1.   Akit mással vagy a többiekkel egyenlő elbírálás, megbecsülés stb. illet meg. (Magyar értelmező kéziszótár)

     3. Az ötvenes években a vezérigazgató nem „Józsinak”, hanem „Varga elvtársnak” szólította a sofőrt, és a miniszter család háztartási alkalmazottja (nagyságos asszony vagy „naccsága” helyett) „elvtársnőnek” a munkaadót. De elvtárs volt a portás és a hentes is (akárcsak Gogolák elvtársnő A tanúban). A dolognak az volt az üzenete, hogy egyenrangúak, egyenlők vagyunk, mi miniszter és cseléd. Képmutatás volt? Persze. De ne feledjük, „a képmutatás a bűn főhajtása az erény előtt” (La Rochefoucauld). Az egyenlőség a nagy francia forradalom óta vezéreszméje volt minden baloldali mozgalomnak, a kommunizmus is erre törekedett, amikor még nem rendszer, hanem eszme, mozgalom volt. Aztán mindig lett, ami lett. Ami persze – Hume szerint – a jövőre nézvést nem jelent semmit.

      4.  „Minden. emberi lény szabadon születik és egyenlő méltósága és joga van. Az emberek, ésszel és lelkiismerettel bírván, egymással szemben testvéri szellemben kell hogy viseltessenek.” (Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata)1971-ben jelent meg az Illés együttes Human Rights c. beat-oratóriuma, a „fehér lemez”. Az Emberi Jogok Nyilatkozatának részleteit Mensáros László mondta el. A szöveg és a dalok (akár) rendszerellenes lázításnak is voltak felfoghatók, hosszú huzavona is előzte meg a megjelenést, és a Rádió nem is játszotta ezeket a dalokat. A megjelenést az tette mégis lehetővé, hogy a lemezt Angela Davis bebörtönzött amerikai, fekete, kommunista polgárjogi harcosnak ajánlották, s a lemez mellé egy Angela Davis-fotó is járt.http://tinyurl.com/5lug28  

Két és fél mondat, abból, amit ma olvastam:

 "... a társadalom azon kiselejtezett egyénekből álló jelentős szegmensének a társadalmi kizárása, akiknek a munkásként/fogyasztóként vett értéke immár elhasználódott, és akiknek mint embereknek a relevanciáját nem veszik tudomásul." (Manuel Castells)

"Nincs okunk azt várni, hogy csak azért, mert a tőke profitábilisnak találja, hogy minden munkást egymás kölcsönösen felcserélhető egyenértékeként kezeljen, azt a munkások az érdekeikkel megegyezőnek fogadják el. Ellenkezőleg, a bizonytalan helyzetű emberi lényeknek (köztük a munkásoknak) jó okuk van arra, hogy ragaszkodjanak a nem osztályjellegű (pl. faji, állampolgári, nemi) határok és választóvonalak fontosságához." (Beverly Silver)

A hozzám hasonlóan ruszofil Thomas hívta fel a figyelmemet az Imja Rosszii/Name of Russia internetes szavazásra, amellyel kiválasztják azt a történelmi személyiséget, aki a legnagyobb - akár pozitív, akár negatív - hatással volt Oroszország történetére, tehát alkalmas arra, hogy megszemélyesítse ezt a nemzetet/országot/eszmét (v.ö. "Oroszhont ész nem éri fel" - Tyutcsev). Napokon át utcahosszal Sztálin vezette a rangsort, mögötte II. Miklós cár következett, 3. Viszockij, 4. Lenin, 5. Puskin. Aztán Lenin lehagyta Viszockijt, s két nappal ezelőtt megszerveződtek az igazak, s most - ha kis előnnyel is, de - már II. Miklós áll az első helyen. (Egyébként külföldről és - a jelek szerint - akárhányszor lehet szavazni.) Thomas akkor még azon háborgott, hogy lehet Sztálin az első, én meg próbáltam neki magyarázni, hogy végül is az oroszok számárra az utolsó nagy, történelmi siker (Gagarint leszámítva) a Nagy Honvédő Háború (a II. világháború) megnyerése volt, s a győzelmet náluk is, másutt is a világban Sztálin nevével azonosították - s ezen nem változtattak a halála után kiderült rémségek sem. Ez (mármint Sztálin népszerűsége) persze nem öröm, de megmagyarázható tény. Most aztán történelmi igazság tétetett. II. Miklós, aki belevitte Oroszországot az I. világháborúba, s főleg emiatt 1917 februárban egy nagyon széles társadalmi-politikai koalíciót képviselő forradalom fosztotta meg a trónjától, majd a bolsevikok 1918-ban családjával együtt kivégezték, szóval II. Miklós, szegény, nemcsak tökéletes lúzer volt, hanem uralkodónak, politikusnak egyaránt alkalmatlan, dehát kit mást tűzzenek lobogóra a komcsikkal szemben, mint a komcsik áldozatát? Ma is csak hozzájuk viszonyítva létezik orosz történelem, Oroszország.

Én speciel Dosztojevszkijre szavaztam. (26. hely)

Valamikor az őskorban, az 1960-as években heves történészvita zajlott Magyarországon a nemzet fogalmáról, amely gyorsan átcsapott szélesebb, értelmiségi, publicisztikai disputába. A kezdeményező Molnár Erik történész (és kommunista politikus) volt, aki az 1956-os "ellenforradalom" szellemi előkészítéséért Rákosiék - úgymond - nacionalista történetszemléletét, a "nemzeti egység" hamis mítoszát is felelőssé tette. Súlyosan történelmietlennek minősítette, hogy a magyar kommunista mozgalom (jobban mondva annak propagandája) "elődöket" keresve a forradalmak mellett Bocskaitól Rákócziig minden felkelést az "egész nemzetet" átfogó függetlenségi harcnak állított be, középpontban a "néppel" (értsd: a szegényparasztsággal), holott ezek Molnár szerint, elsősorban a középnemesség osztályérdekeit szolgálták, s legfeljebb eszközül használták, integrálták a paraszti mozgalmakat (mint pl. Rákóczi Esze Tamásékat). A sokfelé ágazó, s a történelem iránt érdeklődő laikusok számára is érdekes vitát nem próbálom elmesélni, az 1962 végétől különböző folyóiratokban (elsőként az akkor rendkívül népszerű Új Írásban) kibontakozott vita főbb tanulmányait összegezte a Vita a magyarországi osztályküzdelmekről és függetlenségi harcokról c. kötet (1965, Bp., szerk: Pach Zsigmond Pál). E vitába kapcsolódva tűnt fel a most 80 éve született (és húsz éve öngyilkos) Szűcs Jenő, akinek fő kutatási területe egyébként a középkor, s aki aztán a nemzet fogalmának tisztázásával, majd az európai történeti tájak koncepciójával szerzett tekintélyt magának. A nemzet historikuma és a történetszemlélet nemzeti látószöge c. terjedelmes, 1970-es esszéjéből idézek most (megjelent in: Szűcs Jenő: Nemzet és történelem. Gondolat, 1974).

"Ma úgy tűnik, a történetírás újabb törekvései zavart okoznak a nemzeti érzés és öntudat terén... A diganózishoz... hozzátartozik, ha figyelembe vesszük a nemzeti problematika nálunk eléggé figyelmen kívül hagyott pszichológiai vonatkozásait is. Tudniillik az a nem mellékes körülmény, hogy a pszichikai zavarok nem most keletkeztek, hanem régen. A nacionalista történetírás mint mítoszok közvetítője már eleve ingataggá tette a pszichikai egyensúlyt. A valóságnál dicsőbb, nagyszerűbb múlt sugallata nem csupán kárpótlás volt a közép-kelet-európai népeknél a jelen szürkeségéért és a nemzeti fejlődés hiányaiért, hanem azáltal, hogy növelte a szakadékot a realitás és a vágyak közt, a lehetséges és az elképzelt közt, egyrészt szüntelen tápot adott a képzelgésekhez és álmodozásokhoz (amire e térségben amúgy is nagy volt a hajlam), másrészt fokozta a sikertelenség, az elhibázottság érzését. A frusztráció érzete pedig pszichikailag szélsőséges reakciókat szül: hol indokolatlan önkisebbítést és letörtséget, hol indokolatlan agressziót. A nemzetnek a történelemből kifolyólag "kijár" itt valami, "képtelenség", hogy nem jut hozzá...Egy mítizált történetszemléletből egyaránt logikusan következik a nemzethalál víziójával való küzdelem és szüntelen szorongás, másrészt az indokolatlan és irreális igények. A magyar nacionalizmus (de nem csak a magyar), mint ismeretes, százötven éve e kettő közt ingadozik... Közép-Kelet-Európa "társbérletében" a nacionalizmusok bonyolult módon szövődtek egybe és hatottak egymásra...A nemzeti érzelmek kontrollálatlan ápolását szolgáló történetírás nem gyógyított, hanem a betegséget - olykor csak a betegség tudatát - fokozta."

E mondatokon (is) világosan érződik (az akkor leírhatatlan nevű) Bibó hatása, amire Gyáni Gábor történész megemlékezése is kitér. Szűcs Jenő egyébként aztán egyik szerzője lett az 1979-ben csak szamizdatban terjesztett, majd külföldön, s csak a rendszerváltás után itthon is megjelent Bibó-emlékkönyvnek.

Fikció, bár nem túl távoli: embertársam jön velem szemben, se szimpatikus, se anti-, szolid, jóarcú, ahogy rossz felhanggal mondani szoktuk. Egyszer csak megáll előttem, és átváltozik bejelentett ellentüntetővé, akit úgy a békésség, mint a felőle nézve másság fajilag bőszít, és jogaival élve ordítani kezd. Orcáját eltakarja az eltorzult arcával, plusz a csuklya, bakancsnak látszó magas szárú lábbelit, fekete egyenruhát vesz elő, mely kizárólag szabása és színe tekintetében egyenruha, tisztelt bíróság. Molotov-koktélt, utcakövet, tojást, sörösüveget, piros-fehér csíkozású zászlót vesz elő, s táblát "Vesszen a vesszen" vagy "Hunnia nem buzi" felirattal. Kordont vesz elő, hozzám vágja, majd áttöri, rugdosni kezd, végül egy mozdulattal leüt.

Erre ébredek. Erre ébred ő is, s bár elismeri, amit az ügyvéd úr javasol elismerésre, hogy ti. bánja meg a cselekményt, akkor pénzbírság se lesz, azért megjegyezné, hogy az az igazi provokátor, aki őbelőle kivált ilyen nem teljességgel szép dolgokat is, mint bizonyos mások leütésére is alkalmas mozdulatok vélelmezett megtevése. És az nem lehet véletlen, hogy amikor ő az alkotmányos jogait gyakorolja, én pont ott vagyok a fejemmel. S ezt ő, már ne is haragudjon a tisztelt bíróság, nem fogja tűrni, Hunnia a hunnoké, dörgő taps a tárgyalóteremben, éljenzés, további jó ellentüntetést kívánunk.” (Parti Nagy Lajos: A föl- földobott tojás)

Nem kapok promóciós jutalékot (sajnos) a Népszabadságtól, ahonnan Parti Nagy írásának utolsó bekezdéseit idézem, de fel kell hívnom a figyelmet a mai (szombati) lapszám Hétvége mellékletének még két idevágó, érdekes cikkére. György Péter (fő foglalkozása szerint) esztéta a többi között azt mondja egy interjúban:

„A bekiabálós, dobálós tüntetők között képviselte magát a teljes magyar középosztály. Ez nem a csőcselék. Konszolidált, munkával rendelkező, családos emberek, akik szombat délután nekiálltak másokat megalázni. A problémájuk nem is azzal van, hogy ezek az emberek melegek. Rendben, legyenek melegek, mondja a magyar, de ne legyenek jókedvűek, és főképpen ne akarjanak büszkék lenni erre. Mert ez minden egyes embert, aki frusztrált - és a magyar középosztály elég frusztált - bosszant. Frusztráltak, mert folyamatosan rettegnek az elszegényedéstől, mert elvesztették korábbi biztonságukat. Mert korábban egy zárt, kulturálisan is áttekinthető országban éltek, de a léptékek azóta összeomlottak. Ezért csak addig tudják elviselni, hogy ezek az emberek mások, amíg rejtőzködnek, amíg úgy tesznek, mintha ők is heteroszexuálisok lennének. Amikor egy rövid időre nem így tesznek, hiszen az egész felvonulás valójában arról szól, hogy átmenetileg felmondják ezt a konszenzust, azt már nem viselik el.”

S végül három bekezdés Kis János filozófus (az SZDSZ alapító elnöke) Szégyen, büszkeség, demokrácia c. írásából:

„…A gyülekezési jog megszorítására való törekvés mítikus hiedelmeken nyugszik, és azonfelül ártalmas is. Ártalmas először azért, mert az állampolgárok alkotmányos jogait csorbítaná; adott esetben attól a joguktól fosztaná meg őket, hogy megfelelő választ adjanak egy nyilvános demonstrációra, mellyel szemben akkor és ott kellene föllépni, amikor és ahol zajlik. Ezzel a joggal a harmadik köztársaság történetében a baloldal is többször élt; legutóbb ez év április 11-én a Hollán Ernő utcai jegyiroda előtt. Valóban az volna a szocialista politikusok és értelmiségiek szándéka, hogy önként lemondjanak a békés ellentüntetéshez való jogukról? S ha így volna: valóban azt hinnék, hogy másoktól is elvehetik ezt a jogot?

Másodszor, ártalmas a szabadságkorlátozó hevület azért is, mert olyan helyen keresi a politikai erőszak megfékezésének eszközeit, ahol azok nem találhatók. A politikai randalírozók nem a gyülekezési szabadság védelmével élnek. Kívül helyezik magukat a jogon általában, és így a gyülekezési jogon is. A hatályos törvény alapján is el lehet járni velük szemben.…

…Az ellentüntetések betiltatásához vállalni kellene a politikai felelősséget, ehhez pedig a 2006 ősze óta mindinkább elbizonytalanodó kormány a jelek szerint nem elég erős. Ám azzal áltatja magát, hogy nem autoritásvesztése, hanem a "parttalan" gyülekezési szabadság köti gúzsba. Tehetetlenkedése mindenesetre a neki alárendelt végrehajtó szerveket is elbizonytalanítja, és olyan légkört teremt, amelyben rendre zavaros motivációjú bírói ítéletek születhetnek, ez pedig őt magát is tovább gyengíti…”

Rimánkodik az éghez sok bolond,
hogy bújjanak beléjük hars erények.
De ők alattomosak és szerények,
suttyomban élnek, harangjuk kolomp.

Én ilyen gyermek nem vagyok. Fogamban
szaporodik az idegen anyag,
mint a halál is szívemben. Hanyag
társadalmunkra szabatos szavam van.

Mert hordtam téglát kínnal s jól tudom,
a kín teszi, hogy lett belőle börtön,
melyben időm oly egykedvűen töltöm,
mint fáradt utas pihen féluton.

De majd fölállok s zúgom nemsokára -
adjátok meg a munka örömét,
adjatok kedvet, nékem nem elég
a munkabér, a munkaerő ára!

Közeledik az én időm. Ha már
ennyi a kín, világot vált valóra -
én nem csalódom - minden szervem óra,
mely csillagokhoz igazítva jár.

Majd a kiontott vértócsa fakó lesz
s mosolyra fakaszt mind, ami ma bánt,
majd játszunk békés állatok gyanánt
és emlékezni s meghalni is jó lesz.

1935. okt. 24.

Egy újsághír szerint ellopták Thomas Mann óbudai bronzszobrát. Néhány hónapja - más összefüggésben - már idéztem néhány mondatot A törvényből. Most (a legutóbbi napok kontextusában) bővebben:

"Jól tudom és Isten is tudja előre, hogy az ő parancsait nem fogják megtartani; és az Ő szavai ellen mindenkor és mindenütt vetkeznek. De mindenesetre jéghidegség fogja körül annak szívét, aki ezt megtöri, mert az ő húsába és vérébe is be van írva és jól tudja, hogy a szavak érvényesek.

- De átok az emberre, aki felkel és így szól: »Nem érvényesek.« Átok arra, aki azt tanítja nektek: »Vessétek el! Hazudjatok, gyilkoljatok és raboljatok, bujálkodjatok, becstelenítsetek és kést emeljetek atyátok és anyátok ellen, mert ez illik az emberhez és az én nevemet dicsérjétek, mert én szabadságot hirdetek nektek.« Aki egy borjút állít fel és így szól: »Ez a ti istenetek. Mindent az ő tiszteletére cselekedjetek és táncoljatok a tákolmány körül!« Nagyon erős lesz, aranyos széken fog ülni és a legokosabbnak tartják majd, mert tudja: hogy az emberszívnek törekvése kezdettől fogva gonosz. De csupán ennyi az, amit tud és aki csak ezt tudja, buta mint az éjszaka és jobb lenne, ha nem született volna. Mert semmit sem tud az Isten és ember közti szövetségről, amelyet senki meg nem törhet, sem ember, sem Isten, mert rendíthetetlen. Vér foly majd patakokban, az ő fekete ostobaságáért, vér, hogy az emberek arca pírja elhalványul, de nem is lehet máskép, míg csak el nem pusztul a gaz. És felemelem az én lábamat, mondja az Úr, és sárrá taposom őt, a föld mélyébe taposom a szentségtörőt, százhúsz öl mélynyire és ember és állat kerülje ki nagy ívben azt a helyet, ahová őt betapostam és az ég madarai térjenek ki röptükben, hogy ne szálljanak el fölötte. És aki az ő nevét nevezi, az köpjön a világ négy tája felé és mossa ki a száját és szóljon: »Isten óvjon!« Hogy a föld ismét föld legyen, a szenvedés helye, de mégsem a gonoszság tanyája. Mondjatok erre áment mindnyájan!

És a nép mondta: Ámen!"

Nem hiszem, hogy általános egyet- és megértésre számíthatok, ha közlöm: számomra a mai magyar politikai élet és gondolkodás leginkább mérvadó személyisége, egyben a közélet egyik legszerethetőbb figurája (a mai) Tamás Gáspár Miklós. Nem mindig értek egyet vele, és sűrűn előfordul, hogy nem is értem egy-egy (tízsoros) mondatát, bekezdését, filozófiai utalását, szánalmas szellemi pondrónak érzem magam a sose hallott filozófusokra, társadalomtudósokra való hivatkozásai láttán. Ami leginkább megfog - túl a társadalompolitikai felfogásával való egyetértésen - az az, hogy nála visszatér a filozófia, a tudomány, a politika és az etika száz évvel ezelőtti egysége.

Az Eszmélet (új)marxista folyóirat legutóbbi (77.) számában (sajnos, még csak a rövid cikkismertetésekkel ellátott tartalomjegyzék van fenn az interneten) A jóléti állam kísértete címmel írt - nem könnyen olvasható, de izgalmas - tanulmányt. Az általa hevesen elutasított (és azóta visszavont) egészségbiztosítási törvény körüli vitákból kiindulva lényegében a globális kapitalizmusnak való kiszolgáltatottságot és egy valódi baloldali alternatíva kilátástalanságát elemzi. Azt mondja, csak kilátástalan utóvédharc az, amit ma a baloldal folytat(hat), de legalább ezt meg kell(ene) tenni. Nem vállalkozom a cikk ismertetésére (nem is vagyok rá képes) - végül is 400 forintért hozzá lehet jutni (már ahol) az Eszmélethez -, de idézek néhány gondolatot (némileg tömörítve) a befejező fejezetből (címe: TGM és én), ahol önmagát is elhelyezi a politikai és filozófiai összefüggésrendszerben:

"Én ellenfele vagyok a tőkés rendszernek (beleértve mai alakváltozatait), tehát nem pusztán a neoliberalizmusnak, a globalizációnak, a szociális leépítésnek. Súlyos filozófiai fönntartásaim vannak a redisztributív egalitarizmussal szemben, mert az a morális szemrehányás, amelyet az egyenlőséghit intéz a modern kapitalzmushoz, szerintem téves leírást ad az ellenfelének tekintett rendszerről, ezért "perverz" (a kitűzött céllal ellentétes) eredményeket ér el, ha politikává változik. Nem mintha az egyenlőség nem volna kívánatos állapot. De az... "

(Itt most kihagyok néhány mondatot, de nem tehetem meg, hogy ne idézzem egy zárójeles közbevetését: "Kiteljesedett kapitalizmus mint valóságos világrendszer: ez a huszonegyedik század frankensteini alkotása lesz. Akkor jön el az egyetemesen félreértett Karl Marx ideje.")

"Fönntartásaim ellenére, ha a szociális részvét, együttérzés szavára hallgatva cselekedni akarok, akkor az egyetlen ma, itt érthető keret 'az osztó igazságosság' eszméje, amelyben őszintén szólva nem hiszek. Ámde ez itt nem filozófiai eszme, hanem a harcostársaimmal való közösség szimbóluma, a közös harc itt pedig a jelenkori kapitalizmus (a Kelet-Európában egészen rendkívülien szélsőséges rezsim) legkirívóbb aspektusai elleni reformista, rendszeren belüli küzdelem. Ezt pedig nem vagyok hajlandó filozófiai kételyek miatt föladni, s ezt az ellentmondást erkölcsi okokból nem vagyok hajlandó 'megoldani'...

... Ennyit magamról, de most nem ez a legfontosabb. A legfontosabb az, hogy az egészségbiztosítási törvényt ne lehessen alkalmazni (a cikk még a törvény visszavonása előtt született - rás), hogy a nyugdíjrendszer ne kövesse az egészségügyet az idősek teljes kiszolgáltatottsága felé, hogy legyen garantált megélhetési alapjövedelem, hogy emeljék a minimális bért, hogy hosszabban folyósítsák a munkanélküli-segélyt, hogy megszüntessék az oktatásban a faji elkülönítést, hogy megtartsuk a világi államot, hogy rákényszerítsük az egymást követő rémséges kormányzatokat arra, hogy óvják azokat, akik nem tudnak beilleszkedni a munkahiány és a munkakényszer közös rendszerének tébolyába, hogy a megbokrosodott liberalizmus romjain ne segítsük hatalomra a tekintély- és parancsuralom fanatikusait, hogy megvédjük népünk cselekvőképességét és államunk függetlenségét, a nemzeti szuverenitás keretében a népszuverenitást, hogy megszelidítsük, megjuhászítsuk a büntetésre és erőszakra kész hatalmat, hogy kiismerve a kapitalizmus furfangjait, csapjuk be a rendszert és kényszerítsük ravaszul némi humanizmusra, könyörületre, engedékenységre, nagylelkűségre, ha lehet. Nem tartom megalázó föladatnak, iparkodjunk rajta serényen, akkor is, ha a világszellem ellenünk dolgozik, s akkor is, ha azok, akiken a siker reménye nélkül segíteni szeretnénk, megtapsolják majd hóhérainkat."

Első bejegyzésem alkalmat adott arra, hogy többen félreértsenek - köztük én magam is. Fontos hát, hogy megpróbáljak összegezni néhány dolgot, amit az elmúlt napokban különböző blogok kommentboxaiban el-elmondtam - meg ami kimaradt: a lényeget.

Visszatérve a szombatra: Kaptárlakónál lényegében beismertem, hogy gyáva vagyok, ezért nem mentem el, hogy jelenlétemmel tiltakozzam az intolerancia, az erőszak, a fasizmus ellen. Ennek előrebocsátásával jöhetnek az elvi megfontolások - immár nem a szombatról, hanem általában.

Én ahhoz a nemzedékhez tartozom, akibe beleverték, hogy "vétkesek közt cinkos, aki néma" - és ennek ellenére a Jónás könyve ma is gyönyörűséges olvasmányaim közé tartozik. Úgy, hogy értem az Urat, a "prófétaságot rühellő", majd a kényszerküldetés teljesítése után Ninive határában, a tök tövében a város pusztulását leső-kívánó Jónást - sőt még a cetet is. Tudom, hogy közöm van a világhoz, a körülöttem élőkhöz, ahhoz, ami történik. (Igen, a szintén közhellyé koptatott John Donne-Hemingway-idézet: Senki sem külön sziget, a harang értem is szól.) Nincs mese - gondoltam kb. 16 éves koromtól, amikor már komolyan gondolkodtam -, a világmegváltás kutyakötelességünk, -em. Ma már tudom, hogy a világot nem lehet megváltani - félek, talán megmenteni sem -, de az erkölcsi normát már nem tudom kitörölni magamból. Foglalkoztat, hogy mi zajlik körülöttem, van róla véleményem, van véleményem arról (valaha tudtam), hogy mi jó, mi rossz. A jósorsom úgy hozta, hogy ezt (majdnem) mindig képes is voltam elmondani; a képes úgy értendő, hogy - minden alkati konformizmusom, kényelemszeretetem mellett is - adott esetben szembeszálltam a többségi vagy hivatalos véleménnyel, felálltam, beszéltem, nemmel szavaztam. Persze, volt, hogy lenyeltem a véleményem, de azt hiszem soha nem mondtam olyat, amiről tudtam, hogy nem igaz. A legnagyobb marhaságokban (hazugságokban?) is hittem, ha mondtam.

Ismétlem, nem vagyok forradalmár, barrikádharcos típus. Legelső és legutóbbi foglalkozásom szerint, de még inkább alkatilag pedagógus vagyok. Szóval és magatartással. S bár egyre kevésbé hiszek a hatásában - alkatilag cinikus (= kételkedő) is vagyok -, de mondom. Vagy írom. Most blogban.

...Mert látá az Ur, hogy ott egyik-másik
szivben még Jónás szava kicsirázik
mint a jó mag ha termőföldre hullott,
s pislog mint a tüz mely titkon kigyulladt.
S gondolta: »Van időm, én várhatok.
Előttem szolgáim, a századok,
fujják szikrámat, mig láng lesz belőle;
bár Jónás ezt már nem látja, a dőre.
Jónás majd elmegy, de helyette jő más,«
igy gondolá az Ur; csak ezt nem tudta Jónás...

Gyurcsány Ferenc "nemzeti önvédelmet", "Magyar Chartát"^* hirdetett, válaszul a szombati budapesti fasiszta zavargásra. Minden szava igaz. De. Tudomásul kéne venni - elsősorban Gyurcsánynak és az MSZP-nek kéne tudomásul vennie -, hogy ma Magyarországon a közvélemény többsége számára - beleértve a baloldali, demokratikus embereket is - semminek nincs hitele, amit Gy. F. mond, kezdeményez. Minden változásnak, bármiféle baloldali politizálásnak, bármiféle az állam működését - gazdaságot, közéletet, jogrendet - konszolidáló lépésnek Gy. F. az akadálya. Nem azért, mert Gy. F. "beteges hazudozó" lenne, mint azt sokan állítják. Nem: azért nincs hitele, azért kell távoznia, mert rossz, alkalmatlan politikus, és mint ilyen alkalmat adott a jobboldal - s benne a szélsőjobboldal - térnyerésének, lezüllesztette, impotenssé tette az államhatalmat, a kormányzást. (Tudom, a Fidesz, Orbán.... de most nem ez érdekel.) Igen: az őszödi beszéd - amely valóban nem "hazugságbeszéd" volt. Arról szólt, hogy abba kell hagyni a hazugságot. Persze, bűn hazudni, de minden politikus hazudott - hazudik, s ezt minden normális ember tudja. Vannak dolgok azonban, amiről nem illik beszélni - ez is ilyen volt. Illemszabályt sértett, s attól kezdve ezzel manipulálták a magyar közvéleményt. Holott Őszödön Gyurcsány bevallotta az igazi bűnt is: (a választások előtt) "másfél évig nem csináltunk semmit"! Emiatt is, a (beismert) hazudozás miatt is a beszéd végére hozzá kellett volna tennie: "És mindezért ezennel lemondok miniszterelnöki funkciómról". Akkor még akár maradhatott volna is... Egészen addig, míg (nagyon hamar) ki nem derült, hogy továbbra sincs politikailag, szakmailag előkészített és végrehajtható programja az ország problémáinak megoldására. Csak ötletelés, kétségbeesett kapkodás - valamint paralizált, cinikus és már a következő kormányzatra készülő államapparátus. Az utcán pedig néhányszáz szabadon garázdálkodó zombi - s a hatalomra, s vele a rendteremtésre tenyerét dörzsölve váró ellenzék.

Demokratikus, nemzeti minimum, hogy távozzon Gyurcsány Ferenc.

* Fiatalabbak kedvéért: a "Charta" szó utalás az 1991-ben az SZDSZ, az MSZP és a Fidesz részvételével alakult Demokratikus Chartára. Ez elsősorban az akkor még MDF-alelnökként fungáló Csurka Istvánnak a demokratikus szabadságjogokat, mindenekelőtt a sajtószabadságot támadó akcióira volt válasz.