... s egyúttal közölte, hogy még több ciklusra rendezkedett be.

„Egy nemzetnek és egy nőnek nem bocsátják meg azt az óvatlan órát, amelyben az első jöttment kalandor erőszakot követhet el rajta." (Marx: Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája)

Már tényleg tudhatjuk.

Elfelejtettem napra pontosan megemlékezni az évfordulóról, de hát Marx van annyira aktuális, hogy kibírja azt a pár napot, amíg lesz időm kicsit bővebb bejegyzést írni a valaha volt egyik legnagyobb humanistáról.

Kint voltam tegnap is, a múlt héten is – mint az elmúlt években annyiszor. Azt gondolom ugyanis, hogy plusz egy fő is számít. (És örülök, hogy sokan gondoljuk így.) Régebben sok korombeli ismerőssel találkoztam, tudom, hogy most is ott voltak, de elvesztek a tömegben – a hál’ istennek ifjabbá vált tömegben.

Baloldali (vagy annak mondott), liberális (vagyis individuálisan szabadságelvű) szemléletű hetilapokat (MaNcs, HVG, És) olvasok (plusz Heti Válasz), Facebook-ismerőseim között pedig többségben vannak az MSZP- vagy DK-szimpatizánsok (bár van szilárdan Fidesz-hívő barátom is).

Tegnap két fiatal sráccal vonultam, őket szemmel láthatóan lelkesítette az esemény, a – zászlókból, pólógrafikákból kitűnően – sokféle gondolkodású ember együttléte és a beszédek. Én „csak” örültem, meg reménykedtem. Reménykedem.

(Nem csak azért, mert a Költészet napja van.)

József Attila: Levegőt!

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
  hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
  mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
  a sovány levelek.

Választottam. Illetve Magyarország választott – a többség nem azt, amit én.* Tudomásul veszem. Végül is, nem történt semmi váratlan, nem egész két hónapja, amikor megkezdtem a választási sorozatomat, nem kételkedtem a Fidesz győzelmében, legfeljebb a kétharmad megtörését láttam reális célnak. A dolgok jelen állása szerint ezt se sikerült elérni (végeredmény szombaton). Sok barátom, ismerősöm szó szerint gyászol. Én csak a csalódás után – hiszen titkon mégis csak reménykedtem valami egész másban – megpróbálom megérteni, hogy mi történt, mi van, és hogy milyen az az ország, ahol élnem adatott, és ahonnan már nem tudok elmenni. (Ha harmincéves lennék, és lenne valami tisztességes szakmám, elmennék. Amikor tényleg 30 voltam, ezt elképzelhetetlennek tartottam, s nem azért, mert ez sokkal nehezebb lett volna.) Tézisek, gondolatfutamok következnek.

...amiben sajnos sok igazság van: az MSZP és a DK tényleg a NER része. A cikk

Ha egy igazán jó könyvet többször is elolvas az ember, mindig talál benne valami újat, mindig valahol másutt van a hangsúly. Persze, mert közben az olvasó (meg a világ) is változik. Korosztályom számára a Bulgakov-regény kult-, sőt: kultikus - könyv. Legalább háromszor olvastam már, s arra emlékszem, hogy legutóbb a Jézus-történet fogott meg. A mostani újraolvasás (még a felénél se tartok) különleges: ez az első eset, hogy oroszul olvasom. Annak is története van, hogy miért. Március 15-én, a Kétfarkú Kutyapárt Békemenetén összetalálkoztam egy kedves ismerősömmel, egykori egyetemi évfolyamtársnőmmel, aki elújságolta, hogy ő már orosz irodalmat csak oroszul olvas, a könyvespolcon megcserélte a műveket, a magyar változat a hátsó sorba került, s most épp A mester és Margaritát olvassa, ki tudja hanyadszor, de most először oroszul. Elszégyelltem magam, mert nagyon rég nem olvastam könyvet oroszul. E téren csúcsteljesítményként A Karamazov testvéreket tartom számon, de azóta jócskán megkopott a nyelvtudásom. Szóval levettem a polcról az orosz Bulgakovot (mert persze itt volt). Jóval lassabban megy persze, mint magyarul, de óriási élmény. Egyrészt lubickolok az orosz szövegben, ami olyan stílusrétegeket tartalmaz, ami a magyarban visszaadhatatlan. Másrészt viszont a lassúbb olvasási tempónak megvan az az előnye, hogy sokkal inkább elmélyedek a szövegben. Talán ennek köszönhető, hogy most óriási erővel csapnak fejbe a 30-as évek Szovjetuniójának a légkörét - a terror, a félelem légkörét és a manipulációt - ábrázoló részletek.

Tulajdonképpen óriási luxus az újraolvasás, miközben végeláthatatlan az elolvasandó könyvek listája. De mint minden luxus, nagyon jólesik.

(Ez a szöveg az elmúlt években már többször megjelent a blogomon (csak a második sorban lévő szám változik), de semmi nem indokolja a változtatást - a véleményem, állásfoglalásom megváltoztatását. Nyilván most is megkapom majd az ilyenkor szokásos tiltakozó, felháborodott kommenteket. Nem baj. A baj az egyre nagyobb sötétség, ami körülvesz bennünket - meg a történelem tényeit.)

„A múltat végképp eltörölni
Rabszolga-had, indulj velünk!
A Föld fog sarkából kidőlni,
Semmik vagyunk, s minden leszünk!"

Az Internacionálét, a nemzetközi munkásmozgalom 1884-ben született himnuszát idézem, abból az alkalomból, hogy ma 99 éve kiáltották ki az első magyar munkásállamot, a Tanácsköztársaságot. A proletárdiktatúrát.

Igen, diktatúra volt, nem hazudta magát demokráciának. Azt mondta - egy messianisztikus álom igézetében -, hogy megvalósítja azok uralmát, akik eddig elnyomottak voltak, kidönti sarkaiból a Földet, eltörli a múltat. Ha kell, akkor erőszakkal. Munkásoknak adja a gyárat, parasztoknak a földet, nyomortelepek lakóinak a belvárosi úri lakásokat. Erről elég keveset tudhat egy, az iskoláit az elmúlt húsz évben végző magyar ember - mindenképpen kevesebbet, mint, mondjuk, egy francia középiskolás az 1871-es Párizsi Kommünről vagy egy német Marxról vagy éppen Rosa Luxemburgról. A múltat sokféleképpen lehet eltörölni. Például úgy, hogy egy magát magyarnak és baloldalinak tartó újság, a Népszabadság, „elfelejt" megemlékezni az évfordulóról. (A mai, 2016. március 21-ei szám Fórum rovatában egy politológus, történész mégiscsak megemlékezik.)