Mottó: A morbid anekdota szerint 1938-ban a Bécsbe bevonuló Hitlert ezzel üdvözölték a zsidók: „Heraus mit uns!” (Ki velünk!)

Kínos látnom, ahogy baloldali, liberális, „balliberális” ismerőseim Facebook-bejegyzésekben, kommentekben okádnak tüzet-vizet a Momentumra, mondván, a Fidesz-segédcsapata, Orbán hatalomban maradását segíti az ellenzéki összefogás elutasításával. Ennek „bizonyítéka” a visszatérő vád, hogy semmit nem mondanak a politikai céljaikról – ami persze nem igaz, csak el kéne látogatni a momentum.hu-ra vagy megnézni hetenként jelentkező vlogjukat, az XYZ-t. 

Utóbbi egyébként kulcs ahhoz, hogy miért utáljuk – utálják – a Momentumot. Az Y és Z generációt, a 80-as, 90-es években születetteket, vagyis a rendszerváltás után szocializálódottakat képviselik, nem pedig minket, akik gondolkodásunkban, reflexeinkben az előző rendszerhez – és az előző rendszerben gyökerező rendszerváltáshoz – kötődünk. A momentumos fiatalok őszintén – ha tetszik: gátlástalanul – hirdetik, hogy túl akarnak lépni rajtunk, a rögeszméinken, az ideológiáinkon, barikádjainkon és árkainkon, az egész világunkon. Normális, élhető országot akarnak. Túllépni e mai kocsmán…

"Az írott szó rendbe teszi a világot. Megállítja az áramlását. Nem hagyja, hogy szétmaszatolódjanak a fogalmak... Történjék később bármi, ha leírták a szót, az már megvalósult." (Vodolazkin: Laurosz)

Már rég nem nosztalgiázom egykor szeretett munkahelyem, a Magyar Rádió után. Ma mégis. A Rádióújságot (MTV Részletes, természetesen) böngésztem, és belebotlottam egy szerkesztő-műsorvezető nevébe. Talán 1988 lehetett, ő ifjú munkatársa az Irodalmi Osztálynak, én műsorigazgató-helyettes. Karácsonyra készített, 25-30 perces műsorát hallgattuk le. (Ez a "dolog", a lehallgatás, amelyen kiemelt fontosságú műsorok átvételénél nemcsak az adott műsorosztály illetékese, hanem a Műsorigazgatóság képviselője is jelen volt, nyilván a cenzúra egyfajta maradványa volt.) Egy kollégám fanyalogva a hibákat - esztétikai hibákat - kezdte sorolni, mire én azt mondtam: "Először is szögezzük le, hogy ez egy gyönyörű műsor." A nálam 10-15 évvel fiatalabb sráccal - az említett műsor készítőjével - aztán egyszer-kétszer együtt fröccsöztünk-dumáltunk a közeli kocsmában. Világos volt, hogy némileg máshonnan nézzük, másként látjuk a világot, de ez nem akadálya, inkább ösztönzője volt a jóízű beszélgetéseknek. Snitt. Aztán én távoztam a Műsorigazgatóságról, évekkel később a Rádióból is. Bő egy évtizeddel első találkozásunk után, amikor megpróbáltam műsorkészítőként visszatérni a Rádióba, nála is próbálkoztam, belpolitikai rovat- vagy szerkesztőségvezető volt, már nem emlékszem a pontos titulusára. Az első telefonhívásra fogadott, kedvesen, készségesen, és azonnal felemlítette azt a bizonyos - általam már elfeledett - műsorátvételt, és a véleményemet. Megígérte, hogy segít. Soha többé nem jelentkezett (én egyébként akkoriban, s még egy jó ideig félévenként hosszabbított szerződéssel, részmunkaidősként, adminisztratív munkakörben dolgozhattam a Rádióban, aztán 2001 őszén ez is megszűnt), azóta se beszéltünk egymással. Az utóbbi másfél évtizedben ritkán fordult elő, hogy belehallgattam a Kossuth Rádióba, de néhányszor "belefutottam" műsorába, megszólalásába. Pillanatok alatt eltekertem, kikapcsoltam a készüléket. Semmi közünk többé egymáshoz, ég és föld a "hallható" világszemléletünk, s ma elképzelhetetlennek tartom, hogy leülnénk fröccsözni... Nincs ez jól így.

Habent sua fata libelli (quemadmodum nos omnes).

Ma egy kedves ismerősöm 40. születésnapját ünnepeljük. Hosszas gondolkodás után azt találtam ki, hogy egy, a születése évében kiadott, Körkép 77 című elbeszélés-antológiát ajándékozok neki. Kedd délelőtt azonban hiába jártam végig a Múzeum körúti antikváriumokat, nem találtam, sőt volt, ahol a tulaj megvetően közölte, hogy "Körképet nem veszek". Este, már itthon, a bookline.hu-hoz fordultam; bőségesen van nekik, és a kiírás szerint 2-5 napos határidővel vállalják a szállítást. Megrendeltem - naná, hogy csak a jövő hétre ígérik. És akkor eljött a nehéz pillanat, hogy a saját példányomhoz nyúljak. Az egyébként hiányos sorozat egy felső polcon lakik - a (szintén hiányos) Világirodalmi lexikon fölött, Marx és Lukács György alatt -, vagyis az (újra)olvasás csekély esélyével. Fölnyújtózkodtam és levettem. A borítóján egycentis szakadás, de egyébként kifogástalan. Hátralapoztam a tartalomjegyzékhez, hogy mégis tudjam, kiket ajándékozok - és aztán olvasni kezdtem a novellákat: Csurka, Déry, Esterházy, Hernádi Gyula, Illés Endre, Karinthy Ferenc, Kolozsvári Grandpierre Emil,  Mándy Iván, Rákosy Gergely, Szakonyi Károly, Vámos Miklós, Vészi Endre. Az összesen 24 novella fele. Nagy élvezet volt - meg szégyen, mert rájöttem, hogy én ezeket anno nem olvastam. 

Kordokumentum: nemcsak a fiatal (és szelíd) Mick Jagger, hanem az öltönyös-nyakkendős közönség is.

https://www.facebook.com/stonesdata/videos/1156565527788996/

Mintha egy - alapból homályos - ballada sorait összekevernék, de a végén mégis összeáll a tragikus történet. Halottak kísértenek - élnek, mesélnek - egy szellemfaluban, ők igazítják el az odaérkező főhőst(?), Juan Preciadót, mondják el neki apja, a zsarnok földesúrrá vált Pedro Páramo történetét. Olvasod a bekezdésekre tördelt szöveget, és a bekezdés végéig nem lehetsz biztos benne, ki beszél, hogy egyáltalán élő-e vagy holt az illető, valóság vagy álom, amit elmond. De azért előbb-utóbb kiderül.

Soha korábban nem hallottam a mexikói Juan Rulfóról, Tibi barátom ajánlotta a könyvet néhány hónapja, s tegnap hoztam ki a könyvtárból. (170 oldal az egész, úgyhogy már végeztem is vele.) Persze közben tájékozódtam. 1955-ben jelent meg a Pedro Páramo, s az elmúlt bő félévszázadban kultikus művé vált. A García Márquez által ismertté tett mágikus realizmus előfutárának tekintik, Borges szerint a világirodalom egyik csúcsa. Én "csak" írástechnikailag nagyon érdekes, lebilincselő olvasmánynak tartom.

A Bartók rádióban most lett vége - szerintem - minden idők legjobb Carmen-felvételének. Leontyne Price, Franco Corelli, Robert Merrill, Mirella Freni. Fantasztikus hangok. A Bécsi Filharmonikusokat Herbert von Karajan vezényelte. 1963. 

Nem szeretem Putyint és a rendszerét, de - személyes tapasztalatok, barátságok, irodalmi, filmes stb. élmények alapján - szeretem az oroszokat, Oroszországot, ezért aztán borzasztóan zavar az az alpári, ostoba "oroszozás", amit mindenfajta ellenzékiek a mai Putyin-látogatás kapcsán eleresztettek. Pontosan értem - és igazuk van abban -, hogy Magyarország európai jövőjét féltik Orbán Putyinhoz dörgölőzésében, de tudomásul kell venni, hogy Oroszország is Európa, ez a - történelmileg, kulturálisan, vallásilag megalapozott - autokrata hagyomány is Európa. Ezt is érteni kell, ahogy azt is, hogy egy - súlyosan frusztrált - európai hatalomról beszélünk - beszélnek - becsmérlően, lekezelően. Riasztó példa a - számomra egyébként rokonszenves - momentumosok általában okos és jópofa vlog-sorozatának, az XYZ-nek a Putyin-látogatás alkalmából készített darabja. Az ifjú narrátor az oroszokhoz való viszonyunk "egyrészt-másrészt" ismertetésekor felemlíti az 1848-49-es szabadságharc valamint az 1956-os forradalom eltiprását, meg hogy "itt voltak negyven évig". Azt, hogy hogyan, miért kerültek ide, valahogy kifelejti. Amiről nekem az jut eszembe, hogy én nem jöhettem volna a világra, ha ők nem jönnek...

Vállalva ifjabb olvasóim megvetését, elmesélem, hogy jelenleg éppen a PowerPoint prezentáció elsajátításával küszködöm. 70 évesen, több mint 15 év felsőoktatási működés után úgy éreztem, már igazán ciki az írásvetítő használata - és persze a hallgatóknak is segítség, ha vázlatot kapnak. Legalább ilyen ciki, persze, hogy milyen gagyi minőségű lesz a dolog... 

Minden technikai, informatikai újdonság (számomra új dolog) megvisel. A számítógépen csak azokat a műveleteket tudom biztonságosan, amit naponta használok. Idegesítenek a Windows vagy a Google újításai. Videórögzítőm, a számítógépben DVD-lejátszóm csak akkor lett, amikor valami munkához kellett. A tévétávirányítón pedig túl sok a gomb.

Gerincfájdalmaktól a dadogáson át hiperaktív gyerekek "gyógyításáig" sok mindenre jó, és saját tapasztalatból állítom, hogy nem humbug. Részletek ebben a rádióinterjúban.