Tegnap séta közben fedeztem fel ezt az emléktáblát a Szemere utcában. Illetve azt fedeztem fel, hogy még mindig ott van. Örültem. És rögtön eszembe jutott, hogy hiszen ma lesz (van) a Tanácsköztársaság évfordulója.

(Az épületben ma egyébként a Nemzetgazdasági Minisztérium lakik.)

„Ha az elmúlt négy év mérlegét a társadalmi haladás oldaláról nézzük, akkor ez a korszak nyilvánvalóan megállást vagy éppen visszafordulást hozott, olyan életforma-modellekhez való visszatérést, amelyek nemzetileg bezárkózók és amelyeket a hivatalban lévő kormányzat azzal próbál a társadalomra rátukmálni, hogy ezek az ő igazi, jól kipróbált hagyományai. S ennek szellemében kellene felépülnie annak a valaminek, amit Orbán Viktor tipikus orwelli szóhasználattal „a nemzeti egyetértés rendszerének” nevezett el, miközben ezt a rendszert kezdettől fogva az jellemezte, hogy tervszerűen kiszorították belőle mindazokat, akik az e néven meghirdetett elvekkel és módszerekkel nem értettek egyet.”

„A társadalmi igazságosság oldaláról nézve a négyéves „országlás” mérlege különösen negatív. A jóléti társadalmakra Európában (de másutt is) jellemző szociális redisztribúciót Magyarországon számos vonatkozásban egyfajta ellen-redisztribúció váltotta fel (pl. az egykulcsos adó), aminek következtében tovább romlott a lakosság erős egyharmadát képező legszegényebbek helyzete. Ennek csak egy kis részét jelentik a cigányok, nagyobb része a hátrányos helyzetű agrártérségek népességéből kerül ki.”

„(A) magyar társadalom mentális állapotáról. Az Orbán-rendszer egyik legláthatóbb hatása a köz dolgai iránti érdektelenség fokozódása, annak a politikai cinizmusnak a fölerősödése, amelyre a közmagyar amúgy is hajlamos. A demoralizálódás alól csak a rendszer legeltökéltebb hívei képeznek kivételt (s szerintem még ez is kérdéses).”

(A párizsi) Kende Péter írásának teljes szövege: itt.

Folynak a március 15-ei ünnepségek – nem annyira az 1848-as forradalomra való emlékezés jegyében – ugyan, kit érdekel egy több mint másfél évszázados esemény, amikor már arra se emlékezünk, hogy mi történt 25 éve. Szóval mindaz, amit ma látunk, hallunk sokkal inkább a választási kampány része. Amúgy 1848 meg 1989-90 is a nemzeti egységről szólt – legalábbis egy hamis, vagy legyünk finomak: a megszépítő legenda szerint. Ma legalább nem hazudtak: az állami ünnepségek kezdetét jelentő Kossuth téri ceremónián, s aztán a Múzeum-kertben kizárólag a kormányzat képviselői voltak jelen – ellenzéki politikust, más parlamenti párt képviselőit nem sikerült fölfedeznem a tévéközvetítésben.

„Megint olyan időket fogunk élni, ahol eluralkodik a gyűlölködés és az eseményeknek alig lesz közük a racionalitáshoz, ahol a hit felülírja a józan észt.”

„Nem látják meg a másikban az embert, a szemben álló tábor tagjait dehumanizálják, pedig az ember több, mint egy szavazópolgár, az élet több, mint a politikai meggyőződés.”

"A magyar politika az utolsó kilenc évben Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc párharcává silányult, amely mostanában már körülbelül azon az ovis szinten mozog, hogy „te vagy a hazaáruló”, „nem, te vagy a hazaáruló”. „Nem azt mondtad, amit eddig mondtál” – „te sem azt mondod, amit eddig mondtál”. Közben teljes erőből népitánc, magyar nóta, disznótor, focimeccs, hatvanas évek tévéműsorai. Nem is lehet jó polgármester, akinek az anyukája nem süt jó süteményt. Mangalicafesztivál a Szabadság téren… Jó lenne kivonulni ebből az egészből, mert látom, hogy „tajtékzó erők szálltak a földre”, hogy Menyhárt Jenő kollégámat idézzem. Szoktam kérdezgetni magamtól: édes hazám, mi lesz veled? Azért fohászkodom, hogy ne kelljen innen elmennem, mert magyar költő vagyok. Hol tudnék még írni ezen a világon? Petri György mondogatta annak idején: miért én menjek el? Menjenek el ők. Az pedig egy monarchiabeli mondás volt, hogy „úriember nem beszél politikáról”. A jövőt még soha senki nem találta el, úgyhogy konkrét jóslásokba nem bocsátkoznék. Reménykedjünk, hogy megszűnik az esztelen gyűlölködés, az emberek varázsütésre normálisak lesznek, elkezdik szorgalmasan csinálni a dolgukat vagy elkezdik szorgalmasan helyrehozni mindazt, amit idáig elrontottunk."

Keserű interjú Víg Mihály zenész-költővel egy megszűnő portálon, az Oroszlános Udvaron. Köszönet Jeltelennek, aki felhívta rá a figyelmemet.

Nagy tisztesség, ha az ember, illetve az ember blogbejegyzése kikerül a blog.hu (vagy az Index? - tényleg nem tudom, hogy működik a dolog) főoldalára, és a napi szolid, átlagosan 30 körüli látogatóból több mint 1200 lesz, 1800-hoz közelítő oldalletöltéssel. De ez persze csak akkor lesz világos, amikor megjelennek tök ismeretlen, eddig nem látott kommentelők. Akik többségének a bejegyzés csak ürügy arra, hogy egymással foglalkozzanak, vagy talán csak arra, hogy beszélhessenek. Ha az ember megnézi a nick révén felkínált adatlapjukat, az derül ki, hogy X nulla számú bejegyzést, viszont több ezer kommentet írt.

A blogger azért ír (túl azon, hogy valamiért sebzett a lelke), mert exhibicionista, tehát örülni kéne, hogy ilyen sokan látják a fütyijét, olvassák a gondolatait. Konkrétabban: tegnapelőtt este megint úgy éreztem, hogy megosztani való gondolataim vannak egy olyan tárgyban - Ukrajna, Oroszország -, amelyről az átlagnál talán valamivel több ismeretem (esetleg téveszmém, ez is benne van a kalapban) van. És persze mindig örülök, ha kiderül, mások elolvasták, véleményük is van, arról, amit írtam vagy "csak" magáról a dologról, s ezt tudatják. Talán az is kiderült már törzsolvasóimnak, hogy nem bánom az ellenvéleményeket sem. A tegnapihoz hasonló, fröcsögésbe és hülyeségbe fulladó kommentáradat azonban elgondolkodtat, szükségem van-e erre (nincs), szabad-e egyáltalán folytatni, nem kéne-e az internet egy nyugalmasabb zugába költözni.

Aztán győz az exhibicionizmus. És még a kommenteket se tilthatom le, mert tényleg érdekel mások véleménye, főleg, ha e másoknak érveik is vannak.

Nyitott kérdés, szerintem, csak egy van: Putyin megelégszik-e a Krím megszállásával és valamilyen autonóm státusszal Oroszországhoz csatolásával, vagy viszi Kelet-Ukrajnát is, Harkovval, a Donyec-medencével. A helyi orosz - vagy orosz nyelvű - lakosságot nem lesz nehéz meggyőzni. Valószínűtlen, hogy az ukrán kormány és az ukrán hadsereg megkockáztatna egy komolyabb összecsapást Oroszországgal. A dolog csak Putyin szándékán múlik. A Krím már mindenképpen az övé - helyreütve a kicsit szeleburdi Hruscsov ballépését, aki egy mámoros pillanatában az ukrán területek 1654-es, Oroszországhoz való önkéntes (a lengyelekkel és a törökökkel szemben védelmet kereső) csatlakozásának 300. évfordulóján az Ukrán SZSZK-nak ajándékozta a Krím-félszigetet. Ennek akkor szinte semmi jelentősége nem volt, annyira "szövetségbe forrtak a szabad köztársaságok" - hogy a szovjet himnuszt idézzem. De azóta történt egy s más...

A youtube-on olvasható kommentekből: "Janukovics kettő", "egy zsebdiktátor öntömjénezése", "egy nemzet vagyonának és javainak, hatalommal visszaélve, önkényes pazarlása, herdálása és fosztogatása, halmozott hazaárulás", "onnan már csak a mauzóleum hiányzik", "szerintem szép; örülök, hogy megépül".

Ezt egy hétéves gyerek rajzolta. És ez valószínűleg fontosabb, mint a körülöttünk hömpölygő szarfolyam.

(Nincs időm, energiám új bejegyzésre, így hát most - az aktualitás okán - megismétlek egy négy héttel ezelőttit.)

Gyimának

Mielőtt belefognék ebbe a hosszúnak ígérkező írásműbe, íme a végkövetkeztetésem:  Ukrajna a soros áldozata a kelet-európai rendszerváltással, a – tévesen kommunistának is nevezett – szovjet birodalom összeomlásával elszabadult – tévesen szabadságnak is nevezett – nacionalista őrületnek. Valamint a nagyhatalmi hülyeségnek, rövidlátásnak, önzésnek.

Lírai személyesség

1991 tavaszán azzal jöttem haza Ukrajnából, hogy hónapokon belül patakokban fog átfolyni a vér Záhonynál. Ijesztő volt a hangulat. Ijesztő volt számomra, aki ruszofil, sőt „szovjetofil” voltam. Ekkor éppen túl (és innen) voltam kommunista illúzióimon, és egyáltalán nem a brezsnyevi, s még csak nem is a – végnapjait élő – gorbacsovi szovjet államot szerettem, hanem egyetemi éveim szovjet (orosz, ukrán, üzbég, örmény stb.) társait, barátait. „Szövetségbe forrt szabad köztársaságok, a nagy Oroszország kovácsolta frigy” – ahogy a szovjet himnusz magyar szövege mondta. (Igen, tudom, hogy mennyire voltak szabadok, és hogy hogyan kovácsolta a frigyet Nagy-Oroszország – Szergej Mihalkov 1943-ban született szövegében ugyanis így szerepel: Velikaja Rusz – Great Russia) Szokás szerint kezdek elkalandozni, de hát a dolgok összefüggnek…