Ma tartja utolsó előadását az Alföldi-féle Nemzeti Színház, én szerdán búcsúztam tőle a Mephistóval.  Zsúfolt nézőtér, az előadás végén a március óta szokásos tüntetésszerű vastaps, tombolás.  Lehetetlen persze százalékos arányokat megállapítani, de az ünneplés nyilvánvalóan nem elsősorban az előadásnak, hanem a búcsúzó Alföldi-színháznak szól – és persze valami ellen. De menjünk sorban.

"Itt van újra az én időm.../ a jövőnek őrzött rögeszmék ideje"

Minden nap ellátogatok a Nominativus blogra, gyönyörködni képben, versben, zenében - és mazochista módon talán kéjelegni, hogy milyen műveletlen bunkó vagyok. Jó, tudom, minden relatív, de akkor is. A blog hívja fel időről időre a figyelmemet egy-egy Orbán Ottó-versre - mint most is. A vers születési dátuma egyébként - ki hinné - 1991.

Orbán Ottó: Kora középkori freskó
variáció egy Weöres Sándor-témára

89 lánghajú lelkesedése kilobbant,
a világ sokszínű ismét, mint a zúzott seb környéke,
lényegileg nem változott, de ezer színt játszva rothad,
az égbolton vastagszik az őszi szürkehályog,
a földön taknyos szortyogás.

Párizsban az ember legszívesebben minden idejét múzeumokban, képtárakban töltené. Párizsban az ember legszívesebben minden idejét az utcákon sétálva, bámészkodva töltené. Párizsban az embernek nincs "minden ideje" – egyáltalán: semmire nincs elég ideje –, így aztán tök mindegy, mit csinál. Ott van.

A múzeumokat tekintve két kiindulópontunk volt. Az egyik, hogy már öregek és bölcsek vagyunk, így tudjuk, hogy nem lehet mindent megnézni. A másik, hogy tíz éve, amikor tíz napot töltöttünk itt, a legfontosabbakat láttuk, most meg csak négy napunk van. A Louvre-ba persze megint elmentünk – pénteken este tízig van nyitva –,  a Szamothrakéi Niké meg a Botticellik köszönik, jól vannak. A céltudatos szelektálással kiválasztott régi ismerősök mellett két újdonságba is botlottunk: az egyik az olasz  arte poverás Michelangelo Pistolettónak a legváratlanabb helyeken felbukkanó, a klasszikus alkotásoknak fityiszt mutató szobrai, tükrei, asszamblázsai (kicsit bővebben itt). A másik a Louvre új,  az iszlám művészetnek szentelt, részben földalatti szárnya:  A palota egyik belső udvarát fedő, talán beduin sátort mintázó, hullámzó, aranyszínű fémlepel tető kívülről nekem speciel nem tetszett, de belülről nagyon szép – akárcsak a kiállítás.

"Tény, hogy a diplomás munkanélküliség sokkal kisebb [mint az alacsonyabb végzettségűeké – Rás]. Azt is elfogadom, hogy életmódban, egészséges életévekben sokkal jobbak a diplomások mutatói. Az is tény, hogy az adózásban megtérül az államnak a ráfordított képzés...  A természettudományos és műszaki képzés kapcsán mindig arra kell gondolni, hogy minden ország boldogulását a termelés, az értékteremtés adja. Azokat a szakokat támogatni és preferálni kell, amelyek valamilyen módon értéktermelők. A mai világban a természettudományok és a műszaki tudományok értéktermelők. A humántudományok, a kultúra nagyon fontos, de nem értéket teremtenek, hanem az embereket gyönyörködtetik, boldogságot adnak.

- Ami a GDP-ben is meglátszik. És a szolgáltatások?

A szolgáltatás eloszt. Azt osztja el, amit az értéktermelők megtermeltek."

A fenti néhány mondat részlet a Klinghammer István felsőoktatásért felelős államtitkárral készült interjúból. (Az interjú teljes szövege itt.)

Franciaországban turistáskodtam, nyaraltam három hétig. Magánügy. Minthogy azonban blogger vagyok, egyes barátaim elvárják, hogy írjak élménybeszámolót – "Én és Franciaország" –, s most zavarban vagyok. Szép számmal vannak körülöttem olyanok, akik számára egy ilyen utazás nem nagy szám, másfelől viszont vannak  – talán még többen –, akikről tudom, hogy nem engedhetnek meg maguknak ilyet. (Ami azt illeti, ha több lenne bennem a felelősségérzet, én se engedném meg magamnak.) Vagyis fennáll a veszélye, hogy egyrészt szánalmas, másrészt felvágós dicsekvőnek látszom. Ugyanilyen szánalmas dolog lenne valamifajta útikönyv-zanzaként arról írni, hogy Párizs világváros; hogy lenyűgöző az amiens-i meg a reimsi katedrális, pompásak a Loire-menti kastélyok, és Nizzában, a pálmafák tövében azúrkék a tenger. Pedig...

Szóval nix útinapló. Forgácsok, élményszilánkok jönnek. Nem szociológiai mélységű tanulmány, hanem egy szükségképpen felületes turista benyomásai. Egy olyan turistáé, aki nagyon jól érezte magát, aki úton-útfélen eltátotta a száját, kicsit (nagyon) irigykedett, akit egyaránt lenyűgözött a táj és a művészet.

Mindenekelőtt: szeretem Franciaországot; vonz a könnyedsége, eleganciája, a történelméből, kultúrájából sugárzó grandeur és gloire, egyszerre királyi  és forradalmi, baloldali volta. Szép ország, szép emberekkel.

Azt írja Máté a blogján  - utalva melegek házasságát engedélyező törvény elleni párizsi tömegtüntetésre -, hogy nem érti a franciákat (meg általában az embereket, miért vált ki ilyen i dulatokat, gyűlöletet két azonos nemű ember házassága.

Az indít kommentárra, hogy éppen Franciaországban vagyok, szeretem a franciákat -és érteni vélem az embereket.

1./ A francia közszolgálati tévékben tegnap (és ma reggel) vezető hír volt az első meleg házasságkötés; amennyire követni tudtam, egyértelműen elfogadó, tolenciát sugalló hangvétellel. A lényeg ugyanis az, hogy Franciaországban - a társadalom többségének támogatásával - törvényessé vált a melegek házassága.

2./ Feleségem is felháborodott a tüntetésen: ,,megvan a véleményem a franciákról,, mondta, mire egyrészt felhívtam a figyelmét a fentiekre, másrészt arra, hogy Franckaországban szinte bármilyen ügyben az utcára lehet vinni tízezreket, a franciák számára ugyanis termés etes, hogy van véleményük, és annak nyilvánosan is hangot adnak.

Hol vagyunk mi minettől?!

3./ S végül, de nem utolsó sorban: a legtermészdtesebb - bár nem a legjobb - emberi tulajdonságok közé tartozik az idegenkedés bármitől, ami ellentmond berögzült gondllatainknak, értékeinknek.

"...Szövetkezhet-e a hazafiság a faji elvekkel? A rasszizmussal, az antiszemitizmussal, az idegengyűlölettel? Hogyne, bármikor. Csak gyomor kell hozzá. Meg néhány ravasz hangadó, akik rendet vizionálnak. Az erőfitogtatás bajnokai mindig is tudták, milyen hatalmas a fegyelmező beszédmód vonzereje. Végső célja pedig az, amit Robert Musil így fogalmazott meg: 'A rend igénye valahogy az emberölés szükségletébe megy át.'...

[A] demokrácia huszonhárom éve az anyaországi és a határon túli magyar társadalmak mélytudatából csupán azt hozhatta felszínre, ami addig is benne rejtőzött. Semmi mást. Ennyi idő kellett, hogy világossá váljék: az ember kisemmizettségét természetesnek tartó hűbériség s a magát a rendteremtés aurájával fényező önkény a magyar társadalom többségének legelemibb lelki szükséglete. A mélytudatból nem a minőségre, az átfogó tudásra, a nagyvonalúságra és a szolidaritásra törekvés akarata – ezek továbbra is individuális igények, szűk és atomizálódott diskurzusközösségek ügyei maradtak –, hanem az emberélet és politikum plurális természetének zsigeri tagadása csörtetett elő. Az egyéni önzésbe kódolt törzsi önzés. Hangsúlyosan és szemérmetlenül..."

Mindig nagy érdeklődéssel olvasom Szigeti László esszéit. A teljes cikk itt.

*

És némi adalék mindehhez: "Aki Gombaszegre megy, nem magyar!"

(Az első rész itt)

Az én ifjúkoromban – amely az "Alaptörvényünk" által a történelemből kitöröltetni ítéltetett véres bolsevista diktatúrára esett – a spanyol polgárháborúnak mítosza volt, akárcsak a benne a köztársaságiak oldalán harcoló magyar internacionalistáknak. A mítosznak nincs szüksége a történelmi tényekre, csak az igazságra – vagy az "igazságra". Így szép, így kerek, így lehet hinni benne, így szolgál erkölcsi tanulsággal. Szép volt olvasni Hemingway regényét – Akiért a harang szól –, amiből jószerivel már csak a mottóul szolgáló John Donne-sorokra emlékszem: "Senki sem különálló sziget..."

"A barikádnak csak két oldala van" – figyelmeztetett megrovóan egy emberöltővel később (mármint a spanyol polgárháborúhoz képest) akkor éppen nagyon baloldali forradalmár barátom (és ebben nincs semmi gúny, tényleg az volt, őszintén volt az, én meg nem tudtam az lenni). Hemingway, Koestler, Orwell, Kolcov, Zalka Máté, André Malraux, Robert Capa számára – a névsor hosszan folytatható a fiatal Willy Brandtig vagy éppen Albánia későbbi sztálinista diktátoráig, Enver Hodzsáig – nem volt kétséges, hogy a barikád melyik oldalán a helyük.

A spanyol polgárháborúban történelmi igazság volt a barikád két oldala: a fasiszták és az antifasiszta baloldal küzdelme. De az, hogy ez egyúttal a "jó" és a "gonosz" metafizikai összecsapása lett volna – legfeljebb csak "igazság". A bejegyzés első részében csak olyanokat idéztem – mert csak ilyeneket olvastam –, akik a barikád felém eső, bal oldalán küzdöttek. S az az igazság – idézőjel nélkül –, hogy egymás, önmaguk ellen is. Mert a spanyol polgárháború nemcsak jobb- és baloldal, fasizmus és antifasizmus – már ez is hamisítás, hiszen az antifasizmus nem a baloldal privilégiuma, még ha akkor a baloldal (sőt a szélsőbaloldal) volt is a legkövetkezetesebb képviselője – nemzetközi méretű összecsapása volt, hanem – Lenin és Rosa Luxemburg 1918-as elméleti vitája, meg az 1921-es kronstadti lázadás véres leverése után lényegében először – a kommunista mozgalom különböző irányzatainak (a fogalom legszélesebb értelmében idesorolva az anarchistákat is) egymás közti küzdelme, leszámolása. Történelmi véletlenként Spanyolország – Katalónia és Andalúzia anarchista hagyományai folytán – erre különösen alkalmas terep volt. Mint tudjuk, ezt a csatát a bürokratikus kommunizmus, a leninizmus-sztálinizmus nyerte...

Egy idő után az ember homokos szomorú, vizes síkra ér rájön, hogy úgyse tud mindent elolvasni, amit kéne, úgyhogy (okos fejével biccent), és a továbbiakban a véletlenre, az alkalomra bízza a dolgot. Ilyen alkalom volt, amikor fiatal barátom, Attila, rácsodálkozva egy általa addig nemigen ismert történelmi eseményre, a spanyol polgárháborúra, a kezembe nyomta Arthur Koestler könyvét. Innen már csak egy lépés volt a "könyvszörfölés", azaz a kapcsolódó irodalom, amit egyébként már egy nemrégi bejegyzésemben megemlítettem. Koestler > Orwell > Ibárruri > Kolcov > Semprún, meg közben némi spanyol történelem, anarchizmustörténet... (Tervben van még egy kis Ortega y Gasset és Unamuno, de azok már csak majd az egy hét múlva kezdődő nyaralás után – ha ugyan el nem térít valami más alkalom.)

Salvador Dalí: A polgárháború előérzete (1936)

Hosszú, kétrészes bejegyzés következik; az első lényegében csak idézetgyűjtemény – talán kedvcsináló másoknak is a történelemhez meg a könyvekhez. A második egyfajta "lábjegyzet" és emlékasszociáció.