Miért olvas el az ember egy 600 oldalas olvashatatlan regényt? Legfőképpen sznobizmusból, meg persze kíváncsiságból, hiszen bestseller, világsiker. Igaz, a belőle készült filmet kétszer is hiába próbáltam megnézni, mindkétszer kb. a 15 percben belealudtam; csak arra emlékszem, hogy Sean Connery a szerzetesi kámzsa alól mélyértelműen néz ki a fejéből. Szóval miért is?

Az előző éjszakai hánykolódás után most pihentető hétórás alvás, plusz egy óra szendergés, félálom. A többnyire patchwork jellegű álmaimra szinte soha nem emlékszem, most egy momentum marad meg: mosolygó, középkorú (értsd: velem egyidős, hehe) nő, egykori iskolatársam, ráköszönök: – Szia, Deák Ági! – a nő elmenőben mosolyogva visszanéz – Nem vagyok Deák Ági. – Bocsánat!

Most olvastam:

-- Micsoda, Istentől elhagyatott hely ez! -- mondtam csüggedten.
-- Miért? talán jártál már olyan helyen, ahol az Isten otthonosan érzi magát? -- nézett le rám Vilmos.
Aztán elküldött, menjek aludni. Lefekvés közben úgy találtam, hogy édesapámnak nem lett volna szabad kiküldenie engem a világba; hogy a világ bonyolultabb, mintsem hittem. Túl sok mindent tanulok
    "Salva me ab ore leonis" [Ments meg az oroszlán torkából], imádkoztam elalvóban. (Umberto Eco: A rózsa neve)

Balóval. Az RTL 2-n tegnap este indult a Magyarul - Balóval c. hírháttér-műsor. (Hétköznaponként 21.30-kor, ismétlés az RTL Klubon valamikor éjféltájban). Bár szinte teljesen leszoktam a tévénézésről, ezt megnéztem, mert Baló kiemelkedően a legjobb (és ezért persze ritkán foglalkoztatott) tévés politikai újságíró. Korrekt műsor volt, a Merkel-látogatáshoz kapcsolódóan, mellbevágó újdonságok nélkül. Illetve...

Baló első stúdióvendége Dirk Wölfer, a Német-Magyar Kereskedelmi Kamara egyik vezetője volt. Elhangzottak a legfontosabb számok, hogy t.i. mintegy 4000 német cég tevékenykedik Magyarországon, csaknem 300 ezer alkalmazottal, és ezek adják a magyar export kb. 1/6-át. A beszélgetés során Baló rákérdezett, hogy hogyan viszonyul a magyarországi német vállalatok termelékenysége az otthoniakhoz. Wölfer azt mondta, hogy általában ugyanaz a színvonal, de egyes esetekben - köszönhetően a "zöldmezős" beruházások legmodernebb technikájának - még magasabb is termelékenység itt, mint Németországban. - És a bérek? - hangzott a riporter következő kérdése. Negyede a németországinak - ismételte meg kétszer is Dirk Wölfer, azzal vigasztalva az elképedt Balót, hogy Romániában, Bulgáriában még alacsonyabbak a bérek.

A riport itt látható. Az ominózus beszélgetésrészlet 5.20-tól.  (Technikai balfasz vagyok, ezért nem tudtam úgy beilleszteni, hogy ne verje szét a sablont.

György Péter Apám helyett c. könyvében (nemrég olvastam) megemlíti, hogy apja számára fontos volt Steinbeck Kedves csirkefogók-ja. Steinbeck nekem is egyik kedvenc íróm volt fiatal koromban, de (sok minden mással együtt) ez kimaradt. Most kihoztam könyvtárból, és elolvastam. Nagyon jó szórakozás volt. Az első világháború után, Kaliforniában játszódik, vékony, pikareszk regény, vagyis elbeszélésfüzér. A katonaságtól hazakerülő nincstelen csavargó, Danny örököl egy (két) házat (valójában deszkaviskót), és odagyűjti, befogadja összes hasonlóan csavargó haverját. Mindenféle kedves kalandok történnek velük - Steinbeck a legszörnyűbb nyomort, társadalmon kívüliséget is olyan szeretetteljes humorral írja le,  hogy az olvasó csak mosolyogni tud (egy másik nagy kedvencem, Jorge Amado jutott olvasás közben eszembe, különösen, hogy Dannyék paisanók, vagyis spanyol-indián származásúak). Meg más is eszembe jutott...

Aztán váratlanul meghal Danny, a ház leég, és a barátok mindegyike külön-külön, másfelé, egyedül indul el...

A kormány a 2015-ös évet a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékévévé nyilvánította, hogy „méltó módon” emlékezzünk meg „a Kárpát-medencében élők 1944-45-ben kezdődő, a Szovjetunióba kényszermunkára történő internálásának 70. évfordulójáról” . (a kormányhatározat teljes szövege)

Minderről részletesebben is nyilatkozott az MTI-nek Rétvári Bence, az EMMI államtitkára. A megtestesült emberi erőforrás „a magyarság XX. századi sorsát egyik, talán legsúlyosabban érintő… tragédiáról” beszélt. Rétvári – feltehetően megbízható történészi becslések alapján – emlékeztetett, hogy a megszálló Vörös Hadsereg és különböző szovjet szervek a mai Magyarország területéről 200-230 ezer polgári lakost hurcoltak el málenkij robotra, közülük sokan éveket töltöttek kényszermunka-táborokban, s 30-40 százalékuk soha nem tért vissza. Tragédia volt, minden kétséget kizáróan. De hogy ez lenne a XX. században a legsúlyosabb…? Az I. világháborúban a Magyar Királyság több mint félmillió katonája esett el, másfél millió sebesült meg, 830 ezren estek fogságba. Aztán elég súlyosan érintette „a magyarság XX. századi sorsát” Trianon is. Majd jött a II. világháború a többi között a Donnál szétvert 200 ezres 2. Magyar Hadsereggel, a félmillió meggyilkolt zsidó magyarral – összesen 900 ezer magyar halottal –, egy szó szerint földig lerombolt és kifosztott országgal (a nemzeti vagyon 40 százaléka semmisült meg, ez az utolsó békeév, 1938 nemzeti jövedelmének több mint ötszöröse)… És hát Jalta, Magyarországnak a szovjet birodalomba történő betagolása is elég súlyos következményekkel járt. Mindezek fényében Rétvári kijelentése szimpla hülyeség (de hát mit várjon az ember egy KDNP-s mameluktól). Ez azonban még nem a címben jelzett hazugság.

"A fájdalom segít emlékezni, de úgy, hogy mégse csak a fájdalomra emlékezünk, hanem mindenre, mert muszáj mindenre emlékezni, mert csak az van, amire emlékszünk, amit elfelejtünk,az nincs többé, eltűnik a múltból, eltűnik a világból."

Dragomán előző (több mint harminc nyelvre lefordított) könyve, A fehér király lenyűgözött, ezért csaptam le a könyvtárban erre. Varázslatos. Szép. Fájdalmas. Valóság és képzelet fonódik össze egy árván maradt tizenhárom éves lány történetében; a forradalom utáni Románia "közérzete", egy "boszorkány" nagymama és a tárgyakban jelenlévő halott nagypapa... Még a felénél se tartok, de a fenti mondatot - két napja él bennem - muszáj volt már most kiírnom.

AvPlaten - akinek nagy szerepe volt abban, hogy blogolni kezdtem -, újra blogol: WÖD

"Sokakkal megeshet - egyes emberekkel vagy egész népekkel is -, hogy többé-kevésbé tudatosan minden idegent az ellenségüknek tekintenek. Ez a meggyőződés többnyire a lelkük mélyén rejtezik, mint valami lappangó fertőzés, csak véletlenül, ötletszerűen tör felszínre, nem pedig egy gondolatrendszer kiindulópontjaként. Amikor viszont felüti a fejét, amikor a megfogalmazhatatlan dogma egy szillogizmus premisszájává lesz, akkor a konklúzió a láger. Ez egy szigorú következetességgel végiggondolt világnézet eredménye: amíg a világnézet fönnmarad, számolnunk kell fenyegető következményeivel is. Legyen a haláltáborok története intő jel minden ember számára."

Az Auschwitz-túlélő Primo Levi* Ember ez? című krónikájának előszavából idéztem, nem tehettem meg, hogy ne ezzel kezdjem: Orbán Viktor ma is megismételt, aljas, xenofób mondatai teszik aktuálissá. (A budapesti gettó és Auschwitz felszabadulásának 70. évfordulóján.)

Van egy hihetetlenül gazdag, de szemérmes blog (blogger); időnként eltűnik, átalakul, de a lényeg marad: szép, gyönyörködtető és/vagy elgondolkodtató szövegek, képek, zenék. A blogger egyszer megkért, hogy ne reklámozzam, ehhez tartom magam, de időről időre nem állom meg, hogy ne idézzek a blogjáról, amikor valami éppen ott, éppen akkor... Ma a főoldalon csak a cimkefelhő jelent meg, találomra választottam. Ez volt az első találat. (Erősen rövidítve közlöm, a teljes szöveg itt olvasható.) Még csak annyit: bár materialista vagyok, de régóta vallom (tudom), nincsenek véletlenek.

Marghescu Mária: A négy fogadalom

Azok, akik rendszeresen gyakorolnak zen-meditációt, a szerzetesek a kolostorokban, a számtalan laikus csoport az egész világon, különböző nyelveken, naponta legalább egyszer elmondják a négy fogadalmat:

Az élőlények száma végtelen,
fogadom, hogy mind megszabadítom.
A félrevezető gondolatok és érzelmek világa kimeríthetetlen,
fogadom, hogy mind elkerülöm.
Az igaz tanok sora megszámlálhatatlan,
fogadom, hogy mind megtanulom.
A felébredés útja felülmúlhatatlan,
fogadom, hogy szüntelenül járom.

Ha jobban odafigyelünk ezekre a sorokra, fel kell, hogy tűnjön, hogy olyan dolgokat fogadunk meg, amelyek teljesítése teljesen lehetetlen… Hogyan tudnék véges életemben, véges energiámmal ilyen szuperlatívumokat, maximumokat teljesíteni? Nyilván sehogy. Akkor miért fogadom, hogy megteszem? Azért, mert így kötelezem el magam arra, hogy az utat, ha ráléptem, járjam is. Előttem van a cél, tudom, hogy elérhetetlen, de mégis járom. Egyik lépés a másik után, következetesen. Maga az út a cél, az, hogy szüntelenül járjam.