Az utóbbi időben már nincs türelmem végigolvasni TGM írásait - a mait se -, és ami a legszörnyűbb: nem érzem, hogy ezzel valamit veszítenék. Most azon töröm a fejem, hogy melyikünkben van a hiba.

Az úgy volt, hogy valami Petőfi-verset kerestem, megünneplendő mácius 15-ét. Talán kicsit bűntudatból is, hogy holnap, egyéb elfoglaltság (zenehallgatás) miatt, nem megyek tüntetni. Egy ünnepnek - s az ünneplőnek - persze a mához kell szólnia, talán ezért jutott elsőnek a Dicsőséges nagyurak az eszembe; beütöttem a google-ba, s rögtön ki is adott egy 1994-es felvételt Mácsai Pállal. (Érdemes megnézni.) Mégse találtam igazán megfelelőnek, túlságos békülékenysége miatt 2015 Magyarországához illőnek, ezért tovább keresgéltem, ezúttal már offline, vagyis a polcról leemelt Petőfi-kötetben. És rátaláltam Az apostolra. Azt hiszem, most olvastam el először.

Fura az ember (én) viszonya Petőfihez. A történelem - és az iskola meg a hivatalos ünnepségek - szoborrá merevítették, s egy szobrot legfeljebb imádni lehet, szeretni nehéz. Persze a gyerekkorból megmaradt a János vitéz, és mindörökké megmarad makulátlan szépségével például A Tisza. Az Apostolról, úgy emlékszem, csak néhány mondat volt a gimnáziumi irodalomtankönyvben, nem is volt kötelező elolvasni, magamtól meg miért olvastam volna el egy ilyen hosszú elbeszélő költeményt. (Már maga a műfaj, az "elbeszélő költemény"... Brrr.) Hát talán azért, mert jó - de ezt mintha nem mondták volna meg. Most úgy gondolom, ez az 1848 nyarán született, elkeseredett poéma Petőfi költészetének egyik csúcspontja, gondolatilag, formailag is. Persze, jellegzetesen romantikus, 19. századi mű, de hát mi más lenne, elvégre mégiscsak a 19. században, a romantika korában járunk.

Következzék két részlet: az első sorok, és egy hosszabb idézet a közepéről, de azt javaslom, szánjatok rá kb. egy félórát, és olvassátok el az egészet, a saját Petőfi-kötetetekből vagy innen.

Telihold van - a vérfarkasok ideje.

A farkasember vagy vérfarkas olyan ember, akit egy átok farkassá változtatott. Ilyenkor emberi mivoltából kivetkőzve viselkedik. Eredeti görög neve, a λυκάνθρωπος, a görög lükosz (farkas) és az anthróposz (ember) szavak összevonásából keletkezett. A csehek ősi mitológiájában vlkodlak, a lengyeleknél wilkolak a neve; egyéb szláv elnevezései vukodlak, vukodlak, vurkolak, kudlak; a germánoknál werwolf (ógermán emberfarkas jelentésű szó, ebből a mai angol werewolf); a románoknál priculici vagy a szláv névből származó vîrcolac.

A farkasember legendája az emberiség egyik legősibb és legismertebb mítosza. A farkasemberekről szóló, alakváltó történeteket megtaláljuk mindenhol, ahol a világon írott történelem létezik. Elemeiben a samanizmusra megy vissza. Olyan területeken is találkozni párhuzamaival, ahol nem élnek farkasok (Brazíliában jaguárember, Japánban rókaember).

"Jeges szél testembe tép
Üvöltve hív a messzeség
Lesnek rám jó kutyák
Vasláncon élõ rabszolgák
Nem fogják fel
Hogy nem kapnak el engem
Sohasem!"

„Ezek a fiatalemberek nem csalódottak. Csalódni csak az tud, aki valaha hitt. Nekik erre nem engedtek időt. Első elemis korukban az utcasárban heverő újságokból betűzgették ki, hogy az emberek puskatussal verik egymást agyon, s a betegekre rágyújtják a kórházat. Őnekik nem volt miből kiábrándulniok. Sohasem érezték azt, amit mi, hogy a felnőttek okosabbak vagy becsületesebbek. Ők a világtörténelmet, s a belőle levonandó tanulságot a hírlapok vastag címbetűiből tanulták meg. Mégpedig alaposan. Nem is felejtették el soha. Így, ha most találkoznak, csak üldögélnek. Nem panaszkodnak ezen, nem gúnyolódnak, nem lázonganak. Ehhez is elfogultság kell, hit és erő. Csak egymásra néznek, bólintanak egyet, és már mindent tudnak.” (Kosztolányi Dezső: Barkohba, 1933)

Tulajdonképpen ez az idézet önmagában is elég lenne a bejegyzéshez - igazából ez a fontos és aktuális -, de (számomra legalábbis) érdekes az is, ahogy idekerült, ahogy rátaláltam.

"... helyek, amelyek inkább a múlthoz tartoznak, mintsem a jelenhez. Ha például a városban járva bepillantok valahol egy olyan udvarba, amelyben évtizedek óta nem változott semmi, szinte fizikailag érzem, ahogy az elfeledett dolgok gravitációs mezejében lelassul az idő folyása. Ilyenkor mintha életünk minden pillanata együtt volna egyetlen térben, egészen úgy, mintha az eljövendő dolgok már léteznének és csak arra várnának, hogy végre megérkezzünk hozzájuk, amiként egy elfogadott meghívásnak eleget téve a megbeszélt órában megérkezünk egy bizonyos házba. és nem volna elképzelhető, folytatta Austerlitz, hogy a múltban is, abban az időben, ami már elmúlt és nagyrészt kitörlődött, találkozóink vannak s helyeket és embereket kell fölkeresnünk, akik mintegy az időn túl, kapcsolatban állnak velünk?" (Blaschtik Éva ford.)

Emlékezés, elfojtott emlékek és a hirtelen (fel)támadó múlt előásásának kényszere; felejtés és emlékezés; valóság, álom, lázálom; valóság, álom, képzelet egymásba fonódása - egy ember identitáskeresése a 20. században, Európában, meg téren és időn kívül, tér és idő keresésében. Nem könnyű olvasmány, de fogva tart. (Az az igazság, hogy A Szaturnusz gyűrűit jobban szerettem.)

A haikuk nem csak rá emlékeznek.

Helyzetmeghatározás
végem a célom:
tartok tőle és felé;
futásból állok

"Még most, amikor megpróbálok visszaemlékezni..., még most sem oszlik el a sötét, sőt inkább még sűrűbb lesz arra a gondolatra, hogy mily keveset tudunk megragadni, mi minden s mily sok megy feledésbe folyton, minden kioltott élettel, hogy a világ úgyszólván magától kiürül, ha a történeteket, melyek a helyek és tárgyak sokaságához tapadnak, amelyek önmaguktól nem rendelkeznek az emlékezés képességével, senki sem hallja meg, jegyzi fel vagy meséli tovább..."

Megint Sebaldot olvasok, most az Austerlitzet. (Lásd még itt.)

... sokba kerülhet ez nekünk.

Megnéztem Orbán és Putyin sajtóértekezletét, és egy-két dolog világosabbá vált. Mindenekelőtt az, hogy Orbán határozottan kijelölte Magyarország helyét - ott, ahol valójában vagyunk: Kelet-Európában. Fanyalgók, vigyázat! A Kelet-Európa fogalomban Európa épp annyira fontos, mint a Kelet.

Ma van Budapest felszabadulásának - igen, felszabadulásának - évfordulója.

Ezt el szoktam mondani.