A cím persze utalás Proust regényfolyamára, amelynek minden előzmény nélkül vetettem bele magam az egyik (konkrétan az ötödik) kötetébe. Mindjárt jön is egy hosszú – egymondatos – idézet, amit háromszor olvastam el, mert bonyolult, és mert szép. De előtte még egy kis rezignált elmélkedés. Az ember, pláne bizonyos kor után, nem tudhatja, mennyi van még hátra. Sok egyéb mellett már azt is be kellett látni, hogy nem fogok tudni minden jó/fontos/érdekes könyvet elolvasni, így aztán szinte mindegy, hogy mit olvasok (persze a jó/fontos/érdekes könyvek közül). Olvasás l’art por l’art – az olvasás kedvéért. Már nem habzsolom a könyveket, megengedem magamnak, hogy kényelmesen fürödjek Thomas Mann, Nádas Péter vagy éppen Proust mondataiban, huszadszor is újraolvassam a Tonio Krögert, a Jónás könyvét, József Attila egy-egy versét vagy éppen egy Agatha Christie-t. Mert olvasni jó.

És persze bizonyos kor után egyre fontosabbá válnak az emlékek, az emlékezés, amiről Proust különös regénye szól.

"A hazugság, a tökéletes hazugság azokról az emberekről, akiket ismerünk, a kapcsolatokról, amelyek hozzájuk fűztek, egy bizonyos tettünk indítékáról, amelyet mi magunk egészen másként fogalmaztunk meg, a hazugság arról, hogy kik és mik vagyunk, kit és mit szeretünk, mit érzünk az iránt, aki szeret bennünket, és azt hiszi, hogy a maga képére formált, hiszen egész nap ölel és csókol, ez a hazugság azon egyedülálló dolgok egyike, amelyek az új, az ismeretlen távlatait nyitják meg előttünk, feltárják szendergő érzékeinket olyan világegyetemek szemlélésére, amelyeket másként sohasem ismertünk volna meg." (Jancsó Júlia ford.)

Orbán beszédét, természetesen, nem néztem meg élőben, elég volt nekem az a néhány videó- és írott összefoglaló - meg a g... eddigi megnyilatkozásai. Az elmúlt két napban pedig jött hozzá jó néhány elemzés, kommentár, üvöltés, lemondás, egyéb  - értelmetlen, mert haszontalan - érzelemnyilvánítás. (A lelkes örömujjongások felé nem járok, de biztos voltak azok is nagy számban.)

Érdekes módon a dolog egy lényeges aspektusáról mintha nem esne szó. Valahogy már mindenki természetesnek veszi, hogy Orbán egy erdélyi, vagyis romániai helységben nyilatkozik meg évről évre legfontosabb magyar politikai kérdésekről. Valahogy az is csak élcelődésre adott alkalmat, hogy az újkori román történelem legfontosabb eseményének, az Erdéllyel való egyesülésnek/Erdély bekebelezésének centenáriumi évében - hangsúlyosan erre utalva! - odaszúrt a szövetséges szomszéd államnak. Az egy dolog, és most nem is erről akarok írni, de megkerülhetetlen, amire egy rádióinterjúban Parászka Boróka erdélyi újságíró figyelmeztetett, hogy tudniillik az az érzéketlenség, ahogy a magyar politika nem vesz tudomást arról, mit jelent a román politika és a román közvélemény számára a centenárium, súlyosan visszaüthet az erdélyi magyarokra. Persze ezzel is összefügg az, ami engem most igazán érdekel. Az tudniillik, hogy Orbán és a fél magyar kormány tusnádfürdői fellépése - Varga Mihály egyébként nagyon érdekes és fontos előadása a magyar gazdaság problémáiról, vagy Palkovics a magyar technológiai haladás és az oktatás összefüggéseiről stb. - mögött van egy rejtett értelem: annak a jelzése, hogy valójában ők Magyarországon vannak, ha Erdélyben vannak. Vagyis alig leplezett irredenta politika. Szépen kapcsolódva az Országházon hasonló szimbólummal lengedező székely zászlóhoz.

Toroczkai legalább egyenesen meg is mondja...

Kevés szívszorítóbbat olvastam az utóbbi időben. Az És legutóbbi számából:

Honnan is tudhatnátok, hogy igazából melyik
a legszebb magyar szó. Láng? Gyöngy? Anya?
Ősz? Szűz? Kard? Csók? Vér? Szív? Sír?
Kosztolányi Dezső listája? Dehogy! Pontosan
negyven éve, ezerkilencszázhetvennyolcban,
amikor először jártam nálatok, megtanultam
egyszer s mindenkorra a legszebb magyar szavakat.
Biharkeresztes! Nyugati pályaudvar!
Vagy ami felejthetetlenül gyönyörű,
máig könnyet csal a szemembe: Közért!
Ó, azok a hosszú ékezetek! És az ajakkerekítéses
vonatállomások, városok, utcák, cégtáblák
mindenütt. Jöttem egy veláris ínségből,
a háztetős magánhangzók, a mássalhangzók aljára
akasztott, üresen himbálózó kampók világából,
ahol már csak itt-ott, már csak egy-egy színházteremben
lángolt, gyöngyözött, csókolt, sírt Kosztolányi Dezső,
hát van-e annál meghatóbb, mint félhangosan
elolvasni: Batthyány tér? Aztán a legszebb
magyar mondatok, például: Tessék vigyázni,
záródnak az ajtók! Ó, az a magyar bariton!

Dávidnak

Az imént a Facebookon vitába – inkább csak szóváltásba – keveredtem egy felebarátommal. A kiindulópont egy általa megosztott bejegyzés volt, amelynek szerzője azon kesereg, hogy a kormány miatt szarul érezzük magunkat. Szépen sorra veszi, hogy a mindennapjaiba hol szól bele a politika, méghozzá szántszándékkal úgy, hogy neki, az egyszerű állampolgárnak rossz legyen.

Én röviden annyit reagáltam, hogy téves a megközelítés: nem a kormánytól kell várni, hogy jól érezzük magunkat; tenni kell érte, magánemberként is, állampolgárként is.  Ismerősöm erre azt válaszolta, hogy tenni ez ellen már csak "törvénytelen" eszközökkel lehetne. Az pedig nem vezetne semmi jóra, senkinek nem hiányzik egy újabb 56.

Tényleg az undorodó beletörődés vagy a fegyveres lázadás lenne az alternatíva? Mit jelentenek a „törvénytelen” eszközök? A szervezett, békés állampolgári engedetlenség is az. A 60-as évek amerikai fekete polgárjogi mozgalma, Martin Luther King ugrik be azonnal. Utána meg az, hogy a győzelmükhöz valószínűleg kellett az is, hogy alternatívájukként ott legyenek a Fekete párducok, a Black Power, a nagyvárosok nyaranta lángoló gettói. És innen egyenes út vezet ahhoz a régi gondolatomhoz, hogy a magyarországi cigányok helyzete előbb-utóbb robbanáshoz, akár polgárháborúhoz vezethet (a bizonytalanságot kifejező „–het” rag illendőségből került a szövegbe). Hacsak…

A BAGázs Egyesület elnökének mai Facebook-bejegyzése:

"A 2018-ban megrendezendő Falunapon kérem, hogy a BAGázs Közhasznú Egyesület ne vegyen részt" 
Sokszor, sokan kérdeznek nehézségeinkről. Bár 8 éve végzünk munkát Bagon, a polgármester és a jegyző elutasította kérésünket, hogy a Falunapon részt vegyünk, a helyiekkel kapcsolatot építhessünk. Kértük az elutasítás indoklását, ehelyett azonban azt a javaslatot kaptuk, hogy "más időpontban, önálló program keretében kerüljön sor az egyesület bemutatására, és kiemelten fontosnak tartom, ahol a tevékenységet tartják, tehát a telepen legyen ez a rendezvény."
Mi abban hiszünk, hogy romaintegráció csak a két fél közötti párbeszéddel és együttműködéssel valósítható meg, erre pedig a jövőben még több időt és energiát fogunk fordítani. Ezért - bár nem Bagázsos sátorral -, magánszemélyként itt vagyunk a Falunapon, szívesen beszélgetünk bárkivel munkánkról, problémákról és lehetséges megoldásokról, közös célokról.
Ahhoz, hogy az elutasító környezet ellenére változást hozzunk létre a telepen élők életében, a társadalomban, a te támogatásodra is szükségünk van . Legyél te is BAGázs befektető!
https://bagazs.org/legyel-te-is-bagazs-befekteto/

Rég olvastam ilyen szépet, mint ez a vékony füzetbe szorított családregény. Korábban nem hallottam a szerzőről, egy kedves ismerősöm ajánlotta; örökre hálás leszek érte. 

Blasband Teheránban született, iráni anyától és kelet-európai zsidó felmenőktől származó belga apától. Utóbbi az önéletrajzi elemeket is tartalmazó regényben kelet-európai-zsidó-argentinná válik, talán az idegenség, a sehova se tartozás fokozására. Van valami rejtői ebben a háttérben, és az első benyomásom, kb. a könyv egyharmadáig az volt, hogy ez egy Rejtőbe oltott Mándy. Aztán a "Mándy-vonal" győzött  - bár egy recenzenst Mészöly Miklósra emlékeztette. Vagyis borzasztóan otthonos, közép-európai ez az iráni történet. Iráni? A főhős - ha illik ez a szó egy sodródó, identitás nélküli, mindenhol idegen fiatalemberre -, Iradzs Levy, testvérei, és a tulajdonképpeni főszereplők, az anyai nagyapa terebélyes családja, a Hosseinik, irániak, és sorsukban nagy szerepet játszik az 1979-es iszlám forradalom. Mégis, a történet sokkal általánosabb, még a mai menekültválság, a "migráncsok" megértéséhez is segít ez az 1990-ben írt regény. Emberi történet, perzsákkal, zsidókkal, belgákkal - velünk.

Szabadság, tágasság – ez a két szó jutott eszembe, amikor péntek délután a Museum Quartier felől átsétáltunk a Maria-Theresien-Platzon. A gyönyörűen gondozott park füvén mindenfelé mosolygó fiatalok ültek, feküdtek, rockzene szólt, azt hiszem, valami esti koncertre készült elő egy DJ. Rendszeres Bécs-járók vagyunk: évente egyszer-kétszer kimegyünk 3-4 napra kiállításokat nézni; egy barátunknál lakhatunk. Nagyon szeretem a várost, talán azért is, mert nagyon hasonlít Pestre (történetileg persze fordítva van), csak éppen minden működik benne. Első perctől (valamikor a 80-as évek eleje) megragadott a színessége – igen, a „migránsok” azóta hatványozott, de természetes jelenléte –, ahogy Párizsban, Londonban is. Nyugalom, biztonság. (Természetesen a cinikus gazember Lázár János által hírbe hozott Favoriten negyedben is, ahol a barátaink laknak.) Meg persze jólét, gazdagság, ami nem utolsósorban lehetővé teszi, hogy fantasztikus kiállításokat rendezzenek. Most a három nap alatt hatot láttunk: Keith Haring, Man Ray, Otto Wagner életmű-kiállítását, egy osztrák milliárdos műgyűjtő, Heidi Horten egyedülálló huszadik századi gyűjteményéből 170 képet; az előbbi három inkább érdekes (nagyon érdekes), ez lenyűgöző, tökéletesen illik rá a kiállítás címe: WOW! A Kunsthistorisches Museumban húsz képpel vendégeskedik a szentpétervári Ermitázs (ugyanott most megint egy emelvényről lehet közelről megnézni Klimt freskóit), a hatodik pedig egy nagyon jópofa haj- és testápolás-történeti kiállítás volt a Városi Múzeumban. Emellett tegnap délelőtt másfél óra a Musikvereinben egy esti jótékonysági előadás összpróbáján: Rossini Viaggio a Reims c. szinte sose játszott vígoperájának koncertszerű bemutatója Juan Diego Flórezzel az élen. A próbán a világsztár tenorista sajnos csak markírozott, de a többi top énekes nagyszerű volt. És az utolsó programunk ezúttal az volt, hogy megnéztük a Regenbogenparade-t (Szivárványparádé), az ottani Pride százezres menetét. Tarka, felszabadult, vidám népünnepély, ahol az LMBTQ közösség (most persze lehetne azon elmélkedni, hogy ez miért és mennyire közösség; talán kényszerközösség?) zenétől dübörgő, feldíszített kamionjai – és dús fantáziával feldíszített felvonulói – mellett az út mentén gyermekes családok és szolid öregasszonyok is integettek szivárványzászlóval.

Mindezek után talán nem kell magyaráznom, hogy értem a „tágasságot”. Viszont fura dolog megint úgy járni Hegyeshalmon túl, hogy az ember érzi, „szabad földre” érkezik.

 …avagy egy nap hordaléka (I. M. Déry Tibor).

 „Mert sohasem tartottunk lépést a többi néppel: nem tartozunk az emberi nem egyik nagy családjához sem; nem vagyunk sem nyugatiak, sem keletiek, és nem rendelkezünk egyikük hagyományaival sem. Minthogy időn kívül állunk, bennünket nem érintett az emberi nem általános nevelődése…

…Emlékeink csak a tegnapi napig vezethetők vissza; úgymond idegenek vagyunk saját magunk számára. Ilyen furcsán mozgunk az időben, hogy amint haladunk, visszavonhatatlanul kicsúszik kezünkből a tegnap… Nálunk nincs belső fejlődés, természetes haladás; az új eszmék elsöprik a régieket, mert nem következnek belőlük, s ki tudja, honnan pottyannak. Kész eszméket veszünk át, ezért az a kitörülhetetlen nyom, amit az előrehaladó gondolatmenet hagy a tudatban, s ami ennek erejét adja, nem barázdálja szellemünket…” (P. J. Csaadajev: Filozófiai levelek egy hölgyhöz, 1836)

Az úgy volt, hogy tegnap este elmentem a Nyitott Műhelybe, hogy meghallgassam L. Ritók Nórát, az Igazgyöngy Alapítvány vezetőjét. Aki nem tudná – akár az én korábbi bejegyzéseimből, pl. ebből –, hogy mi az Igazgyöngy, annak ajánlom figyelmébe A nyomor széle blogot, ahol Nóra rendszeresen beszámol a munkájukról, küszködésükről, egy szegregátum mindennapjairól. Nekem számos ok miatt csak futó – bár fontos – kaland volt Told, de megmaradt az érdeklődésem, tiszteletem, rokonszenvem az Igazgyöngy és Nóra iránt. Egy órán át beszélt, az újabb egy órán át válaszolt a hallgatóság kérdéseire, megjegyzéseire. Erről most nem is írnék többet, tényleg olvassatok bele a blogjába, vagy nézzétek meg a honlapjukon a gyönyörű, Szuno márkanevű kézműves termékeiket.

Már rég leszoktam arról, hogy - akár ezen a blogon - dokumentáljam a mindennapjaimat, amelyek amúgy elég változatosak. Tegnap a BAGázs Egyesülettel, amelynek két és fél éve vagyok az önkéntese, a Prezi által támogatott kerítésépítési akcióban vettem részt. Amikor elfáradtam, alkalmilag összeverődött gyerekekkel pihentem; beszélgettünk, vöröspecsenyéztünk, ilyesmi. A kép a 168 óra képriportjából való, a videóriportjuk (és a többi fotó) itt érhető el..