"Ez a csillag több évtizeden át sugározott és fénylett, lelke és szelleme betöltött egy családot, egy nemzetet, sokakat, akikhez művészete fordításban eljutott. Tény, hogy elment közülünk, de tény az is, hogy mostantól jobban van velünk, mint korábban.
Örökségét meg kell ismernünk, fel kell fedeznünk és élnünk kell belőle. A magyar fiatalság úgy gyászolja Esterházy Pétert, hogy felolvas műveiből, és műveiben forrást talál jelenéhez és jövőjéhez. Esterházy Péter az „ifjú lelkekben” is tovább él.
Barátaim, döbbenten állunk itt, mert átéljük veszteségünket. Mindannyian gyászolunk, mert szerettük őt, de gyászunk nem reménytelen. Arra gondolok, hogy nem magunkat kell gyászolnunk, hanem őt kell megköszönnünk a Teremtőnek. A történetnek nincs vége, most kezdődik."

Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát búcsúztatójának teljes szövege

A temetési szertartás végén Janis Joplin Mercedes Benz c. dala hangzott el. Erről itt.

A Konzervgyár utca a kaliforniai Montereyben, költemény, bűz, fülsiketítő lárma, sajátságos fény, hangulat, magatartás, epekedés és álom. A Konzervgyár utca valóságos tohuvabohu: ón és vas és rozsda és faforgács, hepehupás úttest, gazzal benőtt telkek, ócskavas-kupacok, hullámlemezből épült szardínia-konzervgyárak, kricsmik, vendéglők és kuplerájok, kicsiny, zsúfolt szatócsboltok, laboratóriumok és lebujok. Lakói, ahogy egyszer valaki megjegyezte, "kurvák, stricik, hamiskártyások, piszkos csavargók", amin azt értette, hogy emberek. Ha az illető más szemszögből nézi a dolgot, azt is mondhatta volna, hogy "szentek, angyalok, mártírok és jámbor lelkek" - és ez is ugyanazt jelentené. (Vámosi Pál ford.)

Így kezdődik John Steinbeck Kék öböl c., 1945-ben írt és a 30-as években játszódó kisregénye. Az eredeti, angol cím, a Cannery Row, a magyar kiadásban már „csak” gyakran emlegetett, kifejező nevű helyszínként maradt meg, címként átadta helyét egy idillikusabb, a könyvben csak egy pillanatra – ellenpontként – feltűnő tájnak. A pikareszk történetfüzér szereplői, az utca – valójában csak „sor” – lakói balhétól, lopástól sosem visszariadó, de hatalmas szívű munkakerülők, csavargók, hajléktalanok – Mack és a fiúk –, kurvák, egy kínai szatócsboltos, meg egy tudós biológus. Hihetetlen szeretettel, kedvességgel megrajzolt figurák, humor és líra szövi át tetteik, mindennapjaik leírását. A biológus (Doki) egyébként valóságos személy, Steinbeck fiatalkori barátjának az alakja jelenik meg benne. A helyszín is valóságos, az író gyerekkorának tanúja (a szomszéd kisváros), s bár a miliő elüt Steinbeck családi hátterétől (apja Monterey megye kincstárnoka volt), nem volt idegen számára.

"Életbevágóan fontos semmiségek írója" - írta róla Szerb Antal, s idézi a bukaresti Kriterion Kiadónál 1970-ben Egy csésze tea címmel megjelent novellaválogatás borítója. Meg hogy "[N]agy művészi aggályok között írt: a legegyszerűbb kifejezést kereste, a minden póztól mentes kifejezést, szóval a legnehezebbet... Katherine Mansfield olyan apróságokat írt meg, amilyeneket egy férfi sohasem tudott volna észrevenni. Nem ismerünk más írást, amelynek olvasása közben ekkora élvezettel éreznők, hogy nő írta ezeket a sorokat."

Katherine Mansfieldről mostanáig - néhány nappal ezelőttig - mindössze annyit tudtam, hogy van egy könyve a könyvespolcunkon, és hogy nyilván angol volt (ez utóbbit rosszul tudtam: angollá lett új-zélandi). A közelmúltban valahol valaki - persze már nem emlékszem ki, hol, mit és miért - írt róla, és ennek nyomán felkerült az elolvasandók listájára. Mostanában sajnos (vagy hál' istennek) kevés időm van olvasni (értsd: a saját szórakozásomra olvasni), ezért kapóra jött a rövid elbeszélésekből álló kötet; gondoltam, egyet-kettőt elolvasok belőle, egy lyuk (némileg) bestoppolva műveltségemen... Hát nem ez van, hanem az, hogy elbűvölt, egyik elbeszélést olvasom a másik után. Valami hihetetlenül finom, szinte lebegő elbeszélés (Szőllősy Klára fordítása) emberekről, kapcsolatokról, gyakran átszövi egy egészen finom irónia - Agatha Christie Miss Marple-történeteinek van ilyen légköre - ...és a végén hirtelen odacsap: kiderül, hogy mások, rosszabbak az emberek és kapcsolataik. Ajánlom figyelmetekbe.

(A wikipedián persze nincs magyar szócikk, azerbajdzsáni, baszk, eszperantó van.)

Írni kéne valamit. Valamit arról, hogy nagy - nem is: hogy fontos ember volt. Az én generációm számára mindenképpen. De ezt majd megírják mások, jobban, mint én képes lennék rá. Annyit tehetek, hogy találomra felütöm egy könyvét, az anyja halála alkalmából írt A szív segédigéi-t, és bemásolom az egyik féloldalt (akinek volt kezében ez a könyv, tudja, miért "féloldal").

„Üres az ég”, mondta derűsen az orvos. „Árva a ház, nincs kacagás.” Aztán fáradtan, kis csuklásokkal és horkanásokkal meg-megszakítva a szeretkezésről értekezett, arról, hogy milyen is volna hát az a nagy szenvedély, hogy a nagy szenvedély az egyre személytelenebb zuhanás volna, mindent fölemésztő hullás, és ez a személytelenség ijesztő és vonzó, ijesztő, mert elveszett valaki, „én”, akit úgy szerettünk, és vonzó: lehetni bárki, akarni mindent. De szabad-e akarni mindent? Ez a kérdés. Okos szeme most szomorúan csillogott. „Érted?”

A verandán nem találtunk már senkit, kemény éjszaka borult fölénk, a szélseperte és szélcsiszolta égbolton tiszta csillagok ragyogtak, s egy villódzó távoli fény pillanatonként tovatűnő hamut kevert belé, a szellő fűszer és kő szagát hozta néhány utcával arrébb, mintha egy autó siklott volna hosszan a nedves úttesten, elsuhant, és nyomában távolból jövő zavaros kiáltások törték meg a csendet. Aztán teljes súlyával visszahullt ránk a csönd, mely égbolt és csillag.

Aki él, nem rejtőzhet el. Szép lassan minden megtörténik az emberrel. Zsugorodik a zsugori idő.

…meg ami eszembe jut róluk…

Szentendréről már többször írtam, például ezt. Most úgy került képbe, hogy szombaton a Művészetmalomban még zárás előtt megnéztem „A világ közepe” címmel az elmúlt kb. nyolcvan évben Szentendrén élt vagy alkotó festő, szobrász, grafikus alkotásaiból rendezett kiállítást. Persze képben – és kísérő szövegben – az egyik fő alak Vajda Lajos volt. Róla jutott eszembe Bandi, akivel először jártam Vajda Lajos-kiállításon, 1979-ben, Szentendrén. Bandi pár évvel korábban a tanítványom volt a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában. Csellista volt, én – helyettes tanárként – oroszt tanítottam az osztályában, és ennek következtében meglehetősen utáltuk egymást, kitalálható, hogy miért. Az érettségi bankettjükön, már nem emlékszem, hogyan és miért, viszont odaültem hozzá, kibeszéltük a dolgokat, és összebarátkoztunk. Már nem emlékszem, hányszor találkoztunk a következő években (nem sokszor), igazából katonaruhás, „eltávos” figurája van előttem. Arra se emlékszem, elvégezte-e a Zeneakadémiát (valószínűleg igen), de az biztos, hogy a 80-as években vidékre került, és a kapcsolatunk megszakadt, azóta se láttam. Vannak fura képzettársításaim: Vajda Lajosról mindig ő jut az eszembe. Meg persze eszembe jut a Konzi, ahol talán két tanévet tanítottam, orosz mellett történelmet is, aztán a fő munkám lehetetlenné tette ezt a „maszek melót”. Bandin kívül is kerültek ki barátok az egykori tanítványok között, sőt egyikükkel – ma jeles zeneművész – több évtizedes szünet után nemrég újítottuk fel a kapcsolatot. Talán Bandi is jelentkezik egyszer…

…meg ami eszembe jut…

Mostanában gyakran utazom az M3-ason, és amikor a busz Mogyoród közelébe ér, mindig kinézek jobbra, a dombon álló kápolnára. A fáktól nem látni, de a kápolna mögött egy temető van.  Ott nyugszik Lajos úr (E. Lajos), utolsó foglalkozása szerint szerkesztőségi hivatalsegéd. Bár évszámokat képtelen vagyok megjegyezni, tudom, hogy 1986-ban halt meg, mert a temetésen Bizsike, a gépírónők doyenne-je, megjegyezte: „Jó helye van Lajoskának, pont lelát majd a Forma-1-re” [akkor épült a Hungaroring].

Lajos úr intézmény volt. Szinte semmit nem tudok az életéről. Azt hiszem, hat elemit végzett a háború előtt, talán valami szakmája is volt valaha. Intelligens ember volt, aki sokat olvasott. 1945 után egy ideig a Parasztpárt központjában csinált valamit. Úgy tudom, a 60-as években került a Rádióba, és az akkori főszerkesztő szerette volna, hogy tanuljon. Nem tette.

Britannia bukása címmel jelent meg a Népszabadságban a talán leghíresebb ma élő francia értelmiségi, Bernard-Henri Lévy filozófus írása, amely azonban valójában a demokrácia csődjéről szól.

„A Brexit nem a nép, hanem a populizmus győzelme. Nem a demokráciáé, hanem a demagógiáé. A jobbszél győzelme a jobbközép felett, a radikális baloldalé a liberális felett. A xenofóbia győzelme mindkét oldalon, a belső ellenséget kereső rögeszméé és a régen lappangó gyűlöleté a bevándorlókkal szemben…

Ez a legavíttabb szuverenizmus és a legostobább nacionalizmus győzelme. A belterjes, poshadt Anglia győzelme a világra nyitott, dicsőséges múltjához méltó Anglia fölött. A Másik tagadása a fölfújt Én által. A komplexitás tagadása és a végletes leegyszerűsítés diktatúrája. Nigel Farage híveinek győzelme a ’politikai osztály’, a média és a ’globális elitek’ fölött, melyeknek ’Brüsszelből parancsolnak’…

Ez a Fritz Lang Metropolisában megjelenített tömeg győzelme. Meg a hajótörőké, a balos bunkóké, a részeg szkinhedeké, az írástudatlan hőbörgőké, a bikanyakú neonacionalistáké. Azok győzelme, akiket lenyűgöz Trump, amikor fölbőg: ’Amerikát ismét naggyá tesszük!’, és egy hatalmas falról álmodoznak, amit a muszlimok és maguk közé építhetnének. És a trumpi bőgést aztán lehet utánozni minden nyelven, nyelvjárásban, szlengben és zsargonban. Lehet vele hőbörögni, leordítani bárki fejét, elküldeni másokat a jó fenébe, visszarúgni a tengerbe, megtiltani nekik a visszatérést – gőgösen hajtogatva: ’Én, uram, angol vagyok!’ – vagy skót, francia, német, bármi.

A Brexit örök időkre a tudatlanság győzelmének példája lesz a tudás fölött. Az emberi állatságé az emberi szellem fölött. A pitiánerségé a nagyság fölött.”

Az angolok (többsége) épp olyan ostoba nacionalisták, mint a magyarok (többsége). Ez volt az első gondolatom ma reggel, amikor meghallottam a brit népszavazás eredményét. Meg hogy a népszavazást egy választási kampányígérettel elindító David Cameron épp oly felelőtlen demagóg, mint Orbán. Nincs kétségem afelől - ha lettek volna, Lázár János tegnapi szavai eloszlatták volna -, hogy Orbánék a legszívesebben, akár a briteket megelőzve is, otthagynák az EU-t. Csak hát, ugye, kell a pénz, amit - egyelőre - onnan kapunk; de ha sikerül a tervük, vagyis 2018-ig lehívhatjuk az összes 2020-ig lehetséges ("nekünk járó") pénzt, akkor a "függetlenség", a "szuverenitás", a "szabadság" mellett döntenek. Csak éppen...

A szándékok, indulatok és a csak a következő választásokig terjedő gondolkodás mellett van azonban néhány apró tény. A nüansznyi különbség Anglia (és az egyelőre - valószínűleg nem sokáig - még létező Nagy-Britannia), illetve Magyarország világgazdasági és világpolitikai súlya, földrajzi-geopolitikai helyzete között. Meg hogy mi kapjuk a pénzt, az angolok meg adják...

Wiener Tagebücher, azaz Bécsi Naplók - ez a címe egy éve Bécsbe távozott ősblogger barátom legújabb (magyar nyelvű) blogjának. Élet- és városregény, ha jól értem. Én máris szeretem.

"...nem volt mást megölnie, mint saját magát. És nem bírta megtenni. Az istennek se bírt meghalni. Hogy tehette volna? Hogy mehetett volna el? Itt volt minden, amit utált."

Minden írásműben, legyen az újsághír vagy tudósítás, az utolsó mondat(ok) a legfontosabb(ak). Meg az első(k). A Sabbath színháza utolsó mondatai után most következzék az első bekezdés:

"- Esküvel fogadd, hogy nem baszol másokat, vagy vége a dalnak! - Így hangzott az ultimátum, az észbontóan hihetetlen, abszolút váratlan ultimátum, amelyet az ötvenkét éves kedves intézett könnyek között hatvannégy éves szeretőjéhez, tizenharmadik évfordulóján annak a hihetetlen szemérmetlenséggel zajló barátságnak, amely nem kevésbé hihetetlen módon kettejük titka maradt. és most, amikor apad a hormonfröccs, dagad a prosztata, amikor valószínűleg már csak pár évig bízhat úgy-ahogy a potenciájában, aminél talán az élet sem tart sokkal tovább, amikor közelget a mindenek vége, akkor parancsolnak rá, hogy kedvese elvesztésének terhe alatt bújjon ki a bőréből!?"  (Sóvágó Katalin ford.)

Régóta a fejemben volt, hogy végre olvasni kéne valami Philip Rothot, elvégre évek óta az egyik legfőbb Nobel-esélyesnek tartják - úgyhogy valószínűleg már nem fogja megkapni. A közelmúltban valahol valamit olvastam a Sabbath színházá-ról, már fogalmam sincs, hol és mit, de fel volt írva az olvasandó könyvek közé. Talán azt írták róla, hogy pornográfia, és erre haraptam rá. Minden lehet. Zavarba ejtő regény. Mellbevágó a szinte őrületig erotomán, perverz főhős kapcsolatainak leírása. Illetve nem is egyszerűen leírása, hanem belülről való kényszerű átélése. Woody Allent parafrazeálva: amit mindig tudni - tenni - akartál a szexről/ben, csak sose mertél... A könyv jó része első megközelítésben tényleg - magas színvonalú - pornó, például egy tízoldalas telefonszexszel. És nem tudom azt mondani, hogy ez csak a felszín. Nem, ez a lényeg. Vagy legalábbis a lényeg része. Amúgy pedig egy esendő, érzelmileg magára maradt, szeretetéhes ember története.