Kezdődik az olimpia. Mivel mostanában fanyalogni illik róla, tudom, hogy sokak szemében leszek bunkó, amikor közlöm: nézni fogom, amit csak tudok (éjjel, sajnos, nem bírok sokáig fönnmaradni), szurkolni fogok a magyaroknak, és valószínűleg el fogok érzékenyülni, ha látom, hogy egy magyar győztes a Himnusz alatt a könnyeivel küszködik.

De: nem ehhez fog igazodni az életem, nem lesz tragédia, ha valamiről lemaradok, és nem csak a magyaroknak fogok drukkolni. Vannak mások is – például az oroszok vagy a latin-amerikaiak –, akiket különböző, teljesen szubjektív okokból szeretek, s lesznek bizonyára etióp, angol vagy – horribile dictu ­– kínai versenyzők, akiket most fogok megszeretni, és ha az ő győzelmi örömüket vagy meghatottságukat látom, akkor is elérzékenyülhetek.

Szeretem az olimpiát, mert szeretem a sportversenyeket (már ahol ember küzd emberrel, mert a Forma-1 például teljesen hidegen hagy), és szeretem az ünnepeket.

Nem vagyok (teljesen) hülye, és tudom, hogy igazuk van a fanyalgóknak is. Biokémia, üzlet, politika a bírálatok tárgya. Csak éppen az nem tetszik, hogy úgy tesznek, mintha ez most, Pekingben jelenne meg vagy válna nyilvánvalóvá.

Azt mondják, már nem a sportolók, hanem a kémiai laborok és az orvosteamek versenyeznek egymással, és ez sajnos igaz. De ezt tudjuk azóta, hogy a 70-es években férfias küllemű és orgánumú NDK-s lányok nyerték az úszóversenyeket. Attól még szeretjük őket – a mieinket –, és nagyon reméljük, hogy nem buknak le a doppingteszten. Ami nem ugyanaz, mintha azt hinnénk, hogy nem használnak „teljesítményfokozó” vagy „fáradtságérzetet csökkentő” szereket (s végül is nem mindegyikük hal bele). S vajon kit érdekel, hogy 10-12 éves gyerekeket cirkuszi állatként idomítanak, hogy tornász- vagy úszóbajnok legyen belőlük. (Amikor az ország „Egérkéje” visszavonult, megfogadta, hogy soha többé az életben nem megy vízközelbe.)

Üzleti szempontok, a szponzorok, a hirdetésekből élő tévétársaságok határozzák meg az olimpia – hangzik a keserű vád. Pedig hát legkésőbb 1996, Atlanta óta ez egyértelmű; az volt már maga döntés, hogy az újkori olimpiák centenáriumára nem Athén, hanem az amerikai város kapta a rendezés jogát. (Mellesleg: mi az, amit ma nem a pénz határoz meg? Egészségügy? Oktatás? Az, hogy a pamuttrikót Hódmezővásárhelyen vagy egy kínai kisvárosban hurkolják össze?)

Az olimpia – ahogy anno dacumál Coubertin báró és Kemény Ferenc elképzelte – úriemberek versengése volt, azoké, akik kedvtelésként űzték a sportot, s az amatőrséget olyan szigorúan vették, hogy Jim Thorpe amerikai atlétától az 1912-es olimpia után egy évvel visszavették az öt- és tízpróbában nyert aranyérmeit, mert évekkel korábban meccsenként 2 dollárért játszott egy alacsony osztályú, helyi baseballcsapatban. Az 1950-es évektől az olimpiákon főszerepet játszó „szocialista” országok versenyzőiről – mondjuk egy Puskás „Öcsiről” – csak a teljesen hülyék gondolhatták, hogy valóban amatőr. Meg a képmutatók, akik még évtizedekig ragaszkodtak az amatőrség látszatához, és ezért kitiltották az olimpiákról a világ legjobb focistáit és kosarasait.

Politika. Egyszerűen marhaság politikamentes olimpiáról beszélni, hiszen a célja a nemzetek, országok közti béke és barátság szolgálata volt: „A béke vagy te, sport!” – hangzik Coubertin ódája. Nem vagyok teljesen tudatlan hülye és nem vagyok naiv. Tudok róla, hogy például az 1920-as olimpiáról kizárták az első világháborúban vesztes országok sportolóit. Tudok róla, hogy Hitler mire használta föl az 1936-os olimpiát, megőrizte ezt az utókor számára a zseniális Leni Riefenstahl náci propagandafilmje. (A világ persze bonyolult: Göring hazahívta a nácik elől már emigrációba menekült zsidó Helene Mayer tőrvívót, aki a döntő után a dobogó második fokán állva náci köszöntéssel, felemelt karral ünnepelte az eredményhirdetést – az első egy magyar zsidó, Elek Ilona lett; s a fajelmélet nagyobb dicsőségére a berlini olimpia legnagyobb sztárja egy amerikai fekete bőrű atléta, Jesse Owens lett.) 1948-ban és 1952-ben nem indulhattak a németek; az 1956-os olimpiára árnyékot vetett a magyar forradalom leverése és a szuezi háború; 1968-ban Mexikóvárosban az olimpia előtt néhány héttel vagy száz halottja volt a tüntető diákok elleni sortűznek; 1972 München: palesztin terrorakció, s aztán a bojkottok – ki ezért, ki azért: 1976, 1980, 1984…

Most széplelkek azon háborognak, hogy micsoda cinizmus: olimpia egy diktatúrában, amely elnyomja a tibetiek önrendelkezését… Tényleg diktatúra, de leszarom. Fogalmazhatnék szofisztikáltabban, hosszan magyarázhatnám, hogy egymilliárd háromszáz millió ember, meg a világ leggyorsabban fejlődő, átalakuló, legizgalmasabb országa; hogy ne higgyünk már az európai liberális demokráciák egyedül üdvözítő voltában, meg hogy… de minek.

Az olimpia nem arra való, hogy számon kérjük rajta a világ gondjait – háborúkat, igazságtalanságokat, nyomort –, hanem hogy néhány napra (ha lehet) ne gondoljunk rájuk, szabaduljunk tőlük. Ahogy a család egymást únó-utáló tagjait évente egyszer összehozó karácsony alkalmával. Képmutató ünnepek – de ez van, ez jut nekünk. Legalább ennyi.

Az olimpiának ugyanis nem a valósága, hanem az ideája fontos. Az, hogy még vannak elképzeléseink arról, hogy milyennek kéne lennie a világnak.

Nagy író volt - valamikor. Megvesztegethetetlen, kérlelhetetlen erkölcsi lény volt - egész életében. Az igazság hatalmas tehetségű ábrázolójából az igazság szenvedélyes kutatójává lett, s a szenvedély lassan legyőzte a művészi tehetséget, majd az igazságot is. Kétes - de legalábbis kérdéses eszmék - megszállott hirdetőjévé vált.

Az 1962-ben, a hruscsovi „olvadás" idején magának a párt első titkárának, miniszterelnöknek az engedélyével a Novij Mir c. folyóiratban megjelent Ivan Gyenyiszovics egy napja c. kisregény nem egyszerűen az első híradás volt a sztálini büntető-munkatáborok életéről, hanem irodalom, a szó igazi értelmében - ezért lehetett fantasztikus hatása. (Szolzsenyicint a háborúban kitüntetett tisztként 1945-ben tartóztatták le és szovjetellenes propagandáért - egy barátjának írt levélben csúnyákat írt Sztálinról - nyolc év munkatáborra majd kazahsztáni száműzetésre ítélték. 1956-ban rehabilitálták.) A 60-as években írt kisregényei, elbeszélései (Matrjona háza, Az ügy érdekében, A krecsetovkai állomáson történt) szűkszavúságukkal, látszólagos szenvtelenségükkel minden antikommunista propagandánál többet mondtak el egy elbürokratizálódott, embertelen rendszerről.

Az igazság, a történtek gyökereinek feltárása vezeti Szolzsenyicint a műfajváltáshoz, s szerintem a Pokol tornáca, majd a Rákosztály c. regények már művészileg kétesebb sikerű vállalkozások voltak. Minthogy azonban ezek már nem jelenhettek meg, csak szamizdatban vagy Nyugaton, innentől (1968) kezdve a tartalom, a mondanivaló és a politikai botrány (nem műbotrány, „balhé", hanem a szó igazi, erkölcsi értelmében vett botrány) vált fontossá. A regényt a „nagyregény" (Vörös kerék), majd az irodalmi szociográfia (Gulag-szigetcsoport) követte, majd egy irodalmi Nobel-díj, amelyet persze nem vehetett át. 1974-ben aztán a szovjet hatóságok egyszerűen kizsuppolták az országból. („Pedig közéjük is lövethetett volna" - ahogy a keserű vicc mondja.)

Nyugaton (elsőként Heinrich Böll a saját házában) óriási tisztelettel fogadták. Az Egyesült Államokban, Vermontban telepedett le - s hamarosan jött a kölcsönös kiábrándulás. Szolzsenyicin egyre nagyobb undorral írt, nyilatkozott a liberális, kapitalista világról, amely világ viszont értetlenül, kiábrándultan fogadta az író egyre atavisztikusabb nézeteit, a 19. századi, ortodox szlavofilizmushoz, pánszlávizmushoz fordulását - s (gyakran primitív) antiszemitizmusát.

A Szovjetunió, a kommunista rendszer összeomlása után Szolzsenyicin hazatért, és Oroszország pravoszláv újjászületésének prófétája lett, kíméletlenül ostorozva a kialakuló - és valóban undorító - új világot. De hát egy prófétának az a sorsa, hogy egyedül maradjon a pusztában.

A Matrjona házának akkor is ott a helye minden „A világ száz legszebb elbeszélése" válogatásban, és halhatatlan az Ivan Gyenyiszovics.

 „Suhov megelégedéssel hajtja nyugovóra a fejét.

A mai nap sikeresen végződött. Nem ültették szigorítottba, nem hajtották ki a brigádot a közszolgáltatási telep építéséhez, délben feketén szerzett egy különadag kását, a brigadéros magas százalékot sajtolt ki, vidáman ment a falazás, a pengével nem bukott le a hippisnél, este is jutott neki valami Cezartól, és dohányt is vett. Nem is betegedett meg, legyűrte a bajt.

Eltelt egy felhőtlen, majdnem boldog nap.

Büntetése így pergett le az első perctől az utolsóig, háromezer-hatszázötven ilyen nap.

És még három nap ráadás - a szökőévek miatt..."

(A kisregény utolsó mondatai)

A Pravda 1924. március 30-i számában olvasható az alábbi hír: A Mosszelprom megrendelésére Majakovszkij és Rodcsenko új cukorkacsomagoló papírhoz készít képeket és agitációs verseket. A tervezett sorozat: A forradalom vezérei, Iparosítás, Vörös Moszkva. Ez a cukorkafajta leginkább vidéken népszerű. Nemcsak a kétsoros versikék jelzik a kezdeményezés agitációs jelentőségét, hanem az is, hogy a korábbi cukorkaneveket és képecskéket olyanok váltják fel, amelyek világosan kifejezik a szovjet köztársaság forradalmi-iparosítási törekvéseit. Mert a tömegek ízlését nemcsak - mondjuk - Puskin alakítja, hanem a tapétaminta és a cukorkacsomagoló papír is."

Abból az alkalomból idézem ezt, hogy porosz barátom, Platen, nagy fába vágta blogfejszéjét: tolmácsolni próbálja azt a csodálkozást, amit (egy német újságcikk nyomán) egy számára ismeretlen világ, a pravoszláv és bolsevik hagyományokon egyaránt nyugvó - dehogy nyugvó: forrongó - Moszkva, általában az oroszok és a 20-21. századi orosz kultúra keltett benne.

Alekszandr Rodcsenko (1891-1956) annak a fiatal szovjet művészcsoportnak volt a tagja, amely a forradalom teremtette új világban a mindennapi élet gyakorlatában akart valami újjal, hasznossal fellépni. Műveikben nem ábrázolni, hanem tervezni akartak, terveket készíteni az új építéshez. A művészet lényegét a technikában vélték megtalálni. Radikálisan vett részt Rodcsenko is abban a munkában, amelynek a művészet fogalmi újradefiniálása volt a célja. És megállapította: „a művészet teremtése többé nem lehet egyéni, csakis kollektív, politikai és tudományos cselekedet". A Rodcsenko vezette szovjet művészcsoport használta először a „konstruktivista" kifejezést. A művész a századelő avantgárd szellemében igen sokoldalú életművet hagyott hátra. Festőként, grafikusként, fotóművészként, belsőépítészként, plakáttervezőként és formatervezőként egyaránt a legjobbak között tartják számon. Fotóművészként szakított a fényképezőgép korábbi szemtől szembeni látószögével, és a tárgyakat alulról vagy éppen felülről, különböző szögekből nézve fotografálta. A politika is hamar ráérzett az így készített fotók propagandaerejére. De mellőztetését is éppen egy ilyen propagandakép, az Úttörőlány bírálatával indokolták meg, mondván, a szovjet embernek nem az égben, hanem a földön kell keresnie a jövőt. Mindez 1930-ban történt, akkor, amikor a megszilárdult szovjet hatalomnak már elege lett a modern művészekből.

Platen a szovjet-orosz művészetet és művészetpolitikát abból kiindulva próbálja megérteni és magyarázni, amit ismer: analógiaként a német kultúrát és a náci kultúrpolitikát használja. Nem belemenve most a szokásos (és sok szempontból indokolt), a fasizmust és a bolsevizmust összemosó totalitarizmus-elmélet vitatásába, tárgyunkkal kapcsolatban egy lényegi különbségre hívom fel a figyelmet: míg a nácizmus első pillanattól csak propagandaeszköznek, a politika szolgálójának tekintette a művészetet, ez a Szovjetunióban csak a sztálini diktatúra teljes kiépülése után, a 30-as években következett be. Az 1917-es bolsevik forradalmat követő évtized a művészeti élet hihetetlen gazdagságát, mindenféle irányzat burjánzását hozta. Mi több: az avantgárd írók, festők, színházi rendezők a világ egységében hittek: művészet és politika összefonódása számukra azt jelentette, hogy ők - és bárki, aki híve az új eszméknek, és persze csakis azok, merthogy az avantgárd mindig intranzigens! - is formálhatják a politikát. Egy-másfél évtized, aztán kiderült, hogy tévedtek; elhallgattatták, emigrációba küldték, vagy megölték őket. Hogy a ez a végkimenetel a döntő vagy a történelmi pillanatra felcsillanó remény - az antropológiai optimizmus materializálódása -, ezt ki-ki döntse el magában.

Rodcsenko képgaléria: http://tinyurl.com/55fkzr

http://www.judapest.org/muslim-pride/

Egyszerűen tetszik. Így együtt.

2. Idős tanárnő elképedve meséli, hogy a budapesti Baár-Madas Református Gimnázium minden tantermét Nagy-Magyarország térképek díszítik. „S ez mér' baj? Hazudnak a térképek?" - kérdez vissza a társaság egy kedves, idős, átlagosan művelt tagja. „Nem a térképek hazudnak, hanem akik használják" - vélem én.

Az amerikai és a brit légierő 1944 áprilisától fél éven át mintegy 8 ezer tonna bombát dobott Budapestre, hogy elsősorban vasútvonalakat, ipartelepeket, raktárakat pusztítson, de ez valójában célzás nélküli szőnyegbombázás volt. A számítások szerint még mindig százszámra vannak a föld alatt fel nem robbant bombák. A szovjet csapatok gyűrűje karácsonykor zárult be Budapest körül, a 48 napos ostrom során több ezer ágyú lőtte a várost. Az épületek 70 százaléka semmisült meg, vagy szenvedett súlyos károkat.

(Mellékszál: sokan nem értik, hogy 1956 után az emberek miért békéltek meg olyan gyorsan a Kádár-rendszerrel. Hát azért is, mert alig egy évtizeddel az után, hogy többhetes pincelét után éhezve, megtizedelve feljöttek a szétlőtt városba, az ismét az óvóhelyen töltött napok, az ismét szétlőtt körúti házak ezt a még élő emléket idézték fel. Békét, nyugalmat akartak.)

Tapasztalataim szerint az elmúlt évtizedben érettségizett fiatalok többsége nem tudja, hogy kerültek ide az amerikai bombázók és a szovjet katonák. Nem tudják, hogy 1941-ben Magyarország támadta meg a Szovjetuniót, és üzent hadat az Egyesült Államoknak. Nem tanulták meg/megtanulták, csak elfelejtették/nem fogták fel, mit jelent, hogy 1942-ben a magyar határtól 2000 (kétezer) kilométerre keletre harcoltak - gyilkoltak, fosztogattak és pusztultak el - magyar katonák (és „persze" munkaszolgálatosok). Miért? Nagy-Magyarország ábrándjáért. Horthyék azért léptek be Hitler oldalán a háborúba, azért küldtek a Don-kanyar vágóhídjára 200 ezer magyart, mert (az ugyancsak igazságtalan és pusztító versailles-i békén revansot venni vágyó, majd már világuralomra törő) Németországtól várták az „ezeréves", „szentistváni" birodalom helyreállítását.

Az 1920. június 4-i trianoni békediktátum a 20. század egyik legigazságtalanabb döntése, a magyar történelemben legfeljebb Mohácshoz hasonlítható csapás volt. De megtörtént. És ma már megváltoztathatatlan. Ezért akik árpádsávos zászlókkal és Nagy-Magyarország-térképekkel „vesszentrianonoznak", azok jó esetben tudatlanok és/vagy jószándékú marhák, rossz esetben felelőtlen vagy cinikus gazemberek. És őket meg a történelmietlen ábrándokat, illúziókat tüzeli ma minden Nagy-Magyarország ábrázolás. Természetesen nem betiltandó „önkényuralmi jelképről" van szó. De minden jelnek jelentése van. A plakátokon, pólókon és automatricákon látható térkép nem ártatlan, tárgyilagos földrajzi-történelmi ábrázolás, hanem politikai véleményt/törekvést/célt/ábrándot fejez ki. Azt, hogy nem lehet, nem szabad tudomásul venni a történelmet.

A trianonozók egyébként általában nem tudják, hogy az I. világháború előtti (és Horvátország nélkül számított) Magyar Királyság lakosainak kb. a fele nem magyar nemzetiségű volt. Pontosabban: nem a magyar nyelvet használta a napi érintkezésben, a népszámlálás ugyanis erre kérdezett rá; így, a már tömegesen asszimilálódott szlovákokkal, németekkel és eredetileg németül/jiddisül beszélő zsidókkal együtt érte el 1910-re az 54 %-ot a magyarok aránya Magyarországon (1880-ban még csak 45 % volt). Nem tudják, hogy az I. világháború után elcsatolt 2/3 Magyarországon 10 ember közül csak 3 volt magyar. Mint ahogy a közkeletű hazugságok, történelemhamisítások miatt azt sem tudják, hogy ez a terület- és emberveszteség - amit Trianon csak nemzetközi jogilag szentesített - lényegében már 1918 végére tény volt (fegyverszüneti vonalak, megszállás és háború alatti titkos szerződések nyomán - nagyhatalmi érdekekből).

Nyolcvan évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt olyan magyar politika, amelynek legfőbb célkitűzése ne Trianon revíziója lett volna. Különbség - nagy különbség - volt azonban már akkor is, hogy egy politikus azt üvöltötte, hogy „Mindent vissza!", vagy az etnikai viszonyok által indokolt revíziót követelt. A II. világháborús magyar részvétel azonban politikailag ez utóbbit is meghiúsította (még ha ígérgettek is a nagyhatalmak ezt-azt), az azóta történt demográfiai változások pedig az indokot is megsemmisítették. Politikailag pedig értelmetlen az egész.

De a bombák még itt vannak, és robbanhatnak.

(Az imént, az előző bejegyzés egyik kommentjében "elprofanizáltam"
e gyönyörű vers utolsó sorát. Hogy jóvá tegyem, azért teszem most ide... meg egyébként is.)

Radnóti Miklós:
LEVÉL A HITVESHEZ

A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiálltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háboruba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom, -
s szivemben nappal ujra megtalálom, -
hát hallgatok, mig zsong körém felállván
sok hűvös érintésü büszke páfrány.

Mikor látlak ujra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetit az elme;
valóság voltál, álom lettél ujra,
kamaszkorom kútjába visszahullva

féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
a hitvesem leszel, -remélem ujra
s az éber lét utjára visszahulva
tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, -
csak messze vagy! Túl három vad határon.
S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
A csókjainkról élesebb az emlék;

csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szermed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, -
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
megjártam érted én a lélek hosszát, -

s országok utjait; bíbor parázson,
ha kell zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell szivós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
a 2x2 józansága hull rám.

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,
1944. augusztus-szeptember

Legyen világos: a XII. kerületi Turul-szobor Budapest legfontosabb fasiszta búcsújáró helye lesz - akár lebontják, akár marad. A történet pedig mint (a közhellyé csépelt) állatorvosi ló mutatja közéletünk néhány betegségét.

A történet közismert (már annak, akit egyáltalán érdekel): 2005. október 22-én - az 1956-os forradalom ünnepéhez kapcsolódva - a mentálisan másállapotú XII. kerületi fideszes polgármester (egy kedves olvasóm kedvéért: nem minden fideszes hülye, és nem minden hülye fideszes) felavatja az engedély nélkül emelt emlékművet. A törvénytelenséget a kijelölt szakhatóság - az ugyancsak fideszes I. kerületi önkormányzat - állapítja meg először, aztán a Fővárosi Önkormányzat, a Közigazgatási Hivatal, végül idén márciusban a Fővárosi Bíróság jogerős ítéletben mondja ki: 30 napon belül le kell bontani.

A 2005-ös szoborállítás a maga történelmi-ideológiai zavarosságával része volt az 1956 (vagy éppen 1848-49) birtoklásáért két évtizede folyó harcnak, aminek jele a pártok külön ünneplése. Szögezzük le: Magyarországon nem létezik nemzeti ünnep, nemzeti történelem - már ha ezen olyan ünnepet, olyan történelmet értünk, amelyet a nemzet egésze (van ilyen?) együtt a magáénak érez(het).

A magyar eredetmondákhoz tartozó turulmadárról lásd részletesen a Wikipédia szócikkét, az utótörténetről - benne a madár millenniumi „újjászületéséről", majd a két világháború között jelentéséről, a nacionalista-fajvédő-antiszemita Turul Szövetségről - a HVG egy 2005-ös átfogó cikkét.

A XII. kerületi Turul-szobor azonnal a Magyarországot eluraló, érzelmi-szimbolikus politikai élet-halál harc terepévé vált, és ettől kezdve nincs jó megoldás.

2005. októberétől Csurka István, a Jobbik, a vármegyések és most a Magyar Gárda megjelenése világosan értelmezi a szobor jelentését: nem azt, hogy általában mit jelent, jelentett egy turulszobor, hanem hogy ennek a konkrét szobornak mi lett a jelentése, a helyiértéke.

Hogy így lett, abban persze benne van a baloldal hisztériája, ügyetlensége, érzéketlensége, valamint a magyar állam, a törvényes rend (van ilyen ma Magyarországon?) működésképtelensége. Az elsőhöz - anélkül (amit persze nem szabad figyelmen kívül hagyni), hogy belemennék, miért szorul görcsbe sokaknak a gyomra a Turul és az előtte lengetett árpádsávos zászlók láttán:

A baloldal, amikor még nem roppant meg - okkal - a hite, és nem akart görcsösen racionális lenni - bár csak hol ügyetlen, hol cinikus pragmatizmusra futotta ­-, nagyon is tudta, milyen fontosak a szobrok, emlékművek. Ezért vált a Gömbös-szobor 1944. októberi felrobbantása a (nagyon csekély) magyar antifasiszta ellenállás szimbóluma, ahogy politikai „nyilatkozat" volt az, amikor 1947-ben szociáldemokrata-anarchista fiatalok Faludy György (a költő) vezetésével ledöntötték Prohászka Ottokár Károlyi-kerti emlékművét. (A történelem - a valóság - bonyolultságát egyébként gyönyörűen jelzi az előbbi három név, akárcsak az, hogy a száz éve igencsak progresszív társadalmi nézeteket valló, a Vatikán által indexre tett, Károlyi Mihályt és Andrássy Katinkát eskető Prohászka minek a jelképévé vált. De ez mellékszál. Vagy nem.) A Turul-szobor kapcsán az MSZP és az SZDSZ (bár tulajdonképpen mi közük a baloldalhoz?) hihetetlen ügyetlenséggel és merevséggel szorította be önmagát a sarokba, amikor már minden megoldás csak vereség lehet. (Az általam nem nagyon kedvelt) Pokorni Zoltán, a jelenlegi XII. kerületi polgármester kompromisszumos javaslata egyfajta csendes kiutat jelenthetett volna, de ebben a helyzetben a „joghoz" és a „törvényességhez" való formális ragaszkodás csak kiélezte a helyzetet.

Jog? Törvényesség? Egy olyan országban, ahol mindenkinek napi tapasztalata van arról, hogyan működnek a hivatalok, a bíróságok? A Turult természetesen még az avatás előtt vagy annak másnapján erővel le kellett volna bontani - ahogy minden engedély nélküli építménnyel ezt kéne tenni. De most ott van, s megkockáztatom, az a kisebbik rossz, ha marad, ha hagyják, hogy a szélsőjobboldali zombik időnként összegyűljenek ott feketemisére, s aztán, az év kb. 360 napján nyugi van.

 Végül, a témával kapcsolatban felhívom a figyelmet egy nagyon érdekes könyvre:  Pótó János: Az emlékeztetés helyei - Emlékművek és politika

... aki néha olvas engem, én olvasom őt - ezzel közöm lett hozzá -, s aki szereti Radnótit

Radnóti Miklós: Eső esik, fölszárad

Eső esik. Fölszárad. Nap süt. Ló nyerít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.

Egy műhely mélyén lámpa ég, macska nyávog,
vihogva varrnak felhőskörmü lányok.

Uborkát esznek. Harsan. S csattog az olló.
Felejtik, hogy hétfő s kedd oly hasonló.

A sarkon túl egy illatszerárus árul,
a hitvesét is ismerem szagárul.

Elődje vén volt már. Meghalt. S mint bárki mást,
csak elfeledték. Akár a gyökvonást.

Feledni tudnak jól. A tegnapi halott
szíveikben mára szépen megfagyott.

Egy ujságlap repül: most csákót hord a szél.
Költőt is feledtek. Ismerem. Még él.

Még kávéházba jár. Látom hébe-korba,
sötét ruhája, válla csupa korpa.

Mit írjak még e versben? Ejtsem el talán,
mint vén levelét a vetkező platán?

Hisz úgyis elfelejtik. Semmi sem segít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.

Mottó: „Csak a nyílt beszéd segít, nem a politikai korrektség" (Bíró András polgárjogi aktivista, Alternatív Nobel-díjas, Élet és Irodalom, 2008. július 18.)

1. / Elkeseredetten számol be blogjában Zoli minapi élményéről: hangos, agresszív, kulturálatlan, büdös cigányok a villamoson, késelő cigány suhanc a megállóban. S természetesen közönyös, „nem látok semmit", „nem hallok semmit" emberek mindkét helyen. A legszörnyűbb a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság érzése.

Tisztázzuk: én sem szeretném, ha sokgyerekes, civilizálatlan, hangos cigány család költözne a szomszédomba. Ahogy nem szeretném, ha kulturálatlan, az együttélés minimális szabályait is figyelmen kívül hagyó nemcigány család lakna mellettem. Ahogy nem szeretem azokat a nem cigány hómleszeket sem, akik (itt, Budapest „úri" részén) a mellettünk lévő villamosmegálló százéves bódéjában laknak, iszonyú koszt hagyva maguk körül, s idejárnak szarni a kertkapu előtti bokorba (de ha elromlik a zár, akkor a kapu mögöttibe).

Azt akarom mondani, hogy nem etnikai, hanem szociális és kulturális-civilizációs kérdésről van szó. Szociális: egy egyre nagyobb számú, a társadalom peremére vagy már a társadalmon kívül szorult embercsoport él közöttünk, akik - mivel kiszorultak belőle - nem is tartják kötelezőnek maguk számára e társadalom normáit. Kulturális: nem is ismerik, nem is értik ezeket a normákat.

Illetve: mi a helyzet azokkal a (papíron legalábbis) iskolázott, jól kereső, jó körülmények között élő - jellemzően nemcigány - bunkókról, akik nap mint nap megkeserítik az életemet, hangosak, agresszívek, átvernek, hamisított mozgássérült igazolvánnyal ellátott terepjárójukkal a második sávban parkolnak - érzékeltetik, hogy övék a világ, én le vagyok szarva. Nem bicskáznak, csak esetleg rám küldik a verőembereiket.

Vissza a cigányokhoz. Én is rosszul érzem magam, esetleg leszállok, ha hangos és/vagy büdös cigányok szállnak fel a villamosra. És ilyenkor természetesen nem az jut az eszembe, hogy de hiszen nap mint nap együtt utazom, találkozom sokkal több emberrel, akik fel se tűnnek, s akik történetesen cigányok.

2./ A képmutató píszí egyik hazugsága, hogy tagadja a cigánybűnözést - vagyis azt, hogy léteznek a bűnözésnek olyan formái, amelyek történelmi, kulturális, szociális okok miatt jellemzőek erre a népcsoportra. Ilyenek az erőszakos, illetve a tulajdon el nem ismeréséből fakadó bűntettek: pl. zseblopás, élelmiszerlopás, fémtolvajlás, garázdaság stb. Ahogy van tipikusan nemcigány bűnözés: sikkasztás, korrupció, „jókor jó helyen lenni privatizációnál", előre megfontolt gyilkosság stb. Hogy Tiborcot idézzem: „Ki száz- és százezert rabol, bírája lészen annak, kit a szükség garast lopni kényszerít".

Igen, én se szívesen megyek sötétedés után józsefvárosi utcákon, s nappal is átmegyek az utca másik oldalára bizonyos kinézetű emberek láttán. De tessék mondani, hány cigány volt két hete a melegeket és a rendőröket kövekkel, Molotov-koktélokkal dobáló, gyűlölettől eltorzult arcú csőcselékben?

Az, hogy Magyarországon tömegessé, napi jelenséggé vált a bűnözés, az agresszivitás, az az állam és rendfenntartó szerveinek a működésképtelenségét, alkalmatlanságát, a törvényes rend hiányát mutatja. Igen, csődbe jutott a rendszerváltás idealizmusában elgondolt jogállam. És (talán azért is, mert) nem működik a társadalom önvédelmi mechanizmusa. (A Magyar Gárda a normális társadalmi önvédelem eltorzult pótszere.) Félünk, elfordítjuk a fejünket, egyedül érezzük magunkat, nem bízunk a másikban.

3./ 1971-ben az MSZMP párthatározatba (az akkor legfontosabb elvi-politikai döntésbe) foglalta, hogy a cigánykérdést nem etnikai, hanem szociális problémának tartja, s ezért a cigányok társadalmi integrációjának - lényegében asszimilációjának - a felgyorsítását határozták el. Ennek három eszköze volt: a romatelepek felszámolása, az oktatás és a munka. A 80-as években a liberális, emberi jogi mozgalom tűzte zászlajára a cigánykérdés etnikai megközelítését. Csupa jószándékból, persze, de hát a pokolba vezető út, mint tudjuk, jószándékkal van kikövezve.

A 70-es évek végén a cigány férfiak 75-80 százaléka rendelkezett állandó munkaviszonnyal, döntő többségük segéd- vagy betanított munkás volt olyan iparágakban, amelyek a rendszerváltás környékén megsemmisültek. Ma a cigány férfiak ugyanilyen arányban munkanélküliek. És nem azért mert nem akarnak dolgozni, hanem mert az ő képzetlenségükkel nem lehet munkát találni. Az pedig már a liberális - hol naiv, hol álszent, hol tehetetlen - oktatáspolitika csődje, hogy a cigány gyerekek jó része továbbra is - nemhogy képzettség vagy a továbbtanulás lehetősége nélkül, hanem - a szakképzés megszerzésének az esélye nélkül lépnek/hullanak ki az iskolarendszerből.

4./ „Hogy itt gyilkosságoknak leszünk tanúi, az nem kétséges" - vetíti előre a polgárháborús jövőt Bíró András, aki a 80-as évek végétől épp a cigányok érdekében végzett tevékenységéért kapta 1995-ben az Alternatív Nobel-díjat. (Az És cikke valószínűleg keddtől olvasható a www.es.hu honlapon

Legyünk vele tisztában: a 14. század óta köztünk, velünk élő, ma már kb. 600 ezres cigányság itt marad; ők éppúgy (csak másképp) magyarok, mint te vagy én. A mi érdekünk - nemcigány magyaroké -, hogy megtaláljuk az együttélés, a cigányok társadalomba integrálásának módját.

Javasolt irodalom: Kemény István szociológus írásai, pl.: http://tinyurl.com/6sbfg6 ; Schiffer Pál Cséplő Gyuri c. 1977-es doku-játékfilmje

A "moszkovita" Platennek

Rég nem jutott eszembe, tegnap Platent kommentelve írtam le a nevét, ma pedig azt olvasom az újságban, hogy 75 éves Jevgenyij Jevtusenko orosz költő. Szovjet-orosz. Legszívesebben idemásolnám az orosz irodalom kiváló ismerőjének, Hetényi Zsuzsának a cikkét, de hát aki akarja, elolvashatja. Most csak annyit, hogy a hatvanas években hihetetlenül népszerű volt, tízezrek előtt, stadionokban olvasta fel a verseit. Húszéves volt, amikor meghalt Sztálin (ezzel kezdi H. Zs. is a szinte nekrológ születésnapi jegyzetet), s az ezt követő évek optimizmusa, az újrakezdés lendülete határozta meg pályáját és népszerűségét. Az "olvadás" korszakának lángoló, kommunista hitű költője és propagandistája lett. Majakovszkij örökösének tekintette magát, és annak tekintette őt a közönség, s a politika, amely használta is, de azonnal felemelte figyelmeztető ujját, ha az öntörvényű költő netán a hivatalostól eltérő nézetet fejtett ki. Nem szerették, amikor arra figyelmeztetett: hiába távolították el a mauzóleumból Sztálin holttestét, Sztálin örökösei még ott vannak. És maga Hruscsov pártfőtitkár-miniszterelnök tiltakozott, amikor 1961-ben Babij jar c. versében a nácik által elpusztított kijevi zsidókról írva a (továbbélő) orosz antiszemitizmust ítélte el. (Sosztakovics néhány hónappal később eből írta XIII. szimfóniáját.) Hruscsov azt mondta: minek kell külön is beszélni a zsidókról, hiszen a háborúban oroszok, ukránok is meghaltak, sokkal nagyobb számban. A Jevtusenko-verset sajnos, nem találom magyarul, de itt van oroszul* és angolul. S egyik inkriminált mondata:

"Интернационал"

пусть прогремит, 

когда навеки похоронен будет 

последний на земле антисемит. 

"The 'Internationale', let it thunder when the last antisemite on earth is buried forever."

(magyarul: Dörögjön az Internacionálé, amikor a föld utolsó antiszemitáját temetik.)

Aztán kiment a divatból a lángoló kommunista hit, a kommunistaság (egyik leghíresebb, fiatalkori verse: Tartsatok kommunistának) és vele Jevtusenko is. Vagy másfél évtizede jórészt Amerikában él és tanít, s már inkább prózát ír.

Én egyébként nemzedékéből jobban szerettem a lírai Voznyeszenszkijt.

* Köszönet Thomasnak a segítségért