Valószínűleg csupa olyan dolgot fogok most írni, amit ezekben a percekben ezernyi más hírmagyarázó. De muszáj, ha már egyszer belefogtam a választási sorozatba.

Szóval, az ellenzéki jelölt fölényes győzelme óriási dolog. Vásárhelyt mindenki fixen fideszes helynek tekintette, a politikai elemzők többsége már azt is nagy sikernek tartotta volna - a parlamenti választásokon való teljes ellenzéki összefogás ösztönzőjének -, ha Márki-Zaynak sikerül megszorítania a fideszes jelöltet. Külön öröm, hogy az eredmény hatalmas pofon Lázár Jánosnak is, aki a rendszer cinizmusának a megtestesítője.

Örüljünk - Halleluja! -, mert a hódmezővásárhelyi szavazás reményt ad az április parlamenti választásokra is. DE!

Ma százéves a (néhai) Vörös Hadsereg. 

Nem tartozom az X-, Y-, Z-generációhoz, és a hip-hop is idegen tőlem. A dal, Molnár Áron fellépése fontos, és a ma megjelent interjúban olyan dolgokról beszél - nem csak a migránsozásról, a megtévesztő gyűlöletkampányról, és külön felhívom a figyelmet az interjú utolsó bekezdésére -, amik miatt ezúttal fontosnak tartom, hogy szavazzak, mégpedig a jelenlegi hatalom ellen. Ezért van ennek helye itt.

*

Ez meg mai (szerdai) találat (a hvg-hu-ról):

Most, hogy hivatalosan is megkezdődött a kampány, rákényszerítem magam, hogy a szinte kulturálissá vált blogomat visszatérítsem a politikához – legalábbis egyelőre. Sőt, sorozatot kezdek, amibe az is belefér, hogy időnként esetleg máshonnan veszek át írásokat, kampányszövegeket.

Mindenekelőtt tisztáznám álláspontomat: anybody but Orban! Valahogy angolul jobban, keményebben hangzik az imperativus, hogy tudniillik bárkire szavazhatunk, csak Orbánra, a Fideszre nem. A dolog persze ennél bonyolultabb. Már csak azért is, mert mai tudásunk szerint Orbán győzelmét nem lehet megakadályozni, a reális cél az újabb 2/3 megakadályozása, s ez az egyéni körzeteken múlik. Ennek megfelelően most (2018. február 20.) úgy gondolom – s ezt majd esetleg érdekes lesz összehasonlítani az áprilisi elhatározásommal –, hogy az egyéni jelöltek közül mindenhol a legerősebb ellenzékire kell szavazni, legyen az bárki. Igen, bárki, akár nácigyanús jobbikos. Most egyetlen ellenség – igen, ellenség – van: Orbán, az általa kiépített autoriter-maffia rendszer. Illetve ez így csak akkor jó, ha az ellenzéki jelöltnek legalább halvány esélye van legyőzni a fideszest. Ha nem, akkor nyugodtan szavazhatunk a szívünknek kedvesebbre is, mert a vesztesre leadott szavazatok pártja összesítésénél beszámítanak.

Az imént nem osztottam meg a Facebookon egy fényképet egy meghekkelt "Stop Soros" plakátról. Az első gondolatom persze a megosztás volt, amikor megláttam, hogy "Soros elefántokat telepítene be Afrikából és a Közel-Keletről", a második azonban az, hogy minek. Illetve: kinek? Facebook-ismerőseim kevés kivétellel olyanok, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak, és ugyanaz a véleményük a kormány förmedvényeiről. Médiaszociológiai kutatások is megerősítik, hogy gyakorlatilag egymás közt morgunk, dühöngünk - ki-ki a vele egyetértők köreiben. Ki kéne állni az utcasarokra, üvölteni a bamba, meghülyített tömegek - igen, agyatlan zombivá hülyített tömegek - pofájába, de már öreg vagyok ehhez, és valójában alkatilag is idegen tőlem ez a szerep. Valaha, amikor még a Facebook, a twitter meg a tumblr (másoknál) nem szorította háttérbe a blogot mint műfajt, gyakrabban írtam politikai jegyzeteket, és szívesen vettem velem egyet nem értők véleményét (is). Úgy éreztem, van értelme a vitának, a párbeszédnek. Mára viszont a vita helyét a gyalázkodás meg a trollkodás vette át. (Nagy ritkán volt benne részem, ha a szerkesztők kifürkészhetetlen akaratából kikerültem az Index főoldalára. Ezt a lehetőséget megszüntettem a reklámok letiltásával.) Szóval: mi értelme? 

Kosztolányi Dezső: A jó hold

Mért nézel rám oly számadásra-hívón,
ha éjfél után ballagok a hídon,
hold?

Reggel ragyogtam fényesen a napban,
aranypénzem tenéked mutogattam,
nap.

Egész nap öltem, győztem és raboltam,
csak éjfél után járhatok a holdban
már.

Nézd, honi holdam, pénzem meg se tartom,
a szájam áldás és tenyér a markom,
könny.

Mert nem jó nékem, istenemre nem jó,
ez a keménység, ez az úri tempó,
nem.

Ami rajtam van, nem kértem, de adták,
el is hajítom, nem ér egy fabatkát.
Vedd.

Rongyokká szaggatom kevély ruhámat,
a mellem is ronggyá tépi a bánat,
jaj.

Kiszórom néked pár fillérnyi kincsem
s a földre fekszem, ha kell, bizonyisten
most.

Pár nap múlva születésnapja lesz, és még nem tudom, mit írok majd ide. (Valószínűleg egy Kosztolányi-vers lesz.) Meg akartam nézni, mit írtam ilyenkor az elmúlt években, ráklikkeltem hát a blogcimkék közt a nevére. Természetesen tudtam, hogy nem csak februári bejegyzések születtek, de kicsit kiborultam, amikor tudatosult bennem, hogy mindig és mindenről eszembe jut. Nem őt, magamat siratom. 

"Ártatlan mesélő egy egyre kevésbé ártatlan korban? Mintha Kertész Köves Gyurijának öccse beszélne hozzánk. Mesélné a sorsát, a sorstalanságát. és mi csak hallgatjuk, hallgatjuk, mint akit elvarázsoltak. Nagy (újra)fölfedezés ez a könyv." A borítón Esterházy Péter e mondatai ajánlják figyelmünkbe a (magyarul először 1990-ben megjelent) Madárországot, a "fülön" meg tekintélyes angol, amerikai és német lapok recenzióiból vett elragadtatott mondatok.

Karácsonyra kaptam a könyvet, soha korábban nem hallottam róla, ahogy írójáról sem. Nyíri János 1932-ben született Budapesten, elvégezte a Színház- és Filmművészeti Főiskolát, aktívan részt vett az '56-os forradalomban, majd Franciaországba emigrált, ahol rendezőként és színházi szerzőként dolgozott, majd a 60-as évek végén Angliában telepedett le. 2002-ben halt meg Londonban.

Nem egy nagy durranás, de tetszik. Emberi.