Talán az utolsó úrinő volt; maga a megtestesült elegancia, tartásban, szellemben, meg a környezetben, amit megteremtett s megőrzött magának. Húszegynéhány éve egy rádióműsor kapcsán ismerkedtünk meg. Ki kellett választania egy évet az életéből, s arról mesélni. 1948-at választotta, amikor szüleivel dacolva férjhez ment Örkény Istvánhoz. Az elkényeztetett, nagypolgári családban nevelkedett úrilány az ugyancsak nagypolgári hátterű, de elvált, bohém és - uramisten! - kommunista íróhoz. 1948 - nem mellesleg - a kommunista hatalomátvétel éve. Angéla mesélt arról, hogyan kellett megtanulnia főzni gourmet férje kedvéért - innen vezetett egyenes út ahhoz, hogy az ország leghíresebb szakácskönyvírója lett, kevesen tudják, hogy a Horváth Ilona név mögött is ő rejtőzött -, meg arról hogyan rémisztette-taszította két  (akkor)  vakhitű kommunista, Örkény és Devecseri Gábor beszélgetése. Aztán elváltak, Angéla újra férjhez ment, onnan van nevében az "F", aztán újra elvált - de ez már nem tartozott a műsorhoz. 

Megmaradt a kapcsolatunk, mert egy másik baráti szál révén mi lettünk egyik unokájának a keresztszülei. Ez is egy szép ökumenikus, sőt szinkretista történet, de nagyon illett a családhoz és a családfőhöz, Angélához.

Szerettem a történeteit, főleg azt az úri távolságtartást, ahogy mesélt. És szerettem, tiszteltem azt, hogy egyéniség volt, polgár volt, értelmiségi volt, mindenre nyitott ember, akinek az életéhez hozzá tartozott a könyv, a koncert, a társaság, a heti bridzs és az utazás. 

Most, 90 évesen meghalt. Számomra nem.

***

u.i. A dolgok néha furcsán összefutnak. Délután - még nem tudtam Angéla haláláról - bekattant egy dal; órákon át szólt a fejemben. Egy elegáns úrinő búcsúja Budapesttől, egy elsüllyedő világtól.

"[A]z emlékezés mindig felelősséget igényel, mindig felelősséget sugall. Felelősnek lenni - többek között s talán elsősorban - annyit jelent mint emlékezni. A feledékenység igen gyakran felelőtlenségként is kezelhető. Nincs viszont felelősség a személyiség folytonossága nélkül. Éppen ezért globális felelősséget kell vállalnunk mindazokért az Énekért, akik életünk különböző szakaszaiban voltunk." (Gáll Ernő: "Ettersbergi töprengéseim". Látó, 1993/11.)

Nem tudok nem írni róla. Végül is, mert történelemtanár vagyok, meg politika iránt érdeklődő, néha azzal foglalkozó ember, zoon politikon. És elsősorban, mert az életem lényeges részévé vált az, amit 1917. november 7. jelent. Jelentett.

A kommunista eszme – nevezzük inkább hitnek, ez közelebb áll az igazsághoz – jegyében szocializálódtam; kommunista apa (lásd itt), iskola, úttörő mozgalom, KISZ, ezek természetes, magától értetődő stációk voltak. A párttagság, egyetemistaként, egy év meggondolkodtató szovjetunióbeli tapasztalattal a hátam mögött, már tudatos döntés. Annak a tudata, hogy az eltorzult gyakorlat nem teheti kétségessé az eszme érvényességét, igazságát, s hogy az én feladatom (is, persze) megváltoztatni a gyakorlatot.

 „– Most, amikor a vitorláim vöröslenek, és kedvező szél fúj – mondta Gray –, amikor a szívem jobban örvendezik, mint az elefánt egy fehér cipó láttán, megpróbálom a gondolataimra hangolni magát, ahogy azt Lisszben megígértem. Jegyezze meg: nem tartom ostobának vagy nyakasnak, nem; maga példás tengerész, és ez sokat jelent. Csakhogy a legtöbb emberhez hasonlóan az élet vastag üveglapja mögül hallgatja az egyszerű ösztönök szavát, nem hallja, akárhogy kiáltanak. Én valóra váltom, amit ősidők óta elérhetetlen szépnek tartanak, és ami lényegében éppen olyan lehetséges és elérhető, mint egy városkörnyéki kirándulás. Nemsokára meglátja azt a lányt, akinek nem lehet, nem szabad másként férjhez mennie, csakis oly módon, ahogyan én azt megrendezem.

   Sűrítve elmondta mindazt, amit mi már az első fejezetből tudunk, majd így fejezte be a magyarázatot:

 Máténak, odaát – és itt

Sokféle hiány van. Hiányozhat valami, ami megvolt, csak valamikor, valahogy elveszett; hiányozhat az is, ami nincs, de szükségem lenne rá, vagy amire csak hiába vágyakozom. Ezek alapjában véve pótolható dolgok vagy olyanok, amikről könnyen lemondok. Sokkal nehezebb tudomásul venni emberek hiányát. Az évtizedek során számtalan eset volt, hogy munkában vagy társaságban, buliban találkoztam valakivel, aki valamitől szimpatikus lett, egy jót dumáltunk, aztán soha többé nem láttam, vagy ha találkoztunk is, többé nem jött létre az az „áramkör”. Sokáig tudtak – tudnak – hiányozni.

És hát ott van a hozzám közelálló emberek hiánya, eltűnése, elmúlása.

Van természetes – természetesnek vett és ezért talán kevésbé fájó – elmúlás, például 87 éves, beteg anyám halála 18 évvel ezelőtt. Nem csak génjeimben őrzöm, nem csak évfordulókon emlékezem rá, ott van gesztusaimban, szokásaimban. Velem van, egészen természetes módon. Az apám? 16 éves voltam, amikor (48 évesen) meghalt, de akkor már egy évtizede csak „vasárnapi apa” volt; szégyen, nem szégyen, nem tudtam meggyászolni, csak tudtam, hogy kéne. Évekkel később kezdtem érezni a hiányát, azt, hogy vannak dolgok, amiket meg kéne vele beszélni.

 „És ha majd a golyózáporban kell állni?” – kérdezte barátom, G., ötven évvel ezelőtt. Éppen maoista korszakát élte, forradalmárnak hitte magát, és rossz néven vette, hogy holmi esőre hivatkozva én nem akartam vele menni valamilyen megmozdulásra (tüntetésre? Vietnami Vasárnapra?).

„ A forradalom eső miatt elmarad”; nem, ez még nem a Közös Ország Mozgalom piros riasztásra hivatkozva lefújt mai rendezvénye, majd arról is lesz szó – arról szól igazán ez a bejegyzés. Az idézett mondatot egy szarkazmusra hajló, hajdani rádiós kollégám írta ma reggel, arra reagálva, hogy a szervező exkolléga vasárnapra halasztotta a Magyar Rádió immár kihalt Bródy Sándor utcai épülete elé ma estére meghirdetett egyszálvirágos emlékezést – nem, nem 56-ra, azt ki-ki megteheti (ha akarja) a szíve szerinti párt külön rendezvényén, hanem a fizikailag és szellemileg szétvert egykori Rádióra, munkatársaira, munkánkra, múltunkra, önmagunkra.

Nincs sok kedvem ehhez a bejegyzéshez, a témához. No nem azért, mintha - sok Facebook-ismerőshöz hasonlóan - én is letargiába süllyednék, a baloldal (ugyan már!) végzetes kudarcát látnám Botka László visszalépésében. Valójában nincsenek érzelmeim az üggyel kapcsolatban. Lehet elemezgetni, hogy úgymond a páretelit fondorkodása, hogy árulók, meg hogy Fidesz-ügynökök, vagy éppen a jelölt alkalmatlansága, de ez tévedés, vagy legalábbis csak a felszín. A lényeg: ennek a pártnak már rég el kellett volna tűnnie, hogy valaha újabb esélye legyen Magyarországon a baloldalnak. Lehetett (volna) Botka személy szerint bármilyen meggyőző - nem volt az -, mondhatott bármilyen szépet, sokaknak tetsző demagógat ("Fizessenek a gazdagok!"), a pártnak, amelyet képvisel(t) nem volt már semmilyen hitele. Már csak a legelvakultabbak - sajnálom: a legbutábbak - gondolhatták baloldalinak, legfeljebb a kisebb rossznak tűnhetett Orbánék  gátlástalan bűnbandájához képest. De ez nem magával ragadó perspektíva. (És nem is olyan egyértelmű, hogy egy Gyurcsány vagy egy Mesterházy tényleg a kisebb rossz, plusz a színtelenek, arctalanok , antipolitikusok serege.)

Nem tudom, mi lesz most - mármint a tavaszi választásokig hátralévő hónapokban -, ki kivel fog össze, lesz-e újabb rövid lejáratú "megváltó" -, de ennek nincs is jelentősége, ez csak végjáték lesz, a halottnak állítólag egy darabig még nő a körme. Jövő áprilisban a Fidesz zeneszóval győz, és Magyarország tovább süllyed az autokrata rendszerbe. De ez a rendszer kiszámítható, belátható, millióknak a biztonság, sőt, az otthonosság érzetét nyújtja - én bármennyire utálom is. Egyet remélek: az MSZP-t végleg leírhatjuk, helyét behinthetjük sóval, hogy egyelőre még nem ismert arcok, nem ismert módon felépítsenek egy új, valóban baloldali pártot. Amely szükségképpen ellenzéki lesz ebben a globálisan neoliberális gazdasági-politikai térben. Mások pedig (Momentum?) felépítenek egy tisztességes, modern és demokratikus (jobbközép?) pártot, amely képes lesz a jövőbe vezetni az országot.

Vagy esetleg minden másképp lesz, de már az MSZP-nek nevezett izé nélkül.

Csányi Vilmos beszél a rádióban ember és kutya egészen kivételes kapcsolatáról. És nekem persze Máté jut eszembe, és megint van valami, amit most jobban értek.

Hajlamosak vagyunk a külföldi sajtóban megjelenő véleményeket – szerzőiket – orákulumnak tekinteni, már persze akkor, ha a saját meggyőződésünket támasztják alá. Ez lehet széles, nemzetközi látókör, meg lehet kisebbrendűségi komplexus, de lehet sima felületesség is. Az – eredetileg amerikai (tehát nyilván Soros által irányított[vigyázat,ez irónia volt!]), de európai, brüsszeli kiadással is rendelkező (aha, Soros-média!) Politico portált általában az ún. „balliberális” oldalon szokás idézni. A számomra mostanában elsődleges hírforrásként szolgáló hvg.hu a múlt héten innen vett át egy cikket, amely arról szól, hogy migránsügyben Orbán győzelemre áll az EU-ban (itt olvasható). 

A Politico cikke elmossa, hogy valójában Orbán véleménye – retorikája – vagy politikája áll-e győzelemre, pedig ez nagyon nem mindegy. Ahogy az sem, hogy a külföldnek (az EU-nak) szóló vagy a belföldi (propaganda-)politizálásról van-e szó. Nem ugyanaz. A látszat és a valóság különbsége mindössze. Ahogy a látszat és a valóság – óriási – különbsége, ha valaki azt hiszi, hogy olyan nyugat-európai országok, mint például Nagy-Britannia, Franciaország, Németország vagy, mondjuk, Svédország mai vezetői a migrációval kapcsolatos lényegi kérdésekben valaha is egyet fognak érteni (a mai) Orbánnal. (Az előbbi, megszorító zárójeles szócska arra utal, hogy szükség esetén Orbán persze kész lenne egész más dolgokat mondani.)

A kormány készen áll a keresztény Magyarország megvédésére - mondta ma délelőtt Orbán Viktor. Keresztény Magyarország pedig nincs, ez blöff - mondom én (is).

Minden felmérés szerint a magyar lakosságnak csak kisebb része vallásos, s - mint tudjuk -, ők se mind keresztények. Továbbá: Magyarországon a 19. század végén megtörtént az állam és az egyház szétválasztása, a mai Európában pedig evidencia a világnézetileg semleges állam. Akár tetszik ez Orbán Viktornak, akár nem. Mármint a mai Orbánnak, hiszen 25 évvel ezelőtt még ő is egészen mást mondott és gondolt. (Ma már nyilvánvalóan nem gondol semmit, a hatalmon kívül.)

Nem keresztény Magyarországon (pláne nem egy Orbán-féle "keresztény" Magyarországon) szeretnék élni, hanem egy olyan Magyarországon, ahol keresztény, zsidó, muszlim, krisnás, buddhista és vallástalan, ateista egyaránt jól érzi magát, szabadon vallhatja meg gondolatait.

Az Orbán által mintának tekintett Horthy-korszak kormányzatában még nem Semjén Zsolt kaliberű figurák jelenítették meg a politikai kereszténységet, de: "keresztény kurzus keresztények nélkül", írta naplójába a 20-as évek végén Prohászka Ottokár püspök, 1920-22-ben még a Keresztény Nemzeti Egyesülés nevű kormánypárt elnöke.

"Patkánykurzus" - írta Szabó Dezső.