„Vétkesek közt cinkos, aki néma."

Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelybe gyerekkorától beleverték a másokért - a világért - való felelősség babitsi mondatát. Érdekes kiindulópont: vétkesek (bűnösök) vesznek körül, és nekem Isten vagy a közösség által rám rótt, megkérdőjelezhetetlen feladatom, hogy szóljak, az igazságot hirdessem.

*

„Monda az Ur Jónásnak: "Kelj fel és menj
Ninivébe, kiálts a Város ellen!
Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság:
szennyes habjai szent lábamat mossák."
Szólt, és fölkele Jónás, hogy szaladna,
de nem hová a Mennybeli akarta,
mivel rühellé a prófétaságot,
félt a várostól, sivatagba vágyott,
ahol magány és békesség övezze,
semhogy a feddett népség megkövezze..."

„...Mi közöm nékem a világ bűnéhez?
Az én lelkem csak nyugodalmat éhez.
Az Isten gondja és nem az enyém:
senki bajáért nem felelek én."  - mondja az Egek urától, a feladattól és a felelősségtől menekülő Jónás. Aki aztán kénytelen-kelletlen mégiscsak elmegy Ninivébe, ahol csúfos kudarcot vall, kiröhögik.

„És Jónás akkor egy iszonyu átkot
kiáltva a királyra s udvarára
s az asszonyokra és a palotára
s a színészekre és a mímesekre
s az árusokra és a mívesekre
s az egész Ninivére mindenestül,
leugrott, és az őrökön keresztül
kitört, s a termen át, s a szoborerdőn,
csarnokon, folyosókon és a kerten,
tavat megúszva, rácsokon lekúszva,
s a vízvezeték-csatornán lecsúszva,
utcán és bástyán, falmentén szaladva
rohant ki Ninivéből a szabadba,
egyetlen látomással dúlt szivében:
hogy kő kövön nem marad Ninivében."

Akit a végkifejlet is érdekel, olvassa el (például itt)

*

A Jónás könyve később - és önként! - lett kedvencem. Először, azt hiszem, a rádióban hallottam, Gáti József feledhetetlen, rekedtes baritonján; ma is megszólal bennem, ha olvasom a verset. Aztán huszonéves korom valamelyik szilveszteri házibuliján szarul éreztem magam: egyedül. Leemeltem a házigazda könyvespolcáról (nem tudom, miért) egy Babits-kötetet és akkor először elolvastam. És éjfélkor felolvastam a többieknek. Egy év múlva is. Újabb egy év múlva már nem velük szilvesztereztem, a felolvasás elmaradt, de sokáig megmaradt a rítus: szilveszterkor vagy az év első napján elolvastam a Jónás könyvét.

*

Morgan Scott Peck amerikai pszichiáter írja 1978-ban megjelent és bestsellerré vált A járatlan út c. könyvében:

"Az életben tehát számos alkalommal el kell nyomnunk véleményünket, érzelmeinket, gondolatainkat, még tudásunk kifejezésének vágyát is. Milyen szabályhoz tarthatja akkor magát az, aki ragaszkodik az igazsághoz?

1. Sohasem szabad valótlant állítani.
2. Észben kell tartani, hogy az igazság elhallgatása lehetőség szerint mindig hazugság, s így mindig komoly erkölcsi megfontolást igényel.
3. Fontos, hogy ha az ember úgy dönt, elhallgat valamit, ezt sohase személyes érdekből, hatalomvágyból tegye.
4. Az igazság visszatartásának döntését mindig arra a felismerésre kell alapozni, amire annak a személynek van szüksége, akitől visszatartjuk az igazságot.
5. Más szükségleteinek felismerése rendkívül összetett és felelősségteljes folyamat, amelyet csak akkor végezhetünk el bölcsen, ha szeretet él bennünk az érintett fél iránt.
6. Más ember szükségleteinek a felmérésében elsőrangú annak a megítélése, hogy az érintett személy milyen mértékben tudja az igazságot felhasználni saját lelki fejlődésében, s szem előtt kell tartanunk, hogy az emberek ezt a képességet többnyire nem jelentősége szerint értékelik."

Ha jól értelmezem a fentieket, a szeretet kényszeríthet rá, hogy magamba fojtsam a véleményemet. De ha valakit szeretek, az azt jelenti, hogy feltétlen bizalommal vagyok iránta, tehát tudnia kell, mit gondolok. Érdekes dilemma.

*

"Szatyin:...Mi az igazság? Az ember - az az igazság. És ezt az öreg tudta... Ti nem tudjátok. Ti buták vagytok, mint a tök... Én megértem az öreget... Igenis! Hazudott... mert sajnált benneteket, hogy az ördög vinne el, ahányan csak vagytok. Vannak emberek, akik hazudnak - mert megszánják a felebarátjukat... Én tudom! Én olvastam ezt! Gyönyörűen, lelkesen, lelkesítően hazudnak! Van vigasztaló hazugság, kibékítő hazugság... A hazugság igazolja azt a súlyt, amely eltörte a munkás kezét, és a hazugság még az éhenhalókat is vádolni tudja... Én ismerem a hazugságot! Aki lélekben gyönge... és aki idegen nedvekből él - annak kell a hazugság... Az egyiket fenntartja, a másik emögé rejtőzik, de aki a maga lábán áll... aki független és aki nem idegen kenyeret zabál, minek annak a hazugság? A hazugság a rabok és az urak vallása... Az igazság a szabad ember istene!..."(Gorkij: Éjjeli menedékhely)

*

Összeomlott körülöttem egy világ, amelyben már sokkal korábban megingott (elveszett? nem biztos) a hitem. Isteni bizonyosságom sosem volt, a világi (ideológiai, politikai) elmúlt, régen megtanultam: csak saját normáimnak hihetek, azokhoz kell tartani magamat. Veszélyes dolog az a hit - önhit, bizonyosság -, hogy a világgal szemben én képviselem "az" igazságot. (Meg a sógorom, ahogy a vicc* mondja.) Mégis: bár vallom Brecht igazságát is - „Előbb a has jön, aztán a morál" (Koldusopera) - Kantét mormolgatom:

"Kedélyemet két dolog tölti el egyre újabb és fokozódó csodálattal s tisztelettel, minél gyakrabban és kitartóbban gondolok rájuk: a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem."

---

*A szocializmus kori vicc: A rendőrségnél felvételiztetnek, egy százados vizsgáztatja a jelentkezőt:

- Ki írta A tőkét?

Ebben a pillanatban bejön a szobába egy őrmester:

- Szá's e'tás! Hivatja az őrnagy e'tás.

- Rendben, Molnár, akkor folytassa! Az volt a kérdés, hogy ki írta A tőkét.

Tizenöt perc múlva, amikor a százados visszajön, a jelentkezőt véresen, dagadtra verve találja a földön, a mellette álló őrmester jelent:

- Szá's e'tás, jelentem, bevallotta: A tőkét ő írta, a sógorával.

József Attila:

Alkalmi vers a szocializmus állásáról

Ignotusnak

 1

Fák közt,
virág közt
ülök egy padon.
Kotyogok, mint elhagyott csolnak,
sok lágy levegő locsolgat -
a szabadság nagy csendjét hallgatom.
S valami furcsa módon
nyitott szemmel érzem,
hogy testként folytatódom
a külső világban -
nem a fűben, a fákban,
hanem az egészben.

2

Ahogy fölvetem boldog szememet,
mind följebb oszlanak az egek
s egyszerre elém suhannak itt
gólyákként lengő szavaid,
te hamvadthajú öreg.
És mint a tájon - mosolygok rajtad.

3

Nem érzem én, csak értem aggodalmad.
S azért tolom el a csendet, hogy belásd,
öreg vagy és nem az elmulást
siratod, mint helyedben én siratnám,
hanem a munkát, a fölszabadulást,
magát az emberi alkotást,
a láthatatlant, mert rátipornak hitvány
és látható hatalmak.

4

Ha beomlanak a bányát
vázazó oszlopok
a kincset azért a tárnák
őrzik és az lobog.
És mindig újra nyitnák
a bányászok az aknát,
amíg szivük dobog.

5

A dolgos test s az alkotó szellem,
mondd, hogy törhetne egymás ellen?
Az elme, ha megért, megbékül,
de nem nyughatik a szív nélkül.
S az indulat muló görcsökbe vész,
ha föl nem oldja eleve az ész.

Azt hiszem, fáj sok fölgyűlt éved és
azért a szerető tévedés.
S jobb is volna, ha most elnéznéd velem,
hogy' köt hálót szellő faleveleken.

6

Már karcsú idomaira
pongyolát ölt a lég.
Az alkony a felhőn fésű...
Ülünk együtt, mint kedves és fia...

A fűben gyepként sarjad a sötét.
A homály pamutlombjai ingnak.

S mi várjuk, hogy mikor lesz
látható reszketésű
bennünk az első csillag.

Fantasztikus könyvet olvastam, Viktor Jerofejev* regényét, A jó Sztálin-t. Már három éve megjelent magyarul (oroszul 2004-ben), talán e blog látogatói közt is van, aki olvasta, én most kaptam meg, szülinapi ajándékként Platentől - a blogbejegyzés mellé. Ezt azért hangsúlyozom, mert a könyv minden oldala valóságos ajándék volt számomra, aki ismerten ruszofil, sőt szovjetofil vagyok. (Nem tehetek róla, én Szovjetunióként ismertem meg azt az országot, szovjetek voltak azok az orosz, ukrán, örmény és üzbég srácok, akik a kollégiumban a haverjaim vagy barátaim lettek.)

Nem valószínű, hogy Jerofejev könyvét ugyanígy élvezi az, aki nem ismeri a szovjet történelmet, az orosz-szovjet irodalmat, akinek Kollontaj, Molotov vagy éppen Ehrenburg, Szergej Mihalkov neve nem sokat mond, aki nem érti a gyakran félszavas utalásokat. Ők is sokat megérthetnek azonban az elmúlt félévszázad - nem csak orosz - történelméből, egy rendszer működéséből, amely tovább él a zsigerekben, a mentalitásban.

Jerofejev hangsúlyozottan nem szovjetekről, Szovjetunióról beszél, hanem Oroszországról, az oroszokról, a történet egyik vezérfonala az, hogy „hogyan nem lettem szovjet ember". Igaz, az egész regény stílusát megelőlegező ajánlás szerint: „E könyv minden szereplője kitalált, beleértve a reális alakokat és magát a szerzőt is."

Természetesen a könyv minden szereplője néven nevezett valóságos személy. A történet magva egy 1979-es irodalmi-politikai botrány, amikor Metropol címmel irodalmi almanachot állítanak össze - nem is nyíltan ellenzéki, hanem „csak" - a rendszerről kritikusan vélekedő írók, költők. A végül Nyugaton megjelenő kötet egyik kitalálója és szerzője az akkor alig 21 éves Viktor Jerofejev. Az ő büntetése mindössze annyi, hogy a következő évtizedben nem publikálhat, apjának viszont kettétörik a karrierje. Jerofejev apja egykor Sztálin tolmácsa, majd magas beosztású szovjet diplomata volt.

A regény egyik szála a szovjet történelemmel, a kommunista rendszerrel összefonódó családtörténet. Az apáé, akinek csak szép emlékei vannak Sztálinról, aki Párizsban is rendíthetetlen híve a kommunizmusnak (és ügynöke a Szovjetuniónak); a gyerek, majd ifjú Viktoré, aki - miközben skrupulus nélkül kihasznál és élvez minden előnyt, amit a diplomatagyerek státusz kínál - beleszeret Franciaországba, megveti a szovjet rendszert és azt kiszolgáló apját, s logikusan válik - a kor terminológiájával - disszidenssé, másként gondolkodóvá. Számára apja nem egyszerűen megtestesíti, hanem maga a jó Sztálin; a két szó magába foglalja mindazt a szörnyű ellentmondást, amit Jerofejev próbál ábrázolni, megértetni - s amivel ő maga fiatalon szakít. De:

„Amikor felnőttem, valamit megértettem: a Nyugat és az orosz értelmiség jelentős része számára Sztálin egy dolog, az oroszok milliói számára pedig egy egészen más. Ők nem hisznek abban, hogy Sztálin rossz volt. Nem hiszik el, hogy Sztálin valakit megkínzott és agyongyötört. A nép magáévá tette a jó Sztálinnak, Oroszország megmentőjének, a nagy nemzet atyjának képét. Apám együtt haladt a néppel."

A regény kezdő mondata: „Végül is megöltem az apámat." Ez persze csak képletesen értendő, de az egyébként rendkívül szórakoztató könyv másik vonulata az apa-fiú viszony.

„Lehet-e a szüleinket embereknek tekinteni? Mindig kételkedtem ebben. A szülők előhívatlan negatívok. Azok közül, akikkel életünkben találkozunk, a szüleinket ismerjük a legrosszabbul, éspedig éppen amiatt, mert nem mi találkozunk velük, a kezdeményezést eleve az 'ősök' ragadjuk magukhoz: ők találkoznak mivelünk. A köldökzsinór elvágatlan marad... garantált az értelem tehetetlensége...

A szülők érinthetetlen lények. Róluk alkotott ítéleteink megalapozatlanok, az ujjunkból szopjuk őket, és előítéletekre, tovább élő gyermekkori félelmekre, a realitással folytatott harcra, az igazolhatatlan igazolására épülnek. De a szülők is védtelenek a mi ítéleteinkkel szemben. Kölcsönös szeretetünk nem nekik, illetve nem nekünk szól, hanem az ösztönnek, amely nemcsak az anyaölben tévedt el, hanem a civilizáció ölében is... Az 'apák és fiúk' elnevezésű szeretetnek nincs közös nevezője a hálaérzettel, teli van végeérhetetlen sértődésekkel és félreértésekkel, amelyekből csak a kései sajnálkozás keserűsége születik."

És még két mondat erről:

„A szülők már véghezvitték életük legfontosabb tettét - megszültek bennünket. Minden egyéb lényegtelen."

Mielőtt lelkesedésemben idemásolom az egész (420 oldalas) regényt, befejezem. Csak annyit:

Emberek, olvassatok Jerofejevet!

* Nem tévesztendő össze a nála egy évtizeddel idősebb névrokonnal, az ugyancsak kiváló író Venyegyikt Jerofejevvel.

... és Eduardo apja. Egy hete Kepes András új műsorában ismét találkozhattunk Rózsa-Flores Eduardóval, a délszláv háború egykori horvát ezredesével, költővel, nemzetközi szabadságharcossal. Egy 48 éves magyar-bolíviai (momentán iszlám) férfival, aki még mindig az identitását keresi - és soha nem fogja megtalálni. Sokan ismerhetik mint a Chico című film főszereplőjét. Aki nem látta, nem ismeri, de érdekli, olvashatja a blogját - vagy éppen szélsőjobboldali portálokon megjelenő írásait (ez utóbbiakat nem reklámozom). Eduardót kamaszkorában ismertem meg, ha most találkoznánk, valószínűleg kedvesen egymásra mosolyognánk, kezet fognánk, de aligha tudnánk két mondatot is beszélgetni egymással. Sajnálom.

És nem is róla akarok írni, hanem az apjáról, aki valószínűleg az egyik utolsó klasszikus kommunista világforradalmár volt. És nem mellesleg művész - a 60-as években a bolíviai drámairodalom megújítója, szinte megteremtője, a Santa Cruz-i Képzőművészeti Főiskola megalapítója, igazgatója. Valamint az élet örömeit - étel, ital, nők, baráti társaság és munka - élvező EMBER.

Rózsa Gyuri 1923-ban született, magyar zsidó apától és osztrák anyától. Apját '45 januárjában a Dunába lőtték, s talán ez az életrajzi adalék is elég lenne ahhoz, hogy Gyuri kommunistává váljon, de úgy tudom, ez már korábban megtörtént. A felszabadulás (igen, felszabadulás) évében diplomázott a budapesti Képzőművészeti Főiskolán, 1946-ban pedig párizsi ösztöndíjat kapott. Tanult, festett, jól érezte magát a párizsi művészvilágban, s mire letelt az ösztöndíj, itthon diktatúra lett. Amikor 1949-ben, a Rajk-per elleni tiltakozásul Károlyi Mihály lemondott párizsi nagyköveti tisztéről, sokakkal együtt úgy döntött, hogy nem tér haza. 1952-ben egy francia csoport tagjaként Bolíviába utazott az Andok vidékének népművészetét tanulmányozni. Ottragadt. Santa Cruzban megismerkedett egy spanyol származású lánnyal, akinek szülei a polgárháború után menekültek Dél-Amerikába. Feleségül vette, és két gyerekük született Eduardo és Silvia. Gyuri bolíviai lett.

Eduardo egy interjúban így emlékezett apjára, és saját gyerekkorára:

1958-ban megismerte édesanyámat, barátoknál, egy "bulin" megtetszettek egymásnak, 1959-ben összeházasodtak. A kalandok akkor kezdődtek, mikor kiderült, édesapám mélységesen baloldali, nem otthonülő típus, bohém, ám elkötelezett ember. Pláne a dél-amerikai viszonyok között ezek a tulajdonságok felerősödtek.
...A gyermekkorom mozgalmas volt, a ciszterekhez jártam iskolába. Kommunista apám azt akarta, hogy egyházi iskolába járjak. A mélységesen katolikus édesanyám pedig nem. Szerinte a gyerek járjon az államiba, ismerje meg a valóságot. Az egyházi iskola... elit iskolának számított, édesanyám - aki történelmet és földrajzot tanított - pedagógusként szociálisan végtelenül elkötelezett. Ami nem azt jelentette, hogy baloldali.
Édesapám a Bolíviai Nemzeti Színház alapítója, vele kezdődött a színházi élet Bolíviában, ahol egy színdarab bemutatója politikai cselekedetnek számított. Az első bemutatott darabot édesapám írta. Be is tiltották. Letartóztatták, a diákok sztrájkoltak, hogy engedjék ki a börtönből. A gyerekkorom erről szól, hogy hol van apám, hol nincs apám. Sokszor előfordult, hogy hónapokig "kitelepítették" az otthonából. De csak őt, a családját nem. Amikor bujkálni kényszerült, akkor mindig papok mentették az életét. - Van olyan templom, ahol az ő freskói díszítik a falakat - Bolíviában az első képzőművészeti főiskola is az ő nevéhez fűződik. 1971-ben már a bolíviai egyetem rektora (lánya szerint az általa alapított Santa Cruz-i Képzőművészeti Főiskola igazgatója - Rás megj.) volt, amikor kitört a puccs, neki Chilébe kellett menekülnie, mi pár hónappal később mentünk utána.

Bolíviainak lenni azt is jelentette, hogy Gyuri - ekkor már Jorge Rózsa (nevében a hosszú ó-t megtartotta) a kontinens talán legszegényebb országának volt a polgára. A 60-as években hol jobb-, hol baloldali katonatisztek ragadták magukhoz a hatalmat, ha pedig éppen választott civil politikus ült az elnöki székben, azt a reménytelen gazdasági helyzet, s az amiatti népi elégedetlenség, sztrájkmozgalom előbb-utóbb elsöpörte. Nem véletlen, hogy Che Guevara 1966-ban Bolíviát választotta egy általa megálmodott dél-amerikai forradalom kiindulópontjául.

Gyuri bekapcsolódott a baloldali, kommunista és szakszervezeti mozgalomba - hogy konkrétan mit csinált, nem tudom; valószínűleg beszélt, írt, tanított, lázított mindenfajta társadalmi igazságtalanság, megaláztatás, a kizsákmányolás, a szegénység, a diktatúra ellen.** 1971-ben történetesen egy, az előző évtizedekben megismertnél is keményebb, szélsőjobboldali diktatúra jött, Hugo Banzer tábornok uralmával. Banzer puccsa egyébként éppen Santa Cruzból indult,  ahol Gyuri élt, dolgozott, agitált. Jól ismerték, az elsők között tartóztatták le, kivégzés várt rá, de sikerült megszöknie. Chilébe ment - a családja utána -, ahol ekkoriban Salvador Allende baloldali kormánya volt hatalmon. De nem sokáig. 1973 szeptemberében az amerikaiak által támogatott Pinochet tábornok katonai puccsa megdöntötte a Népi Egység kormányát, s Allendével együtt sok ezer baloldali embert öltek meg. Rózsának megint menekülnie kellett. Svédországon keresztül 1974-ben tért vissza Magyarországra - bolíviai családjával. A 80-as években a Magyar Rádió Latin-Amerikába sugárzott, spanyol nyelvű adásánál dolgozott, itt voltunk kollégák - és talán mondhatom, barátok. Tiszteltem, szerettem - és csodáltam kimeríthetetlen energiáját, optimizmusát.

A rendszerváltásba belebetegedett, s azt hiszem, akkor adta föl végleg, amikor fia - akitől a kommunista világforradalomért vívott harc folytatását várta - önkéntesként beállt a Jugoszláviából való kiválásért harcoló horvátokhoz. „Fasiszta lett a fiam, fasiszta lett a fiam" - jajgatott. Elhatározta, hogy „hazatér" Bolíviába (ahol ekkor már ismét parlamentáris rendszer volt, erős baloldallal). 1994-ben, történetesen a magyar „baloldal", az MSZP választási győzelme után távozott. Megint Eduardót idézem:

„A választások után ... mondtam: apu, most már visszajöttek a tieid, mért akarsz elmenni? Addigra én már teljesen eltávolodtam - legalábbis politikai értelemben - a tőle kapott 'mintától', majdnem szakítottunk is emiatt. De erkölcsileg mind a mai napig példaképemnek tekintem. Apám erre azt válaszolta: Annak idején a sztálinistákhoz nem volt közöm, most meg ezekhez a merkantilista baloldaliakhoz nincsen közöm. 71 évesen összecsomagolt, édesanyámmal visszament Dél-Amerikába."

1997-ben, egy nappal 75. születésnapja előtt halt meg Santa Cruzban.

A bejegyzést díszítő képeket Santa Cruzban élő újságíró lányának, Silviának a blogjáról szedtem le.

* A század a 20., a cím pedig utalás Déry Tibor egykori publicisztikai sorozatára.

** Eduardo egy most megjelent interjúban a következőt mondja apja tevékenységéről:  Az édesapámat kizárták a bolíviai kommunista pártból a gerillaharcban folytatott tevékenysége miatt. A logisztikai munkákban segítette Ernesto Guevara bolíviai szabadcsapatát. Amikor Monje, a kommunista párt akkori első titkára moszkvai utasításra visszamondta a gerilláknak már megígért segítséget, a szabad csapatot sorsukra hagyta. Szervezett utóvédek nélkül sodródtak. Ekkor néhányan, köztük az édesapám is, ellenszegültek ennek a vérlázító, undorító döntésnek, és Chilébe menekítették a kevés gerilla túlélőt.

Platen barátommal élvezetes levéleszmecseréket folytatunk a legkülönbözőbb témákban; ezek izgalmát és értékét a generációs különbség, származásunk, neveltetésünk, világlátásunk eltérő volta adja. Gondoltunk már arra is, hogy ezeket közös blogon tegyük közkinccsé. Addig is, míg ezen eszme (projekt) testet ölt, párhuzamosan közöljük egy-egy vitánk szerkesztett változatát, először a legutóbbit. Ez egyben a Rásblog 50. bejegyzése.

A kiindulópont a Metazin Van-e visszatérés az erényhez? c. cikke volt. A brit filozófusok és politikusok véleményét idéző írás szerint „korunk válsága nem anyagi, hanem erkölcsi természetű", „a mai társadalomban senki sem tudja megmondani, mi a jó, mi a rossz." Edward Skidelsky filozófus a liberalizmust teszi ezért felelőssé, amely „megfosztotta az életet etikai értelmétől... A liberális felfogás úgy szól, hogy az ember majd a legjobbat választja, csak legyen választási lehetősége... Az egyének autonóm fejlődésének romantikus eszméje a fogyasztás kultuszába torkollott." (Az eredeti hivatkozásokat is linkelő Metazin-cikk itt olvasható)

Platennek a cikk trambulinként szolgált: 

Nagyon súlyos tévedés, hogy „ma senki nem tudja megmondani, mi a jó és a rossz"!
Hát hogyne tudná! Szerintem bármelyikünk tudna kapásból írni egy tízparancsolatot (ne bántsd a másikat, igyekezz úgy viselkedni, ahogy szeretnéd, hogy veled viselkedjenek, ne cselekedj haragból, hirtelen felindultságból stb.) Az emberek zöme tudja, hogy nem erényes belerúgni egy hajléktalanba, meglopni a másikat, megölni vagy megnyomorítani embertársunkat.
Az igaz, hogy a társadalom nem lett boldogabb, és ez részben visszavezethető a szabadságeszmék terjedésére. Szabadság csak akkor létezhet, ha vannak határai. Ha nincsen lehatárolva, hogy mit tehetek meg és mit nem, elveszettnek érzem magam. Viszonyítási pont nélkül súlytalan állapotba kerülünk: jó dolog lebegni az űrben, de az emberi test képtelen hosszabb ideig elviselni, mert nem így "tervezték". Csak akkor lehetünk szabadok, ha saját magunknak megállapítunk bizonyos határokat.

Vannak társadalmilag megállapított határok, és felvetődik a kérdés mikor és mennyire lehet ezeket feszegetni, lerombolni; hogyan tudjuk előre belőni, hogy egy határrombolásnak milyen következményei lesznek?

A dolog kapcsolódik 68-hoz is: új erkölcsöt, új társadalmat akartak világszerte az akkori fiatalok, azonban az idealizmus nem állta ki a gyakorlat próbáját. Sem a radikális individualizmus, sem a radikális "kommunizmus" (itt most közösségi alapú szerveződésre gondolok) nem vezethet az európai ember boldogságához.

Az erkölcsök hanyatlása látszólagos, ugyanis ebben nagy szerepük van a multinacionális vállalatoknak. Náluk nincsen értékrelativizmus, teljesen nyilvánvaló, hogy csak az anyagi javak megszerzésére hajtanak. Szemben velük az egyes emberek szerintem tudják, mi a jó és a rossz, csakhogy látva a világ működését, a túlélésért vagy csak egyszerűen a javak megszerzésért hajlandók túllépni jón és rosszon ott, ahol nem olyan közvetlen és nyilvánvaló tetteik hatása.

Rás válaszát egy Ady-sorral kezdte:

„Minden egész eltörött." (Kocsi-út az éjszakában)

A probléma az egységes - legalábbis a "keresztény világra", Európára érvényes - normarendszer, etikai alapú világszemlélet széthullása. A "jó" és a "rossz" csak a mindennapi valóságon kívül, afelett létező, azt szabályozó ideaként, kategorikus imperatívuszként értelmezhető. Márpedig ez megszűnt, amikor először a ráció nevében kérdőjeleződött meg ezeknek a (persze a történelem folyamán nagyon is változó tartalmú) normáknak, erényeknek az általános érvényessége. A következő lépés az egyént felszabadító, a sokféle érdek és érték egyenrangúságát, a pluralizmust hangsúlyozó liberalizmus volt. A 20. század vége pedig megtette a döntő lépést az értékrelativizmustól az értéknélküliségig. Ami persze megszülte önmaga tagadását, az érték - a felettem, az egyén felett álló, a magatartásomat (és a többiek! magatartását) szabályozó érték - iránti vágyat. A jobboldali, kollektivista (ma csak jobboldali kollektivizmus van a kelet-európai eszmei piacon) keresztény, nemzeti politikai irányzatoknak éppen ez a vonzerejük, hogy ismét kötelező értékekről, eszmékről beszélnek.

Azt mondod, mindenki össze tud állítani magának egy tízparancsolatot; igen, csak ez nem "a" Tízparancsolat. Sajnos nem igaz, hogy "az emberek zöme tudja, nem erényes dolog belerúgni a hajléktalanba, meglopni a másikat". Az emberek zöme erről egyszerűen nem gondol semmit, s a maradék jelentős része minden gond nélkül belerúg (konkrétan vagy képletesen) a hajléktalanba. Nem az utóbbiak a probléma, hanem az előbbiek! A középkorban - vagy ma a cigányoknál - ugyanis egyértelmű volt az erkölcsi parancs: segítenem kell, hajlékot kell nyújtanom neki!

Platen:

Abban igazad van, hogy a ráció nevében kérdőjelezték meg a régi erkölcsi rendet, de a felvilágosodás programjában eredetileg az szerepelt, hogy az emberi nem felnő a parancsolatok nélküli világhoz, kijön a vakhit által irányított világból és maga lesz képes arra, hogy eldöntse mi jó és rossz (az egyértelmű, hogy ez a program nagyon korán félrecsúszott, legalábbis úgy nem valósult meg, ahogy megálmodták).

Az egyéni "tízparancsolat" valóban nem a Tízparancsolat, de ugyanakkor megmutatja, hogy van az embereknek egyfajta elképzelésük az erkölcsről. Én tényleg nem gondolom, hogy az emberek zöme ne tudná, hogy nem szabad meggyalázni egy hajléktalant (hiszen nem általános, hogy naponta a hajléktalanokba rúgnának az emberek). És persze nem is nyújtanak nekik hajlékot, hiszen a modern állam átvette az egyháztól a gyámolító szerepet (az más kérdés, hogy a modern állam egyre több diszfunkcionalitása jelenik meg). Tény, hogy nincsen meg az erkölcsi parancsból következő jótékonyság, de vannak intézmények, melyek ezt pótolni tudnák (és egy-egy katasztrófa utáni gyűjtés megmutatja, hogy az emberek tudják, hogy ha nekik több jutott, akkor segíteni kell a másikat).

Rás kitart pesszimista álláspontja mellett, és a történelemre is hivatkozik:

Attól tartok, megint előjött a kettőnk közti, elég jelentős szemléleti különbség: te igyekszel mindent pozitívan nézni, mindent úgy megmagyarázni, hogy a dolgok alapvetően rendben vannak, én meg itt játszom a kötekedő, zsémbes vénembert.  

Az erkölcsi világrend (Kant) már akkor felborult, semmissé vált, amikor az I. világháborúban emberek tömegei tanulták meg, hogy - Tízparancsolat ide, Tízparancsolat oda - ölni szabad! A holokauszttal - a magyar és a német „többségi" társadalom akkori viselkedésével pedig végképp értelmezhetetlenné vált a „jó" és a „rossz".

Hajléktalanok: nem az állam és nem az egyház szerepéről - jól vagy rosszul ellátott feladatáról - beszélek, hanem az egyes emberekről, a bennük lévő - felebaráti szeretetnek is nevezett - erkölcsi felelősségről, illetve ennek hiányáról. És persze arról a ma már Magyarországon ugyancsak többségivé vált véleményről, hogy a szegények elsősorban maguk tehetnek a helyzetükről. Van ebben a véleményben persze jó adag önvédelem: egyrészt a felelősség hárítása, másrészt az az öntudatlan vélekedés/remény, hogy "én szorgalmas vagyok, ügyes vagyok, velem ez nem fordulhat elő". 

És most marxista leszek: az erkölcs társadalmi termék, kifejezi az adott társadalom helyzetét, állapotát (s persze vissza is hat rá). Egy (viszonylag) zárt, tömegeiben a külvilágtól elszigetelt, nagyon lassan változó és szilárd szerkezetű, hierarchiájú társadalomra volt jellemző az egyértelmű, magától értetődő és kötelező erkölcsi felfogás, az erények és vétkek általánosan elfogadott hierarchiája - ami ideológiaként egyúttal biztosította a társadalom összetartását, a rend(szer) változatlanságát is. Amikor a feltételek megváltoztak - a világ kinyílt -, akkor mindez kétségessé vált, kétségessé tehetővé vált. Ebben az értelemben - társadalmilag (hogy úgy mondjam: materiálisan) - indokolttá vált az értékek, s benne az erkölcs megrendülése. Amitől viszont az emberek elvesztik a fogódzót. Ez nem probléma addig, amíg megtalálják másban, pl. az anyagi, társadalmi érvényesülésben vagy annak az ígéretében. A beszélgetésünk alapjául szolgáló cikk arról szól, hogy egy nagyon bizonytalanná vált világban az emberek megint a stabil - az objektív világon kívüliségük miatt stabilnak tekintett - értékekben, az erkölcsben keresnek  fogódzót.

Az alapprobléma, hogy mi ketten ezt a világot látjuk másnak. De neked van igazad, mert az én véleményemmel nem lehet élni és élvezni az életet. Még szerencse, hogy én se ezzel a tudattal élem a napjaimat.

Rás pesszimizmusa és cinizmusa elől Platen az élethez, a józan észhez menekül:

Igen, úgy gondolom, hogy van egy szemléletbeli különbség kettőnk között. Talán az életkorból is levezethető különbözőségünk. Nagymamám, aki átélt háborút, kitelepítést, férje kuláklistázást stb. stb. 15-20 éve azt mondta nekem: Az emberek alapvetően gonoszak! Két idézet:

Rén zhí chú xíng bén shán - Az ember eredendően jó (Háromszavas Kánonkönyv első mondata, melyből a kínaiak korábban írni és olvasni tanultak).

Rás kommentje egy korábbi bejegyzéshez: „Platen: Gondolkodtam a dolgon; a túlélés egyetlen esélye, ha nem tanuljátok meg tőlünk, hogy ocsmány a világ. (De lehet, hogy a félmondat helyesen így hangzik:... ha nem tanuljátok meg tőlünk ocsmánynak látni a világot.)"

Nyilván én is a saját tapasztalataimból indulok ki, és könnyen lehet, hogy túlzottan kegyes volt hozzám az élet. Van egyfajta „közhangulat", mely állandóan az arcunkba vágja, hogy a világ rossz irányba megy, az emberek en bloc gonoszak, minden süllyed, szétesik, degenerálódik. A sokat emlegetett „közép eltűnése" ez, melyet furcsa módon két oldalról is igyekeznek felemészteni: a média, melyben a hírérték kb. egyenértékű a negatív eseményekkel. A másik oldalról az egyház (elsősorban a katolikus) próbálja elhitetni velünk - valamiféle álságos romantikát keltve egy olyan világgal kapcsolatban, mely leginkább a teológusok agyában létezett - hogy a szekér lefelé megy ahhoz képest, ami a középkorban volt. És ezt még megtoldják azzal a nézettel, hogy az ember eleve bűnös, állandóan marnia kell magát, félnie kell. Ez bizonyos szempontból akár jó is lehet, hiszen nem árt az önvizsgálat, de ugyanakkor egy olyan teher, mely megalapozza az állandó frusztrációt is.

Igaz, elvesztettük az erkölcsi stabilitást, vágyunk vissza a meleg akolba, ami átlátható volt, ahol egész volt minden (bocsánat, én nem vágyom oda!) Az igazsághoz hozzátartozik, hogy volt nekem is világfájdalmas korszakom. VOLT! Az életélvezet nekem nem csak öncél - bár nem hiszem, hogy az egyéni kisugárzásom meggyógyítana bárkit is a világ másik pontján, vagy akár egy háztömbnyivel odébb. De ma Magyarországon éppen a pesszimizmus a (nem csak gazdasági) stagnálás egyik oka. Állandóan beiktatnak az emberek egy „de" szócskát, letörve ezzel a lelkesedést, lekötözve a tettet. Eleve „nem"-mel vagy „az a baj"-jal kezdjük a mondatainkat. Nem hiszem, hogy meg tudnám ezt változtatni, csak szimplán reménykedem, hogy egyre többen leszünk, akiket ez zavar és megpróbál másképp gondolkodni az egészről.

Az újabb fordulóban Rás - félretolva szkepszisét - szintézist ajánl:

Én is azt gondolom, amit a kínai Kánonkönyv (és Rousseau) mond: az ember eredendően jó. Csak tudom - és kénytelen vagyok figyelembe venni -, hogy ez az eredendően jó ember bekerül egy közegbe - család, társadalom, annak különböző intézményei, érdekei lesznek, harcra kényszerül stb. -, ami aztán formálja. Indíttatásától, szubjektív szándékától függetlenül, nem biztos, hogy jó irányba.

A minket ma körülvevő világot tönkretette az a néhány nemzedék (beleértve az enyémet), amely különböző okokból, indíttatásokból - hol az egyéni szabadság, a béklyók alóli megszabadulás, hol a (nemzeti vagy osztályszempontú) közösségi ethosz nevében, hol (a szédító tudományos és technikai fejlődés által megalapozott) materiális gyarapodás lázában égve, hol háborúkat, üldözéseket szenvedve - érvénytelenné, semmissé tette azokat a normákat, amelyek évszázadokon át szabályozták az emberi közösségek életét, amelyek elviselhetővé tették a "Siralom völgyét" is.

 Az a (szó legtágabb értelmében vett) kulturális váltás, ami a te nemzedékedet élesen megkülönbözteti az előzőektől, esély arra - de ez nem tény, csak esély! -, hogy a történelmi alapú szétesettséget, az ebből fakadó depressziót meg lehessen haladni.

Platen - feltolva (divatos) rózsaszínű szemüvegét - elfogadja:

Valóban van egy esélyünk, majd 15-20-25 év múlva kiderül, hogy használtuk ki. És valóban több kell, mint  egyéni boldog emberek - nekik össze kellene fogniuk, hogy még több boldog ember legyen. És akkor most nem teszek ide egy de szócskát ....

w.m. szép bejegyzése hozta föl bennem saját intézeti élményeimet - a fasz túlsó végéről. (Bocsánat!)

Réges-régen (amikor w.m. még nem is élt), érettségi után gyermekfelügyelőnek mentem a Fővárosi Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet szellemi fogyatékosoknak fenntartott átmeneti otthonába. (Tanár akartam lenni, és oda volt protekcióm.) Egy hónapos nyári munkáról volt szó (minden nyáron dolgoztam valamit), hiszen ősszel majd úgyis megyek egyetemre.

Az első nap szörnyű élmény volt, azt hittem, nem hogy egy hónapot, azt a napot se fogom kibírni. A „szellemi fogyatékos" nagyon tág kategória, de semmiképpen nem férnek bele az elmebetegek (skizofrénok, epilepsziások stb.), márpedig itt ilyenek is voltak a vízfejűek, imbecilis képezhetetlenek és a „hivatalos" skála túlsó végét képező, tulajdonképpen teljesen normális gyerekek mellett; utóbbiak tulajdonképpen csak a családi körülmények, az ingerszegény környezet vagy más okok miatt két-három évvel lemaradtak saját korosztályuktól, ami 10-12 éves korban feltűnő, de, mondjuk, harminc évesen már nem. Szóval széles volt a skála. „Átmeneti" volt az intézet, vagyis a - különböző okok miatt - állami gondozásba vett gyerekek ideiglenes elhelyezésére szolgált - de volt, aki már 13 éve „ment át". A gyerekek (fiúk, lányok) 6-18 év közöttiek voltak - én nem egész 19. Az intézet kissé túlzsúfolt volt: a kicsik 30 (emeletes)ágyas hálótermeiben esetenként ketten-hárman aludtak egy ágyban, és fogyatékosokról lévén szó, jó eséllyel közülük az egyik ágybavizelő volt. 20-30 gyerekre jutott egy nevelő (gyermekfelügyelő). Rendet csak az tudott tartani, aki nemcsak üvöltött, hanem ütött is - vagy legalábbis tudták róla, hogy szükség esetén üt. Szilifdebb, középkorú kollegina számára asztalos férje esztergált nevelőeszközt. Én persze azonnal megfogadtam, hogy soha, egy ujjal sem... ezt aztán nem tartottam be. Az intézet a város közepén volt, tágas, de mégiscsak zárt, unalmas udvarral, ezért a gyerekeket igyekeztünk kivinni, nekünk isi jobb volt. A legkézenfekvőbb célpont a közeli Köztársaság tér volt. Kiérkezve klottgatyára vetkőztettük, („a gyerek fogyóeszköz, de a ruha leltári tárgy"), majd szabadon engedtük őket. A második-harmadik nap a Hűvösvölgy volt a célpont (nagy ruháskosarakban vittük a kaját); a villamoson mellém sodródott egy kb. tízéves, szőke, kékszemű kisfiú - Attila -, megfogta a kezem, és azt kérdezte: „Rás bácsi, szólíthatom apukának?" Szólíthatott. Ő lett az első kedvencem.

Aztán egy-két hónap múlva elkerültem a kicsiktől, mert hogy kiderült, értek a gyerekekhez. És mint az előző mondatból kiderült, én ottragadtam. Nem vettek fel az egyetemre, és én megszerettem a munkát, a gyerekeket, a helyet, önmagam „Rás bácsi" mivoltát, és már tudtam, ez lesz az életem, az „iparengedély" miatt ugyan elvégzem majd az egyetemet, de ide jövök vissza. Közben egy új - jó politikai kapcsolatokkal rendelkező - igazgató „konszolidálta" a viszonyokat, ősz végén már csak egy gyerek aludt egy ágyban.

A második kedvencem Pista lett, egy 16 éves, értelmes, pimasz srác. Egy alkalommal ön- és közveszélyes módon szemétkedett velem, és én - míg vacsorára tereltem kb. 40 fős nyájamat - őt leküldtem abba az alagsori helyiségbe, ahol kollégáim szokták elintézni a renitens gyerekekkel „lovagias" ügyeiket. Pista rendben ott várt. - Üssön meg, nyugodtan, engem az apám drótkötéllel vert! - ezzel fogadott. Beláttam, ezzel nem konkurálhatok. Leültünk, egy jó órát beszélgettünk, „lelkiztünk", barátokként álltunk fel. Néhány héttel később felajánlotta, hogy beajánl Budapest egyik leghíresebb galerijébe, az Almássy téribe. Hárítottam.

Attilát aztán elvitték egy vidéki intézetbe; évekkel később egyszer találkoztam vele: tagbaszakadt péklegényként borult a nyakamba. Pistát alkoholista apja kivette az intézetből, dolgozzon, keressen pénzt; többé nem láttam (de lehet, hogy még egyszer-kétszer visszalátogatott, nem emlékszem).

Aztán fölvettek az egyetemre, én minden nyáron egy-egy hónapot nevelőotthonokban dolgoztam, és egyetem után ugyancsak nevelőotthonba mentem dolgozni.

Aztán fél év után elmenekültem.

„Új kiindulási pontok, költői kalandok, érzéki extázis szerzőjének, az uralkodó civilizáció feletti és alatti emberség kutatójának, elkötelezett környezetvédőnek" nevezi az irodalmi Nobel-díj idei kitüntetettjét, a 68 éves Jean-Marie Gustav Le Cléziót.

Én valaha rég olvastam tőle A háborút - az Európa Kiadó Modern Könyvtár sorozatában jelent meg (év megjelölése nélkül, az eredeti 1970-es). Persze semmire nem emlékszem belőle a címén kívül. Levettem a polcról, bele is kezdek, ha nem kell majd dolgozni. Azért egy kis ízelítő:

 Le Clézio: A háború

 (Az első és a befejező mondatok)

 „A háború megkezdődött. Már senki sem tudja hol, hogyan, de megkezdődött. Ma már ott van a fejekben, kitátotta a száját a fejekben, és fújtat. Bűnöknek és sértéseknek, acsarkodó tekinteteknek, agyban születő gondolatok robbanásának háborúja. Itt van, tátong a világra, villanydróthálózatával befedi. Percről percre terjed, el-elragad valamit, elhamvasztja. Bármi megfelel neki, csak lecsaphasson rá. Agyara, karma, csőre számtalan. Előbb-utóbb mindenkit lesújt. Senkit el nem kerül...

  Megindult a háború, hogy tízezer évig tartson, hogy tovább tartson, mint az emberek történelme. Megszökni előle, megtagadni lehetetlen. Főt hajtunk a háború előtt, testünk lesz a golyók céltáblája..."

„...Valaki megpróbálta megérteni. Valaki egyszer meg akarta tudni, mi is a háború, hogy fejeződik majd be. Valaki be akarta zúzni az ablaküvegeket, hogy levegőt kapjon, valaki be akarta vetni szavait, hogy megleljen valami békefélét. És eltűnt.

   Akik megérik majd a békét, még nincsenek itt, még meg sem fogantak.

  Én magam sem vagyok teljesen biztos benne, hogy megszülettem."          (Bognár Róbert ford.)

A hír

A Wikipedia Le Clézióról

Beleborzongtam, amikor az előbb a rádióban hallottam. Szerintem van néhány olvasóm, aki szeretni fogja. Nekik, szeretettel. (A behunyt szemmel hallgatást javaslom.)

Aki 1975-ben született az idén lép(ett) a „krisztusi korba". Életkoromat (sok) és felekezetemet (nincs) tekintve abszolút kívülállóként eltöprengtem e kifejezés jelentésén: a szenvedésről vagy a megváltásról van szó? Vagyis jó-e az, ha valaki 33 éves. Mit jelent a „krisztusi kor" neki magának, illetve a környezetének. Jut eszembe: Jézus meg se érte a 33. születésnapját. (És persze tudom az első kérdésemre a „hivatalos" választ: szenvedés általi megváltás. Elnézést, ha valakit hitében sértenék!) Szóval azon a 33 éves, törékeny férfin akkor csak a szenvedés és az elkeseredés látszott: „ELI, ELI! LAMA SABAKTÁNI? azaz: Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?"

Mi következik ebből - következik-e bármi - egy ma „krisztusi korban" lévőre? Krisztusi korban van-e mindenki, aki 33 éves? Vagyis kötelesség-e megváltani akarni a világot? Esetleg akkor is, ha lehetetlennek látjuk a célt, nehéznek a feladatot, félünk tőle? S mi van, ha nem is érdekel a dolog? És mit jelent az, hogy „megváltani a világot"? „Aki egy embert megment, az egész világot menti meg" - idézi a Talmudot a holokauszt áldozatainak emlékét őrző jeruzsálemi Jad Vasem intézet. Lehet, hogy elég, ha szeretem - úgy értem: szeretem - a hozzám közelállókat? És egyáltalán: biztos, hogy felelősséggel tartozom másokért? Mi van, ha 33 évesen csak élvezni akarom az életet? Hátha éppen ez Isten szándéka, ezért teremtette a világot és benne engem?

És mi van, ha más másként válaszol ezekre a kérdésekre, mint én? És mi van, ha én másként válaszolok, mint tettem húsz vagy harminc éve?

*

1975-ben jelent meg magyarul egy könyv - Vladimir Páral: Az ifjú ember és a fehér bálna - amely akkoriban nagyon fontos volt számomra. Pontosabban nem csak ez a könyv (nem a legjobb műve), hanem a Páral összes, ami nekem ezzel kezdődött. Lényegében arról szólnak, hogy akarni kell megváltani a világot, mert felelősséggel tartozom magamért, a körülöttem élőkért, mindenkiért. S a megváltás eszköze az, ha élek, ha maximális izzással égek. Amiben persze el is lehet égni. De addig...

Szeretem a cseh irodalmat (ami nekem is Hašekkel, a Svejkkel kezdődött). Tudom, hogy a filozofikus Kundera mélyebben érti és magyarázza világunkat, a hol érzelmes, hol kicsit cinikus Hrabal egyszerűen nagyobb író, de Páral fontos volt - segített hinni és csalódni. (A napokban újraolvastam, már nem volt „olyan", és még azon is eltöprengtem, hogy annak idején vajon a 23 éves, lelkes Břeťával vagy a kiábrándult, cinikus, már 40 éves (mindkettő közel a 33-hoz!) Vikkel azonosítottam magam.

„Röviddel reggel hat után Břeťa Laboutka (23) kinyitotta a szemét, az ablakkeretben napsugár és benne a jógázó Vik lába. Břeťa becsukta a szemét, még egypár pillanatra az álom gyorsított felvétele a sugárzó fehér bőrű, aranyhajú asszonyról, körülötte benzineshordók lángoltak, egymás után robbantak fel és repültek a levegőbe, néz rám és valamit mond, nem hallom és nem bírok mozdulni, mintha megbénultam volna... Břeťa határozottan kinyitotta néhányszor a szemét, kéjesen megmozgatta a kezét, a lábát, egész testét, és gúnyosan nézte Vik mindennapos színházát, amint ott meredezik görcsösen beledermedve indiai betegségébe - most épp a fejin áll, ez a csúcsgyakorlata szegény öreg Viknek... legalább ilyenkor megy egy kis vér a fejibe, Břeťa ránézett Vik meztelen testére, forradások három operációjának és öt sebesülésének helyén, bal mellbimbója alatt az aranybarna bőrön fehéres folt, itt szúrta meg Edita a körömreszelővel éjjel a calcuttai szállodában... Az a seb már soha nem lesz piros, még ha Vik az összes vérét a fejébe pumpálja is."

*

"Mert sokan jőnek majd az én nevemben, a kik ezt mondják: Én vagyok a Krisztus; és sokakat elhitetnek.
Hallanotok kell majd háborúkról és háborúk híreiről: meglássátok, hogy meg ne rémüljetek; mert mindezeknek meg kell lenniök. De még ez nem itt a vég.
Mert nemzet támad nemzet ellen, és ország ország ellen; és lésznek éhségek és döghalálok, és földindulások mindenfelé.
Mind ez pedig a sok nyomorúságnak kezdete.
Akkor nyomorúságra adnak majd benneteket, és megölnek titeket; és gyűlöletesek lesztek minden nép előtt az én nevemért.
És akkor sokan megbotránkoznak, és elárulják egymást, és gyűlölik egymást.
És sok hamis próféta támad, a kik sokakat elhitetnek.
És mivelhogy a gonoszság megsokasodik, a szeretet sokakban meghidegül.
De a ki mindvégig állhatatos marad, az idvezül." (Máté Evangyélioma 24, 5-13.)

*

Hozzánk csak sokkal később jutott el, de 1975-ben mutatták be a Rocky Horror Picture Show-t.  Nyugat-Európában kultuszfilm lett, a prűd Amerikában botrány, nálunk csak egy film. Én imádom.

*

1975 egyébként fontos év volt. Utólag az egész hetvenes évtized szürke, reménytelen, unalmas (de biztonságos!) masszának látszik - különösen a felkavaró hatvanas évekkel összehasonlítva. 1975-re mintha a nyugalom, a béke lenne úrrá a világon. Helsinkiben, az összeurópai biztonsági és együttműködési konferencián 35 ország vezetői írják alá a Helsinki záródokumentumot, amelyben a Nyugat véglegesen elismerte a II. világháború után kialakult európai politikai rendet (benne az NDK-t), a határokat, cserébe a Szovjetunió beleegyezett az „emberek, eszmék szabad áramlásába". Ebben az évben vált véglegessé a „kommunizmus" kelet-ázsiai győzelme: az utolsó amerikai tengerészgyalogosok fejvesztve menekültek a dél-vietnami fővárosból. Németországban pedig megkezdődött a terrorista Baader-Meinhof csoport pere, hogy egyszer s mindenkorra leszámoljanak a terrorizmussal...

Aztán minden máshogy alakult.

*

Nagy szülöttei is voltak 1975-nek; csak mutatóba néhány név: David Beckham, Cent, Csányi Sándor (a színész), Angelina Jolie, Ralph Schumacher, Tiger Woods.

Ja, és 1975. október 5-én  megszületett a kis Platen. Isten éltesse!

Valaha a kollégám volt. Szerettem. Huszonévesen nemcsak sugárzóan szép volt, hanem okos, tehetséges, érzékeny. Aztán mindez elmúlt, 44 éves korára szánalmas emberi roncs lett, s ha valakire, rá igaz: ilyen fiatalon is megváltás lett számára a halál.

Az ő sorsa is figyelmeztetés arra, hogy mit tehetünk magunkkal, ha gyengék vagyunk. Évek óta nem néztem meg egyetlen műsorát se, nem olvastam bele magánéletét, fájdalmait perverz exhibicionizmussal kiteregető könyveibe, de persze tudtam mindent. Fájt volna látni, fájt a ritka, véletlen találkozás is.

Tehetetlen voltam - meg közömbös, annyira nem ismertük egymást, hogy belenyúlhassak az életébe. De ha őszinte vagyok, nem is akartam. "Az ő élete, úgy teszi tönkre, ahogy akarja." Hányan mondtuk ezt?