December 10-e, az emberi jogok napja alkalmából 82 ország 500 írójának aláírásával nyilatkozatot tettek közzé, amely a digitális lehallgatás elleni fellépésre hívja fel a világ kormányait. A Szilícium-völgy nyolc nagyvállalata – köztük  a Google, a Facebook, a Microsoft – egy Barack Obamához intézett nyílt levélben álltak ki az internet szabadsága és a felhasználók magánszférájának sérthetetlensége mellett.

Hát, nem tudom… Nem tudom, szabad-e álszentnek, képmutatónak vagy egyszerűen csak naivnak, álmodozónak lenni, ha az ember Günther Grass vagy a Google. Hát megalkuvónak és/vagy realistának lenni egyszerű állampolgárként? Cinikusnak?

December 9., délelőtt fél 10: csepereg az eső, de közben időnként kibújik a nap, és a nyugati égbolton -- a fürdőszobaablakból nézve Budakeszitől a Rózsadombig -- gyönyörű szivárvány húzódik. Percekig csodálom, míg lassan elhalványul, beleolvad a szürkévé váló égbe.

Szivárvány, decemberben.  "késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?" (Shelley)

***

A szivárványról (a remény után, melynek köztudottan a szimbóluma) elsőnek Julika jut eszembe. Egyetemi évfolyamtársnőm volt, kedves, okos, vidám lány, hatalmas szívvel. Faluról a sok okostojás budapesti, sokadik generációs értelmiségi gyerek között. Igazi közösségi ember volt (most nem magyarázom el a fiatalabbaknak, mit jelent ez). Kedveltük egymást, és volt egy közös dalunk, ez itt fent. Az egyetem után hazament, tanár lett, Negyven éve nem láttam. Jó volt most rágondolni.

***

Ma a hatvanas éveket tanítottam - Marcuse-tól az Ezek a fiatalokig.

A teljes film

Csak néhányszor beszélgettünk hosszabban, de a barátomnak érezhettem. Tudtam - de hiszen írásaiból az egész ország tudhatta -, hogy mennyire sérülékeny, és azt is, hogy mitől lett ilyen. A magyar közélet egyik legtisztább és legkövetkezetesebb embere volt - ma furcsán ható szóval: elvtársam. Ezzel az írásával búcsúzom tőle:

Ököllel a zongorát

Valamint apjának, Bächer Mihálynak egy felvételével. Liszt: Haláltánc

Update: Órákkal később jelent meg a nol.hu szép búcsúztatója, amely éppen a fenti Bächer-írást kölcsönözte címéül

Egyre jobban nyomaszt, hogy már rég nem írtam "igazi" bejegyzést. Nem mintha nem lenne témám - időm, energiám nincs. Tanítás, felkészülés.. Meg többfogásos családi ebédek, amelyek december végén persze majd besűrűsödnek. (Gyengébbek kedvéért: nem a megevésükkel van gondom.) Plusz intenzív kulturális élet: a héten Parti Nagy Lajos és Dés László a Pepita Oféliában, a "Titkos gyűjtemény" a Kieselbach Galériában, meg egy csodaszép Mahler 9. szimfónia a Fesztiválzenekartól... És közben aggódni egy vadbaromért...

Hír: Az Egyesült Nemzeti Koporsógyártó Konzorcium egyedüli ajánlattevőként nyert a Budapesti Temetkezési Intézet közbeszerzésén. A konzorcium két évig nettó 166 millió forintért szállíthat koporsókat.

Már a "nemzeti" trafikok is kiverték a biztosítékot, de most már tény, hogy senki nem tett annyit a nemzet fogalmának lejáratásáért, mint a szüntelen nemzet-mantrát szavaló Orbán-kurzus. Amúgy ez nem tragédia: végül is a nemzet nagyon idejétmúlt, káros, 19. századi kategória - még ha nagyon élő is. Túlélő.

Ady Endre: A nacionalizmus alkonya

"...Ma mindenki európai, vagy ha nem, hát sorban áll, hogy európai lehessen. De nyolcvan-kilencven éve Európában csak a zsidók, az én szüleimhez hasonló zsidók voltak európaiak. A többiek mind bolgár hazafiak voltak, ír hazafiak, norvég hazafiak… A zsidók állhatatosan megmaradtak európainak. Nyelveket beszéltek, szerették a különféle történelmi és irodalmi hagyományokat, a műkincseket, és mindenekfölött a zenét. És szerették a tájakat, erdőt-mezőt, csermelyt, hóborította fenyvest, szerették az ősi városok zegzugos kis utcáit, szerették az egyetemeket és kávéházakat. Európa nem viszonozta a szeretetüket. Megrögzött európaiságukért megkapták, hogy 'kozmopoliták', 'élősködők', 'gyökértelen értelmiségiek'.

Amikor Lengyelországban az 1930-as években az antiszemitizmus erőszakká fajult, szüleim és nagyszüleim szomorúan úgy döntöttek, elhagyják Európát, és áttelepülnek Jeruzsálembe. Nem azért választották Jeruzsálemet, hogy kiszorítsák onnan az arabokat, hanem mert sehová máshová nem mehettek. Az 1930-as években a földkerekség minden országa bezárta kapuit a zsidók előtt. Kanada azt mondta: egy is sok. Svájc azt mondta: inkább egyet sem. Európa utcáin falfirkák hirdették: 'Zsidók, takarodjatok Palesztinába!' (Hatvan év múltán ugyanazokon az utcákon homlokegyenest ellenkező feliratok virítottak: 'Zsidók, takarodjatok Palesztinából!')..."

Amosz Oz beszéde Prágában a Kafka-díj átvétele alkalmából.

Nevezetes nap. Egyrészt az unokaöcsém születésnapja - Isten éltesse! -, másrészt a kitörölhetetlen múlt egy darabja: a NOSZF (fiatalok kedvéért: nagy októberi szocialista forradalom). Öt éve is megemlékeztem róla az "évszázad hordalékai" között.

"Ha egy városban jogtalanságok történnek, akkor a város lázadjon fel! Ha nem lázad, akkor pusztuljon el a város!"

Emlékezetből idézem, lehet, hogy pontatlanul, a Vígszínház Jóembert keresünk (Jó embert keresünk/ Szecsuáni jólélek) című, tegnap látott, nagyszerű Brecht-előadásának egyik (szerintem) kulcsmondatát.

Ma pedig az Élet és Irodalom-ban egy interjút olvasok arról, hogy a sorozatos felmérések szerint a fiatalok egyre nagyobb hányada vallja magát a demokráciával szemben a diktatúra hívének, vagy mondja azt, hogy számára mindegy, diktatúrában vagy demokráciában él. És hogy a 2000-es évek ifjúságára a konformizmus jellemző, a lázadás elutasítása, mert annak a politikához van köze, a politika meg csúf dolog. Szegény, hülye fiatalok! Nagyon meg fogják szívni. Pedig nem ők tehetnek róla.

Ja! Jónak pedig nem lehet, nem szabad lenni, mert olyan -- ilyen -- a rendszer, mondja Brecht. 2013-ban is.