Pár nap múlva születésnapja lesz, és még nem tudom, mit írok majd ide. (Valószínűleg egy Kosztolányi-vers lesz.) Meg akartam nézni, mit írtam ilyenkor az elmúlt években, ráklikkeltem hát a blogcimkék közt a nevére. Természetesen tudtam, hogy nem csak februári bejegyzések születtek, de kicsit kiborultam, amikor tudatosult bennem, hogy mindig és mindenről eszembe jut. Nem őt, magamat siratom. 

"Ártatlan mesélő egy egyre kevésbé ártatlan korban? Mintha Kertész Köves Gyurijának öccse beszélne hozzánk. Mesélné a sorsát, a sorstalanságát. és mi csak hallgatjuk, hallgatjuk, mint akit elvarázsoltak. Nagy (újra)fölfedezés ez a könyv." A borítón Esterházy Péter e mondatai ajánlják figyelmünkbe a (magyarul először 1990-ben megjelent) Madárországot, a "fülön" meg tekintélyes angol, amerikai és német lapok recenzióiból vett elragadtatott mondatok.

Karácsonyra kaptam a könyvet, soha korábban nem hallottam róla, ahogy írójáról sem. Nyíri János 1932-ben született Budapesten, elvégezte a Színház- és Filmművészeti Főiskolát, aktívan részt vett az '56-os forradalomban, majd Franciaországba emigrált, ahol rendezőként és színházi szerzőként dolgozott, majd a 60-as évek végén Angliában telepedett le. 2002-ben halt meg Londonban.

Nem egy nagy durranás, de tetszik. Emberi.

Harmadszor láttam, és nem értem, mi az, ami már az első percekben szíven talál ebben, egy kaliforniai kisvárosban a 60-as évek elején játszódó filmben. Távol van a bármikori világomtól, a hajdani ifjúságomtól, és mégis... sajátomnak érzem. A haverjaim Steve meg Curt, meg Joe.. és ismerem Terryt a "Békát" is. Fantasztikus a hangulata, a levegője. És persze a végig szóló rock. 

A megindult (valaha is abbamaradt?) választási kampány és benne a haldokló MSZP működése ösztönzött, hogy visszatérjek egy épp egy éve megszakított sorozathoz.

Az előző „cserép” a Miniszterelnöki Hivatal Sajtóirodáján eltöltött bő félévemről szólt, és ott olvasható, hogy tevékenységem lehetetlenné válása, az elsősorban a helyi intrikák okozta légüres tér okozta agyérgörcs után 1997 novemberében elmenekültem. Természetesen eredeti szakmámban is keresgéltem, de aztán egy véletlen – egy barát – révén az MSZP akkor összeállt választási kampánystábjába kerültem (formailag a Miniszterelnöki Hivatal állományában maradva). A kampánystábot Szekeres Imre frakcióvezető irányította, akivel az előző bejegyzésben említett PECS-ből ismertük egymást, így átköltöztem a Képviselői Irodaházba. Az úgynevezett Reagáló Csoport vezetője lettem. Az volt a feladatunk, hogy kezdetben hetente, később naponta készített összefoglalókban hívjuk fel a képviselőjelöltek meg persze az MSZP vezetőinek a figyelmét a legfontosabb aktuális politikai fejleményekre, köztük a riválisok lépéseire, megnyilatkozásaira és javaslatot tegyünk ezek kezelésére. Részt vettem a szűkebb kampánystáb ülésein – ahonnan, másokkal együtt, csak akkor küldtek ki, amikor egy még szűkebb stáb a kampány pénzügyeiről tárgyalt.

Talán a címből is érződik az a rosszkedv, amivel most ezt a bejegyzést írom, valójában ahogy 2017-et zárom és 2018-at várom. (Már ezzel a "várom"-mal is baj van, túlontúl optimistán hangzik, pedig...)

Valami hülye kényszer, hogy ha az embernek blogja van, akkor rendszeresen írjon bele, ilyenkor mindenképp.

Ha visszatekintek ennek az évnek az eseményeire, tulajdonképpen nem lehet(ne) panaszom: dolgozhattam - kicsit talán túl sokat is, de hát pénzt is kaptam, kapok érte (annyit, amennyit...) -, így hát voltunk Bécsben, Berlinben, Rómában, én még külön Szófiában is, a barátaimnál; remek (meg kevésbé remek) színházi előadásokat, koncerteket élvezhettem; nagyszerű könyveket olvastam - kiemelendő a József és testvérei meg Nádas hatalmas önéletrajzi regénye -; időnként találkoztam a barátaimmal; jókat ettem (jókat sütöttem-főztem); sétáltam, úsztam... Mi kell még?

Hát az, hogy élete nagy részét maga mögött tudva - és politika iránti érdeklődéssel gyerekkorától megverve, tehát állampolgárként - az ember az országban, hazájában is jól érezze magát. Hát, erre egyre kevesebb okom van, s ez teszi keservessé a 2018-ra tekintést. 2017 sorra kihunyó reményei. Jó, tudom, én voltam (vagyok) a naiv hülye, pedig hát ha abból indulnék ki, hogy annak idején semmi jót nem vártam a rendszerváltástól, tulajdonképpen nem lenne okom panaszra. Megkaptam azt az igazságtalan, erkölcstelen társadalmat, meg azt az elviselhetetlenül arrogáns, despotikus, szélsőjobboldali politikai hatalmat, amitől tartottam. És azt is tudtam, hogy a baloldalnak legalább egy emberöltőre befellegzett (meg azt is tudtam, hogy ebben a fő bűnös a "létező szocializmus" volt.) Mégis, közben voltak időszakok, amikor úgy érezhettem, a vártnál pozitívabb az összkép, mégiscsak élhető Magyarország. Ma már nincs ilyen érzésem, s ha harminc éves lennék, s lenne valami tisztességes szakmám, habozás nélkül elmennék.

Hetek óta itt volt a kölcsön dvd a Tarkovszkij-filmmel. Ma estére gyűjtöttem erőt hozzá, hogy megnézzem; megrázó, gyönyörű film. Tudtam, mert már láttam - 54 vagy 55 évvel ezelőtt. Feltehetőleg november 7-e alkalmából vetítették a filmet a Rákóczi Gimnázium diákjainak a Május 1. moziban (ma Átrium színház). A vetítés - mint minden kötelező szovjet film - részint unalomba, részint botrányba fulladt. Az ember helyből utálta a dolgot. Én már akkor konformista voltam, úsztam az árral, a hangoskodó többséggel együtt tettem hülye megjegyzéseket. A vetítés végén, amikor kimentünk a moziból, ezt folytattam, de P. barátom rám szólt: te hülye vagy, ez gyönyörű volt. Megbeszéltük, visszaidéztük, mit láttunk, és igazat adtam neki - vagy csak elhittem, mert nagy tekintélye volt előttem. Évekkel később jött az Andrej Rubljov, és már nem kellett rám szólni. Aztán a Sztalker, később a Tükör. Mindegyiket többször is láttam. Tarkovszkij nem lett a kedvenc rendezőm, a vallásosságához, miszticizmusához kevés közöm van (bár ha meggondolom, hogy Dosztojevszkij az egyik kedvenc íróm...), de csodálattal tölt el mindig.

Az Iván gyermekkorában fantasztikus a gyerek főszereplő; megnéztem az interneten mi lett az akkor 15 éves (de tizenkettőnek kinéző) Kolja Burljajevből. Nos, egy évvel később már egy moszkvai színház tagja volt, az Andrej Rubljovban ő volt Boriszka, a harangöntő kamasz (persze nem jöttem rá), népszerű színész, aztán filmrendező lett, mellesleg költő is. És nem mellesleg a "szláv és pravoszláv népek Zolotoj Vityjaz (Arany lovag) filmfesztiváljának és művészeti fórumának" egyik alapítója. Mélyen vallásos ember, Putyin odaadó híve és elszánt homofób. Az Iván meg Boriszka akkor is zseniális alakítás. 

Nem írom le, hogy ilyenkor kikre gondolok - akikre egyébként év közben, ünnepektől függetlenül is gyakran. Fura, hogy a születés ünnepéről az elmúlás, az elmúltak jutnak eszembe. De nem baj. Végül is emlékezni jó, emlékezni szép, emlékezni boldogság (is).

Szép karácsonyt és (ha addig nem jelentkeznék újabb bejegyzéssel, ami megeshet) boldog új évet kívánok!

„… olyan abszurdnak látom, hogy ami máshol csak épp akkor történt meg, az Ausztriában már rég megvolt, és ami máshol már rég megvolt, az Ausztriában a jelen gyakorlata volt. Te nem jártál úgy, hogy néha nem tudtad, hogy Ferenc József császár Hitler előtt vagy után uralkodott-e? Azt hiszem, ahogy egy társasjátékban az egyik bábu átugorja a másikat, a hasznos bábu a haszontalanabbat, és hirtelen Hitler régebben volt, mint Ferenc József, ez egyengette az ötvenes évek útját, ez tette Ausztriát azzá, ami, csak már senki sem emlékszik erre, vagy csak nagyon gyengén.”

A 377. oldalig kellett várnom a 421 oldalas könyvben, hogy rátaláljak a zseniális kulcsmondatra, amitől értelmet kapott az amúgy számomra addig inkább értelmetlenül szétszaggatott (és valójában érdektelen) háromgenerációs családtörténet. Már rég abbahagytam volna az olvasását, ha nem Attila barátom születésnapi ajándékáról lenne szó. Lassan egy évtizede ajándékozunk egymásnak könyvet, de most először írt bele dedikációt, mindkettőnk számára fontos országnak nevezve Ausztriát. Tényleg az, ha különbözőképpen is. Ő – ha nem is régen – már ott él, én, látogatóként, csak szeretek ott lenni, és ettől Geiger regénye se tud eltántorítani, aki unalmas, érdektelen, semmilyen helynek ábrázolja, nagyon semmilyen – értelmetlenül, üresen élő vagy inkább élhetetlen – polgáraival. A könyv egyébként – 2005-ös megjelenésekor a kísérő szöveg szerint nagy siker volt Ausztriában; így kerek a történet.

Talán az én hibám, talán azé a körülményé, hogy kezdetben rövid, 10-20 oldalas darabokban olvastam a könyvet, de nagyon nem tetszett darabos stílusa, fordítói hibára gyanakodtam. Aztán az utolsó harmad hirtelen svungot vesz, helyenként szinte költői szürrealitású mondatözönökkel.

Múltfelszámolás – végül is erről szól Geiger könyve, a konkrét cselekményben és átvitt értelemben is.

„Mintha a nedvességtartalommal együtt a jelentés is lassanként kipréselődne a tárgyakból. Ahova csak néz az ember, a lerakott dolgok egy alapanyaggá csomósodnak össze besűrűsödött, összezsugorodott, színétől megfosztott családtörténet.” (Neményi Róza ford.)