismertetésébe, akit érdekel, utánanézhet itt.

Tájékozatlanabbak kedvéért: felosztó-kirovó rendszernek azt nevezik, amikor az adott időszakban dolgozó, u.n. „aktív” lakosság kötelező befizetései (járulékai) – az állami költségvetésen átfuttatva – fedezik az akkor éppen nyugdíjban lévők járadékát. Nálunk is ez a rendszer volt kizárólagos, míg 1997-ben a Horn-kormány – a többi kelet-európai „újdemokráciához” hasonlóan, az IMF nyomatékos tanácsára – az öngondoskodás jelszavával el nem indította a nyugdíjreformot, amelynek keretében az újonnan munkába állóknak kötelezően magán-nyugdíjpénztárakba kellett belépniük, míg az idősebbek állami nyugdíjjárulékuk 25 százalékával önként választhatták ezt. Ezt a reformot, az elvet, a rendszert és a magán-nyugdíjpénztárak konkrét tevékenységét kezdettől fogva viták kísérik. A tegnap elfogadott törvénnyel – és az azt megelőző, kísérő politikai deklarációkkal – megkezdődött e rendszer felszámolása. Akit érdekel, nyilván nyomon kíséri e vitákat, nem megyek bele, engem ez konkrétan már nem érint, tőlem évtizedeken át a régi rendszerben vonták a járulékot, és így kapom a nyugdíjamat. A ma dolgozók befizetéseiből.

Igen, rohadt nyugger vagyok, vazze, akit ti „tartotok el”, fiatal barátaim – ahogy azt sok mai harmincas, például zolivagyok blogger időnként oly brutálisan a pofámba vágja. (Én meg a nagyszüleidet tartottam el, vazze.) De nem is erről akartam írni, csak elkapott az indulat…

Ami most valójában foglalkoztat, az a párhuzamosság Magyarország és az USA, két ennyire eltérő ország és társadalom közt; az azonosság és a különbség. A nyugdíjrendszerről itt és ott folyó vitában szinte teljesen ugyanazok a szempontok merülnek fel, ugyanazok az érvek hangoznak el. Mindenekelőtt az, hogy az életkor meghosszabbodásával és a születésszám csökkenésével elöregedő társadalmakban megbillen(t) az aktívak és inaktívak – vagyis a befizetők és az „eltartottak” – egyensúlya, ezért egyre nehezebb fenntartani a rendszert, mert az a mindenkori nemzeti jövedelem és a költségvetés egyre nagyobb hányadát köti le. (Ehhez kapcsolódik a nyugdíjkorhatár felemelése, lásd pl. Franciaország, ami ugyan csökkenti az állami nyugdíjkassza terheit, viszont még nehezebbé teszi a fiatalok munkába állását, növeli a munkanélküliséget.) A felosztó-kirovó rendszer hívei viszont azt hangoztatják, hogy ez a társadalmi szolidaritás kifejezője: azzal is, hogy a „gyerekek” befizetéseiből jön a „szülők” nyugdíja; azzal is, hogy a nyugdíj – az aktívan eltöltött időszak jövedelme és az azon alapuló járulékfizetés mellett – függ az ország mindenkori konkrét gazdasági lehetőségeitől; s azzal is, hogy a társadalom képviseletében az állam szükség esetén korrigálja a különbségeket. További érv – és ez felmerül mind Amerikában, mind nálunk –, hogy az állam nagyobb biztonságot szavatolhat leendő nyugdíjas polgárainak, mint a „tőzsdéző” magánbiztosítók. És, mint mondtam, hasonlóak az érvek itt is, ott is a privatizáció, a magán-nyugdíjszámlák rendszere mellett is. Az öngondoskodás, a felelősség nemcsak elvont filozófiai érv, hanem praktikus szempont is: ha tudom, hogy a nyugdíjam a saját befizetéseimtől függ, akkor talán kevésbé leszek hajlamos arra, hogy minimálbéren – vagy még úgy sem – bejelentett (s ennek megfelelően járulékozó) alkalmazott legyek. (Mintha ez csak rajtam múlna!) Továbbá: a biztosítás üzlet, a nyugdíjpénztárak tényleg „tőzsdéznek”, hogy minél nagyobb nyereséget érjenek el, de ettől az én nyugdíjam is magasabb lesz. Ha jól csinálják. Ha… Mert hogy állítólag nálunk ez nem jellemző.

Másrészről viszont – szintén állítólag – nálunk most a nyugdíjrendszer visszaállamosításának a valódi tétje a magán-nyugdíjpénztárak által eddig begyűjtött 2800 milliárd forint – az évi GDP 10 %-a! – besöprése a költségvetésbe, s ezzel a következő néhány év kormánycéljainak finanszírozása. Természetesen annak reményében, hogy aztán úgy beindul a gazdasági fejlődés, hogy nem lesz gond a nyugdíjak majdani kifizetése. Ha…

És amiért ezt az egészet megírtam: a magánnyugdíjrendszert Magyarországon egy (állítólag) baloldali kormány vezette be, Amerikában a republikánus jobboldal harcol érte. Amerikában a baloldal, a demokraták féltik a profitéhes magántőkétől a nyugdíjasokat, Magyarországon egy (állítólag) jobboldali ideológiát hirdető párt és kormány.

1989 óta vallom, hogy nálunk (Magyarországon, Kelet-Európában) értelmét vesztette a hagyományos bal-jobb politikai címke.

Ezért is nehéz mit kezdeni azzal, hogy magamat elkötelezett baloldalinak tartom.

Megint a gyönyörű Nominativus blogról idézek - akár naponta megtehetném:

"Nem rajtunk múlik, hogy hiszünk-e Istenben, csupán az áll rajtunk, hogy ne szeressünk hamis isteneket." (Simone Weil)

„Megbukott a multikulturális társadalom kísérlete Németországban”, mondta szombaton Merkel német kancellár. Remélem, hogy nincs igaza.

És félek, hogy igaza van, ami nagy baj lenne.

Egyébként pedig bármit mond Merkel, bármit mondat vele a napi aktuálpolitikai szükséglet, a félelem vagy az elkeseredés, a multikulturális társadalom valóság. Aki járt már Berlinben – Kreuzbergben, Neuköllnben –, vagy aki érezte London, Párizs magától értetődő színességét (hogy csak azokról a városokról beszéljek, amelyekben voltam; na és persze New York, San Francisco…), az képtelenségnek tarthatja a multikulturalitás halálát. Igaz, száz évvel ezelőtt a kor viszonyaihoz képest multikulturális volt Bécs, Berlin, Prága - aztán egy negyedszázad múltán már nem volt az…

A multikultit temető Merkel azért arra is emlékeztetett, hogy bár a német hagyományok nagy részét a zsidó-keresztény örökség határozza meg, ma már az iszlám is Németországhoz tartozik. „Aki nem veszi tudomásul, hogy 2500 imám prédikál a németországi mecsetekben, az önmagának hazudik”, mondta a kancellár. Akkor hogy is van ez? A 82 milliós Németország lakosságának kb. 20 százaléka bevándorló vagy bevándorlók leszármazottja (a Wikipedia adatai); a legnagyobb kisebbséget a 2,5 millió török jelenti (más források már 3 millió fő fölé is teszik a számukat, s ezt erősíti, hogy ugyancsak a Wiki szerint 4 % a muszlim vallásúak aránya). És ez csak Németország. A legtöbb nyugat-európai országban már ma is 10 százalék feletti a bevándorlók aránya, és a demográfiai trendeket (korösszetétel, termékenység az őshonos lakosság, illetve a bevándorlók körében) nézve, úgy kalkulálják, hogy 2050-ben már a lakosság 20 %-a muszlim lesz, de pl. Franciaországban akár az 50 %-ot is elérheti ez az arány. De hiszen a középkorban is „multikulturális” és részben muszlim volt Európa a Spanyolországot  megszálló – magas kultúrájú – mórok, illetve a Dél-Kelet-Európát uralmuk alá hajtó – és vallásilag a kor kereszténységénél sokkal toleránsabb – oszmán-törökök révén.

Merkel szombaton arról is beszélt, hogy az – Európa legtöbb országához hasonlóan – elöregedő Németország távlatilag is a bevándorlókra szorul. Ugyancsak becslések szerint 400 ezer szakember – elsősorban diplomás – hiányzik a német gazdaságból. Néhány éve (még a Schröder-kormány) hirdette meg, hogy indiai számítástechnikusokat és mérnököket várnak-hívnak nagy tömegben.

A multikulti kudarcáról, az iszlám fenyegetésről beszélő német politikusok tulajdonképpen kétféle veszélyt fogalmaznak meg. Az egyik – ez Thilo Sarrazinnek, a Szociáldemokrata Pártból ezért kizárt politikusnak, az állami Deutsche Bank volt vezető tisztségviselőjének a tézise – a németség „felhigulása”, elsorvadása a kulturálatlan, sőt IQ-hiányos bevándorlók tömege révén. A másik – és Merkel erről beszélt –, hogy a németségtől nyelvileg, kulturálisan elszigetelődő közösségek jöttek létre, élik külön, párhuzamos életüket. Tanuljanak meg németül! – lényegében ezt az alapkövetelményt fogalmazta meg a kancellár. Mások ehhez még hozzáteszik (már korábban is hozzátették), hogy a bevándorlók fogadják el a német társadalmi értékeket. A magam részéről ezt jogos igénynek tartom – pont annyira, mint ahogy életszerű, praktikus igénynek tartom azt is, hogy egy szlovákiai vagy romániai magyar beszélje az államnyelvet, tisztelje az adott ország államrendjét. (Már most mondom, hogy ebből a szempontból számomra nem különbség, hogy ki mióta lakik egy adott helyen. Vannak történelmi pechek. Erről tudnának mesélni – hogy csak a ma Magyarországnak nevezett földdarabnál maradjunk – a sajnálatosan kihalt avarok, gepidák, longobárdok, a meghódított morvák vagy a kényszerrel asszimilált kunok, jászok vagy éppen a mai békési szlovákok, románok.)

Sok mindent lehetne és kéne elmondani ezzel kapcsolatban. Én most csak két dolgot említek. Az egyik a dolog története.

(Nyugat-)Németország az 50-es, 60-as években egyfajta gazdasági csodát, hatalmas ipari fellendülést élt át, de ehhez kellett a munkáskéz a második világháborúban megtizedelt férfilakosságú országban. Százezer számra toboroztak Dél-Európában; görög, olasz, spanyol, majd török, végül jugoszláv (szerb, bosnyák) vendégmunkások jöttek. Közülük a 70-es években, ahogy anyaországuk gazdasága is fellendült, illetve a diktatúrákat demokráciák váltották fel, az olaszok, spanyolok, görögök jelentős része visszatért, az ott maradtak meg asszimilálódtak. A törököknél a legutóbbi időkig Törökország belső helyzete nem volt igazán vonzó, másrészt viszont a környezettől alapvetően eltérő vallás és kultúra megakadályozta az asszimilációt. (Tavaly viszont már többen mentek vissza a dinamikusan fejlődő Törökországba, mint ahányan onnan Németországba jöttek!) Ez persze csak séma, az élet ennél sokkal színesebb – Mesut Özil focista vagy Cem Özdemir, a Zöldek muszlim vallású társelnöke megkérdőjelezhetetlenül németek –, de most nincs kedvem monográfiát írni a kérdésről.

És persze eszünkbe juthat erről az is, hogy a kultúra, a vallás, az életmód környezettől való különbsége – az elzárkózás-kirekesztés párosa –őrizte meg századokon át a szétszórtságban élő zsidóságot. És amikor a 19. század végén gyors ütemben asszimilálódtak, akkor jelent meg az újfajta politikai antiszemitizmus, hogy néhány évtizeddel később már „befurakodást”, „fertőzést” lásson az asszimilációban.

A másik szempont maga az asszimiláció, a beolvadás vagy integrálódás kérdése. Ez szerintem ma sokkal élesebben vetődik fel Franciaország és Anglia esetében. Mindkét ország hatalmas gyarmatbirodalommal rendelkezett, és ezen az alapon tette lehetővé, hogy egykori gyarmatairól Észak-Afrikából, illetve az indiai szubkontinensről és a karibi térségből lényegében bárki beköltözhessen az anyaországba. Sem Franciaország, sem Anglia nem hirdette meg a „multikultit”; eltérő etnikumú franciákról, illetve britekről beszéltek. És a tapasztalat az volt, hogy a bevándorlók első generációja mindent megtett a beolvadásért, olyan akart lenni, mint a környezete – még ha ez a bőrszín vagy a kulturális különbség miatt nem is volt reális. De lényegében megtalálták a helyüket ezekben a társadalmakban – ha a munkamegosztás és a szociológiai környezet alacsonyabb szintjén is; számukra mindenképpen felemelkedést jelentett az új haza. A második és a harmadik generáció azonban már nem a szülők, nagyszülők származási hazájához mérte saját életét, lehetőségeit, hanem a többségi környezethez. Ráadásul egy olyan megváltozott világban – és ez egy újabb, nagyon fontos szempont ebben a sokdimenziós „játékban” –, amely a korábbiaknál sokkal kevésbé igényli a szakképzetlen vagy alacsony képzettségű munkaerőt. A munkanélküliségre, a kiszorítottságra az egyik válasz a gyökerek az identitás keresése. A 90-es évektől ez találkozik össze egy egészen máshonnan eredő, más okokból kialakuló iszlám fundamentalizmussal (naná, majd az ugyancsak ekkor megerősödő újkeresztény fundamentalizmussal fog!). A 2002. júliusi londoni bombamerényletek szörnyű élménye éppen az volt, hogy ott született, látszólag az angol társadalomba, kultúrába integrálódott fiatalok hajtották végre. De ez csak az egyik fél. A másik: a "befogadó" országok társadalma (kisebb-nagyobb részük) - szerte Európában - a munkanélküliség, a gazdasági válság első jeleire is a "kenyerünket elvevő" vagy egyszerűen felesleges idegenek ellen fordult. Leginkább errefelé, a Balkánon, ahol még nincsenek is igazán idegenek, bevándorlók.

Vagyis azt akarom mondani, hogy egyrészt – tetszik-nem tetszik, megváltoztathatatlan tény – Európa majd minden országában itt vannak az „idegenek”, a már Szent István által is emlegetett „más fajú, más erkölcsű” népek. Részint „mi” hívtuk őket, részint jöttek maguktól. A feladat az integráció – vagyis az adott társadalomba való beillesztés. Ez pedig nem elsősorban kulturális kérdés – az is! a kultúrát a legszélesebben, életmódként is értve –, hanem társadalmi, s benne munkaerőpiaci kérdés.

Kéne írni a blogot, tudom, de nincs se időm, se olyan témám, ami kényszerítő lenne. Illetve egy van, de azzal meg kell várnom, míg a Magyar Narancs eheti száma olvasható lesz online is: egy fideszes államtitkár (Balogh Zoltán) rokonszenves és meggyőző gondolatai, elképzelései ütköztek egy píszí-bolond liberális újságíró akadékoskodásaival – de ehhez tényleg link kell, hacsak nem akarom bemásolni a három oldalt. Esetleg vegyétek meg a lapot, egyébként is mindenkit MaNcs-olvasásra buzdítok, noha már tényleg nem olyan jó, mint volt. Egy-két nagyon érdekes írás, azonban minden számban van.

Szóval: marad az alibi, például a naptár, az eseménynaptár. Már a névnapok felsorolása nagy kaland: Gál, Ambos, Ambró, Ambrus, Aranka, Aurélia, Auróra, Bedecs, Bedő, Gallusz, Gálos, Gellért, Gerhárd, Hédi, Hedvig, Lehel, Lél, Lelle, Margit. Muszáj volt utánanéznem: az Ambos és az Ambró az Ambrus becézett formája. Ezek után azt már magamtól is kitaláltam, hogy a Bedecs és a Bedő ugyanaz; azt viszont nem tudhattam, hogy (a Wiki szerint) mindkettő az ismeretlen eredetű Bed név származéka, esetleg a Benedek névből származik.

Még lehetne a nevekkel szórakozni, például leghíresebb viselőiket kinyomozni, kezdve nemzeti büszkeségünkkel, Lél-Lehellel… De én inkább ugrottam egyet, és azt kezdtem nézni, mi történt ezen a napon, s a nemzeti büszkeségnek máris annyi. A magyar Wikiben az első esemény, hogy 1448-ban Hunyadi János vereséget szenved a törököktől Rigómezőnél. Rigómező = Koszovo Polje, ami persze újabb gondolatsort indíthat el… de nem indulok. Vannak ugyanis más lehetséges irányok is – de azok felé se, csak szemezgetek belőlük: 1895-ben a király bevett vallássá nyilvánítja az izraelita vallást (a többi bevett vallás: katolikus, református, evangélikus, ortodox, unitárius); 1897-ben Budapesten megnyílik a Magyar Színház (ma itt van a Pesti Magyar Színház), s két évvel később ugyanezen a napon már vendégszerepel benne társulatával együtt a kor leghíresebb színésznője, Sarah Bernhardt. 1906. október 16-án törvényesítik Magyarországon a prostitúciót, és 1944-ben ezen a napon vette át a hatalmat Szálasi Ferenc nyilas nemzetvezető. Na, most juszt se írok a Jobbikról. Érdekesebb téma lenne, hogy 1978-ban e napon választották pápává Karol Wojtylát; nagyjából ezzel kezdődött a kelet-európai rendszerváltás. És persze rengetegen születtek (és haltak meg) ezen a napon, gróf Hadik Andrástól Günter Grasson át Mezey Máriáig. Most kivételesen nem másolok be egy Grass-regényt, csak ideteszek egy Mezey-dalt – még ha másfél perc után meg is szakad. De addig szép.

Mátéért

Szun Vu Kung lázadása


Mikor Szun Vu Kung, a majmok királya,
kit kőtojásból keltett ki a vén
föld, ég, nap és hold különös szerelme
a gyümölcsök s virágok szigetén,

ki kőtestét mozgatni tanitotta
s viharként szállni a felhők felett
és megtanult minden emberfölötti
varázst és titkos bölcsességeket,

ki hős vezér és szent remete volt és
szívében mégis fenevad maradt,
és feldúlta a halál városát és
megette az égi barackokat,

az istenek eledelét, hogy ő is
örökké éljen, s lett mindenható,
kinek rőt fején a villám kicsorbult,
ki már-már isten volt, de lázadó

dühében a Legfőbb Trónt követelte
s leverte az égi seregeket
s a Menny Ura s a Célok és Erények
bénultan nézték, hogy közeleg -

mikor Szun Vu Kung már a trón előtt állt
és már senki se moccant ellene,
jött Buddha, és szelíd virágkezével
intett, hogy a fegyverét tegye le.

- Ki vagy, te jámbor? - ámult el a vad szörny,
akitől a mindenség reszketett.
Buddha felelt: - A béke és a jóság,
s azért jöttem, hogy megfékezzelek.

- Nagyszerű! - bókolt Szun Vu Kung. De Buddha:
- Vigyázz - szólt -, még nem sejted, mit tudok! -
- Te se, hogy én mit! - válaszolt a szörny, és
mellét verve mesélni kezdte, hogy

a tejutat kavarja szigonyával,
eldicsekedett, hogyan győzte le
a földet, eget, az állatok és fák
szellemeit, s a halál fekete

könyvét széttépve, hogy lett halhatatlan,
s a Titkos Tudást hogy szerezte meg.
- Tizennyolcezer mérföldet repűlök
- mondta -, ha csak egy bukfencet vetek,

átváltozom hetvenkétféleképpen
és lehetek millió óriás,
ma már én vagyok a Tökéletesség
- a Menny Urához fordult -, senki más,

- bömbölte - senki nem állhat fölöttem:
legkülönb vagyok, a Trónt akarom! -
És Buddha felelt: - Tied lesz, ha győzöl
még valamin, az én hatalmamon:

mutasd meg, hogy ki bírsz-e törni innen,
túljutsz-e rajtam - itt a tenyerem:
ha bukfenced kivisz belőle, nyertél,
ha nem, te fogsz engedni énnekem. -

Tetszett az alku Szun Vu Kungnak. - Őrült -
gondolta - ez a Buddha: a keze
alig nagyobb egy lótusz levelénél,
igazán játék végezni vele,

gyerekjáték - gondolta és vigyorgott:
- Hát jól van, lássuk: ki győz, te vagy én? -
És felemelkedett a levegőbe
s megállt nevetve Buddha tenyerén.

- Készen vagy? - Készen. - Rajta! - Egyet ugrott,
s már messze szállt s eltűnt a szörnyeteg,
és viharzott, mint az ördögmotolla,
úgy hányta, hányta a bukfenceket,

és repült és hömpölygött, mint a szélvész,
mindig gyorsabban, repült, mint a fény,
repült és forgott, át az ős eónok
s csillagködök száz szigettengerén,

repült, a tértől részegen, repült, mint
az időmegállító gondolat,
repült, könnyű győzelmét végtelennel
tetőzni, amit ráadásul ad,

repült, repült, s a Végső Űr határán
egyszerre csak öt roppant oszlopot
látott, amely minden világok végén
vörösen az ég felé lobogott.

Még egy bukfenc, s már ott volt, és leszállt ott,
ahol még nem járt soha senki se,
és lehasalt s fürkészve és vidáman
nézett az érthetetlen semmibe,

aztán felkelt. - Most megyek - mondta - vissza
és én leszek a Mindenség Ura,
de hogy itt jártam, nevemet felírom
ide, a világ őrtornyaira, -

és csakugyan felírta a középső
oszlopra: "Itt járt Szun Vu Kung király",
s mert a szükség rájött, egy másik oszlop
tövébe még egyebet is csinált,

és indult vissza. Repült, mint a villám,
repült az űrben, mint a néma fény,
repült és forgott, át az ős eónok
s csillagvilágok szigettengerén.

mint az időtlen gondolat, repült most
visszafelé a végtelenen át
és megérkezett és hetykén leugrott
Buddha kezéről s rikoltott: - No hát

ide a Trónt! A világ végén jártam
s ott hagytam a látogatás jelét! -
Buddha ránézett, hosszan, szánakozva,
és felemelte lassan a kezét,

és megszólalt: - Te nyomorult majom, te,
te barbár ész- és erő-szörnyeteg,
azt hiszed, hogy míg féktelen hatalmad
harc s önzés fűti, lebírsz engemet?

Azt hiszed, ki tudtál szökni kezemből?
Nézz ide, nézd a középső ujjamat:
"Itt járt Szun Vu Kung..." - itt van, ezt te írtad.
s nézd a piszkod, itt a hüvelykem alatt! -

És Szun Vu Kung, a Tökéletes Állat,
kitől a Legfőbb Trón is reszketett,
látta, hogy minden erőnél erősebb
a türelem s a jóság, s megijedt

és szökni próbált. De Buddha lefogta
s egy hegyet tett rá, kíméletesen:
- Most itt maradsz. Gondolkozz ezer évig,
s ha új szíved lesz, befogad a Menny.