Harmadszor láttam, és nem értem, mi az, ami már az első percekben szíven talál ebben, egy kaliforniai kisvárosban a 60-as évek elején játszódó filmben. Távol van a bármikori világomtól, a hajdani ifjúságomtól, és mégis... sajátomnak érzem. A haverjaim Steve meg Curt, meg Joe.. és ismerem Terryt a "Békát" is. Fantasztikus a hangulata, a levegője. És persze a végig szóló rock. 

A megindult (valaha is abbamaradt?) választási kampány és benne a haldokló MSZP működése ösztönzött, hogy visszatérjek egy épp egy éve megszakított sorozathoz.

Az előző „cserép” a Miniszterelnöki Hivatal Sajtóirodáján eltöltött bő félévemről szólt, és ott olvasható, hogy tevékenységem lehetetlenné válása, az elsősorban a helyi intrikák okozta légüres tér okozta agyérgörcs után 1997 novemberében elmenekültem. Természetesen eredeti szakmámban is keresgéltem, de aztán egy véletlen – egy barát – révén az MSZP akkor összeállt választási kampánystábjába kerültem (formailag a Miniszterelnöki Hivatal állományában maradva). A kampánystábot Szekeres Imre frakcióvezető irányította, akivel az előző bejegyzésben említett PECS-ből ismertük egymást, így átköltöztem a Képviselői Irodaházba. Az úgynevezett Reagáló Csoport vezetője lettem. Az volt a feladatunk, hogy kezdetben hetente, később naponta készített összefoglalókban hívjuk fel a képviselőjelöltek meg persze az MSZP vezetőinek a figyelmét a legfontosabb aktuális politikai fejleményekre, köztük a riválisok lépéseire, megnyilatkozásaira és javaslatot tegyünk ezek kezelésére. Részt vettem a szűkebb kampánystáb ülésein – ahonnan, másokkal együtt, csak akkor küldtek ki, amikor egy még szűkebb stáb a kampány pénzügyeiről tárgyalt.

Talán a címből is érződik az a rosszkedv, amivel most ezt a bejegyzést írom, valójában ahogy 2017-et zárom és 2018-at várom. (Már ezzel a "várom"-mal is baj van, túlontúl optimistán hangzik, pedig...)

Valami hülye kényszer, hogy ha az embernek blogja van, akkor rendszeresen írjon bele, ilyenkor mindenképp.

Ha visszatekintek ennek az évnek az eseményeire, tulajdonképpen nem lehet(ne) panaszom: dolgozhattam - kicsit talán túl sokat is, de hát pénzt is kaptam, kapok érte (annyit, amennyit...) -, így hát voltunk Bécsben, Berlinben, Rómában, én még külön Szófiában is, a barátaimnál; remek (meg kevésbé remek) színházi előadásokat, koncerteket élvezhettem; nagyszerű könyveket olvastam - kiemelendő a József és testvérei meg Nádas hatalmas önéletrajzi regénye -; időnként találkoztam a barátaimmal; jókat ettem (jókat sütöttem-főztem); sétáltam, úsztam... Mi kell még?

Hát az, hogy élete nagy részét maga mögött tudva - és politika iránti érdeklődéssel gyerekkorától megverve, tehát állampolgárként - az ember az országban, hazájában is jól érezze magát. Hát, erre egyre kevesebb okom van, s ez teszi keservessé a 2018-ra tekintést. 2017 sorra kihunyó reményei. Jó, tudom, én voltam (vagyok) a naiv hülye, pedig hát ha abból indulnék ki, hogy annak idején semmi jót nem vártam a rendszerváltástól, tulajdonképpen nem lenne okom panaszra. Megkaptam azt az igazságtalan, erkölcstelen társadalmat, meg azt az elviselhetetlenül arrogáns, despotikus, szélsőjobboldali politikai hatalmat, amitől tartottam. És azt is tudtam, hogy a baloldalnak legalább egy emberöltőre befellegzett (meg azt is tudtam, hogy ebben a fő bűnös a "létező szocializmus" volt.) Mégis, közben voltak időszakok, amikor úgy érezhettem, a vártnál pozitívabb az összkép, mégiscsak élhető Magyarország. Ma már nincs ilyen érzésem, s ha harminc éves lennék, s lenne valami tisztességes szakmám, habozás nélkül elmennék.

Hetek óta itt volt a kölcsön dvd a Tarkovszkij-filmmel. Ma estére gyűjtöttem erőt hozzá, hogy megnézzem; megrázó, gyönyörű film. Tudtam, mert már láttam - 54 vagy 55 évvel ezelőtt. Feltehetőleg november 7-e alkalmából vetítették a filmet a Rákóczi Gimnázium diákjainak a Május 1. moziban (ma Átrium színház). A vetítés - mint minden kötelező szovjet film - részint unalomba, részint botrányba fulladt. Az ember helyből utálta a dolgot. Én már akkor konformista voltam, úsztam az árral, a hangoskodó többséggel együtt tettem hülye megjegyzéseket. A vetítés végén, amikor kimentünk a moziból, ezt folytattam, de P. barátom rám szólt: te hülye vagy, ez gyönyörű volt. Megbeszéltük, visszaidéztük, mit láttunk, és igazat adtam neki - vagy csak elhittem, mert nagy tekintélye volt előttem. Évekkel később jött az Andrej Rubljov, és már nem kellett rám szólni. Aztán a Sztalker, később a Tükör. Mindegyiket többször is láttam. Tarkovszkij nem lett a kedvenc rendezőm, a vallásosságához, miszticizmusához kevés közöm van (bár ha meggondolom, hogy Dosztojevszkij az egyik kedvenc íróm...), de csodálattal tölt el mindig.

Az Iván gyermekkorában fantasztikus a gyerek főszereplő; megnéztem az interneten mi lett az akkor 15 éves (de tizenkettőnek kinéző) Kolja Burljajevből. Nos, egy évvel később már egy moszkvai színház tagja volt, az Andrej Rubljovban ő volt Boriszka, a harangöntő kamasz (persze nem jöttem rá), népszerű színész, aztán filmrendező lett, mellesleg költő is. És nem mellesleg a "szláv és pravoszláv népek Zolotoj Vityjaz (Arany lovag) filmfesztiváljának és művészeti fórumának" egyik alapítója. Mélyen vallásos ember, Putyin odaadó híve és elszánt homofób. Az Iván meg Boriszka akkor is zseniális alakítás. 

Nem írom le, hogy ilyenkor kikre gondolok - akikre egyébként év közben, ünnepektől függetlenül is gyakran. Fura, hogy a születés ünnepéről az elmúlás, az elmúltak jutnak eszembe. De nem baj. Végül is emlékezni jó, emlékezni szép, emlékezni boldogság (is).

Szép karácsonyt és (ha addig nem jelentkeznék újabb bejegyzéssel, ami megeshet) boldog új évet kívánok!

„… olyan abszurdnak látom, hogy ami máshol csak épp akkor történt meg, az Ausztriában már rég megvolt, és ami máshol már rég megvolt, az Ausztriában a jelen gyakorlata volt. Te nem jártál úgy, hogy néha nem tudtad, hogy Ferenc József császár Hitler előtt vagy után uralkodott-e? Azt hiszem, ahogy egy társasjátékban az egyik bábu átugorja a másikat, a hasznos bábu a haszontalanabbat, és hirtelen Hitler régebben volt, mint Ferenc József, ez egyengette az ötvenes évek útját, ez tette Ausztriát azzá, ami, csak már senki sem emlékszik erre, vagy csak nagyon gyengén.”

A 377. oldalig kellett várnom a 421 oldalas könyvben, hogy rátaláljak a zseniális kulcsmondatra, amitől értelmet kapott az amúgy számomra addig inkább értelmetlenül szétszaggatott (és valójában érdektelen) háromgenerációs családtörténet. Már rég abbahagytam volna az olvasását, ha nem Attila barátom születésnapi ajándékáról lenne szó. Lassan egy évtizede ajándékozunk egymásnak könyvet, de most először írt bele dedikációt, mindkettőnk számára fontos országnak nevezve Ausztriát. Tényleg az, ha különbözőképpen is. Ő – ha nem is régen – már ott él, én, látogatóként, csak szeretek ott lenni, és ettől Geiger regénye se tud eltántorítani, aki unalmas, érdektelen, semmilyen helynek ábrázolja, nagyon semmilyen – értelmetlenül, üresen élő vagy inkább élhetetlen – polgáraival. A könyv egyébként – 2005-ös megjelenésekor a kísérő szöveg szerint nagy siker volt Ausztriában; így kerek a történet.

Talán az én hibám, talán azé a körülményé, hogy kezdetben rövid, 10-20 oldalas darabokban olvastam a könyvet, de nagyon nem tetszett darabos stílusa, fordítói hibára gyanakodtam. Aztán az utolsó harmad hirtelen svungot vesz, helyenként szinte költői szürrealitású mondatözönökkel.

Múltfelszámolás – végül is erről szól Geiger könyve, a konkrét cselekményben és átvitt értelemben is.

„Mintha a nedvességtartalommal együtt a jelentés is lassanként kipréselődne a tárgyakból. Ahova csak néz az ember, a lerakott dolgok egy alapanyaggá csomósodnak össze besűrűsödött, összezsugorodott, színétől megfosztott családtörténet.” (Neményi Róza ford.)

Talán az utolsó úrinő volt; maga a megtestesült elegancia, tartásban, szellemben, meg a környezetben, amit megteremtett s megőrzött magának. Húszegynéhány éve egy rádióműsor kapcsán ismerkedtünk meg. Ki kellett választania egy évet az életéből, s arról mesélni. 1948-at választotta, amikor szüleivel dacolva férjhez ment Örkény Istvánhoz. Az elkényeztetett, nagypolgári családban nevelkedett úrilány az ugyancsak nagypolgári hátterű, de elvált, bohém és - uramisten! - kommunista íróhoz. 1948 - nem mellesleg - a kommunista hatalomátvétel éve. Angéla mesélt arról, hogyan kellett megtanulnia főzni gourmet férje kedvéért - innen vezetett egyenes út ahhoz, hogy az ország leghíresebb szakácskönyvírója lett, kevesen tudják, hogy a Horváth Ilona név mögött is ő rejtőzött -, meg arról hogyan rémisztette-taszította két  (akkor)  vakhitű kommunista, Örkény és Devecseri Gábor beszélgetése. Aztán elváltak, Angéla újra férjhez ment, onnan van nevében az "F", aztán újra elvált - de ez már nem tartozott a műsorhoz. 

Megmaradt a kapcsolatunk, mert egy másik baráti szál révén mi lettünk egyik unokájának a keresztszülei. Ez is egy szép ökumenikus, sőt szinkretista történet, de nagyon illett a családhoz és a családfőhöz, Angélához.

Szerettem a történeteit, főleg azt az úri távolságtartást, ahogy mesélt. És szerettem, tiszteltem azt, hogy egyéniség volt, polgár volt, értelmiségi volt, mindenre nyitott ember, akinek az életéhez hozzá tartozott a könyv, a koncert, a társaság, a heti bridzs és az utazás. 

Most, 90 évesen meghalt. Számomra nem.

***

u.i. A dolgok néha furcsán összefutnak. Délután - még nem tudtam Angéla haláláról - bekattant egy dal; órákon át szólt a fejemben. Egy elegáns úrinő búcsúja Budapesttől, egy elsüllyedő világtól.

"[A]z emlékezés mindig felelősséget igényel, mindig felelősséget sugall. Felelősnek lenni - többek között s talán elsősorban - annyit jelent mint emlékezni. A feledékenység igen gyakran felelőtlenségként is kezelhető. Nincs viszont felelősség a személyiség folytonossága nélkül. Éppen ezért globális felelősséget kell vállalnunk mindazokért az Énekért, akik életünk különböző szakaszaiban voltunk." (Gáll Ernő: "Ettersbergi töprengéseim". Látó, 1993/11.)

Nem tudok nem írni róla. Végül is, mert történelemtanár vagyok, meg politika iránt érdeklődő, néha azzal foglalkozó ember, zoon politikon. És elsősorban, mert az életem lényeges részévé vált az, amit 1917. november 7. jelent. Jelentett.

A kommunista eszme – nevezzük inkább hitnek, ez közelebb áll az igazsághoz – jegyében szocializálódtam; kommunista apa (lásd itt), iskola, úttörő mozgalom, KISZ, ezek természetes, magától értetődő stációk voltak. A párttagság, egyetemistaként, egy év meggondolkodtató szovjetunióbeli tapasztalattal a hátam mögött, már tudatos döntés. Annak a tudata, hogy az eltorzult gyakorlat nem teheti kétségessé az eszme érvényességét, igazságát, s hogy az én feladatom (is, persze) megváltoztatni a gyakorlatot.