A mi családunkban sose tartottak - tartottunk - névnapot, nem is tudom, mikor milyen nap van, így persze azt se, hogy rokonaimnak, ismerőseimnek mikor van névnapjuk, őszintén szólva nem is érdekel. A sajátomat persze már megjegyeztem, hiszen gyerekkorom óta voltak barátok, ismerősök, akik köszöntöttek, de például máig nem tudom, mikor van a feleségem névnapja. Mifelénk a születésnap dívott csak. Tudom, hogy másoknál - keresztény hagyomány - ez másképp van.

Természetesen azt se tudtam soha, mikor van Máté nap. Két éve se tudtam, de ő akkor ezen rettentően - ha nem volna morbid azt mondanám: halálosan - megsértődött. Annyira, hogy három héttel később - mint utólag közölte: tudatosan - nem üdvözölt a születésnapomon (szép blogajándékokat szoktam volt kapni tőle). Rosszul esett, de én ezúttal se sértődtem/sértődhettem meg.

Nem nyafognék, de most már késő... Ránéztem a naptárra, talán nem is véletlenül, és most nem tudom, mit kell mondani. Gondolok...

Már szép a napom; most találtam a Facebookon. Isten áldja Mark Zuckerberget és Görög Ibolyát!

A fenti két rövid mondatot meg a dalt még reggel posztoltam, aztán el kellett mennem, de a dal tovább dolgozott a fejemben. Eszembe jutott, hogy én ezt  először Marlene Dietrichtől hallottam, talán a 70-es évek elején a Magyar Rádióban, persze németül.

Egyszerre került be a Rádió hangtárába és műsorába ezzel

Nem tudtam, hogy Bob Dylan dala, azt hiszem, akkor még semmit se hallottam Bob Dylantől - talán róla sem.

Honnan lesznek a barátok? A szomszéd házból, az iskolából, munkahelyről – meg csak úgy, véletlenül. Izgalmasabb kérdés, hogy mitől barát a barát, mi különbözteti meg a havertől, a jó ismerőstől. Azt hiszem, a legfőbb kritérium – legalábbis számomra –, hogy jelen legyünk egymás életében, fontosak legyünk egymásnak. Ez a jelenlét, a barátság, nem feltétlenül egész életre szóló, sajnos. De „akkor” és „ott” megvolt, fontos volt, igaz volt – még ha múltidő is.

Az első barátom, akire emlékszem, Bandi volt, osztálytárs az általános 2-4. osztályában. Lényegében minden szabadidőnket együtt töltöttük, vele meg az öccsével, Lacival. Együtt jártunk „usziba, a Csasziba” (Császár uszoda), csavarogtunk a Margit-szigeten, ahol legjobban a kolostor romjait szerettük. Legfontosabb kalandunk azonban az – utcánkról elnevezett – „Ady Endre Gyermekegyesület” megalapítása volt (közösségi létre nevelődtünk), amely a kertünk málnabokrai között székelt.

in memoriam Máté

Kerek születésnaphoz közeledve fogamzott meg bennem a gondolat, hogy önéletrajzi sorozatot indítok, jórészt korábbi bejegyzésekre alapozva. Rögtön eszembe jutott, hogy „Cserepek” – Máté kezdett valamikor ciklust ezzel a címmel saját életéből, aztán Ancsa abbahagyatta vele; egy gyönyörű darabjára emlékszem, amelyben Krisztiánnal való megismerkedését írta meg. Az ”in memoriam” nem csak ennek szól: kétszer írtam bővebben nevelőotthoni múltamról, mindkétszer az ő – w.m. – valamely blogbejegyzésének hatására. Az itt olvasható (csekély változtatásokkal) a 2008. október 16-ai poszt megismétlése. Aktualitását az adja, hogy a budapesti Alföldi utcai gyermekotthon a most kirobbant, állítólagos pedofilügy színhelye, és én ott kezdtem „munkás” életemet. Az utca akkor Kállai Éva nevét viselte. (Nem ehhez a történethez tartozik, hanem az élethez, az élet furcsa véletleneihez: Kállai Éva lányával együtt voltunk Vlagyimirban, ő szegedi, én budapesti egyetemistaként, és a barátom lett.)  

Réges-régen, a történelem előtti időkben (1965-ben), érettségi után gyermekfelügyelőnek mentem a Fővárosi Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet szellemi fogyatékosoknak fenntartott átmeneti otthonába. (Tanár akartam lenni, és oda volt protekcióm.) Egyhónapos nyári munkáról volt szó (minden nyáron dolgoztam valamit), hiszen ősszel majd úgyis megyek egyetemre.

Az első nap szörnyű élmény volt, azt hittem, nem hogy egy hónapot, azt a napot se fogom kibírni. A „szellemi fogyatékos" nagyon tág kategória, de semmiképpen nem férnek bele az elmebetegek (skizofrénok, epilepsziások stb.), márpedig itt ilyenek is voltak a vízfejűek, imbecilis képezhetetlenek és a „hivatalos" skála túlsó végét képező, tulajdonképpen teljesen normális gyerekek mellett; utóbbiak nagyrészt a családi körülmények, az ingerszegény környezet vagy más okok miatt két-három évvel lemaradtak saját korosztályuktól, ami 10–12 éves korban feltűnő, de, mondjuk, harminc évesen már nem. Szóval széles volt a skála.

Néhány napot késtem ezzel a bejegyzéssel, de ma jutott eszembe, augusztusban volt ötven éve, hogy két barátommal – Jancsival és Pingvinnel – autóstoppal beutaztam Lengyelországot (na jó, néhány várost, körzetet). Ez a téma egyébként már többször előkerült ezen a blogon, nemcsak azért, mert nagy élmény volt, hanem mert a két egykori fontos barát már halott. És Kriszta, akit ott, egy varsói villamoson, ismertem meg és szintén nagyon közeli barátom lett, már csak „volt barát”. Szóval lenne okom rá, hogy akár a múló időn, akár a veszteségeken borongva szomorúan, keserűen emlékezzem, de erről szó nincs. Ha visszagondolok arra az 1966. augusztusi három hétre, csak a kaland bizsergető, nosztalgikus érzése tölt el. Nem tudom, barátaim-útitársaim közül valamelyik ismerte-e Kerouac történetesen éppen abban az évben magyarul is megjelent Úton c. korszakos könyvét – én nem –, de a feeling , egy újfajta, fiatalos szabadságvágy benne volt a „60-as évek” levegőjében, itt is.

J. hétfőn átment a pótvizsgán. Apja fölhívott és megköszönte, hogy segítettem, időt és energiát fordítottam a fiára. Nem nagy ügy.

J. egy tizenhárom éves, kedves, udvarias fiú a cigánytelepen, ahol önkéntesként mentorkodom. Szülei három héttel a pótvizsga előtt szóltak az egyesületnek, tudnának-e segíteni, mert a korábbi évektől eltérően a családvédelmi szolgálat (vagy ki a kóc csinálta) már nem foglalkozik ezzel. Egy fiatal önkéntes irodalomból, én történelemből igyekeztem felkészíteni - ezek szerint sikerrel, J. a hetedik osztályba léphetett. Csakhogy.

Négyszer egy órát töltöttem a sráccal, s próbáltam beleverni a fejébe I. (Nagy) Lajos királyunk törvényeitől - megvan? ősiség, kilenced, úriszék - a nagy földrajzi felfedezéseken és a reformáción át a felvilágosodásig és a nagy francia forradalomig a magyar és világtörténelmet. Ezek szerint sikerrel. A tanár állítólag meg is dicsérte őt is, meg engem is, aki felkészítette. Csakhogy.

J-nak természetesen fogalma sincs a történelemről. Szerintem egyetlen igazi eredményt tudtam vele elérni: már érti az évszázad fogalmát, azt, hogy az 1500-as évek az a 16. század. Amikor a második találkozónk után azt írtam az engem a korrepetálásra beszervező X-nek, hogy reménytelennek látom a dolgot, mert a gyerek egy szóra nem emlékszik abból, amit négy nappal korábban átvettünk, azt válaszolta, hogy "általában átengedik őket, de azért nem árt, ha tud villantani valamit".

"Eddig a Pequod meredeken az ámbráscet feje fölé dőlt, most [az imént elejtett valódi bálna fejével - Rás] a két fej kiegyensúlyozta, s a hajó visszanyerte egyenes futását, bár elhihetik, hogy erősen meg volt terhelve. Így, midőn egyik oldalon felemeled Locke fejét, arra dőlsz, de emeld fel mosta  másik oldalon Kant fejét, s kiegyenesedsz, de igen sanyarú állapotban vagy. Némelyik lélek örökké a csónak kiegyensúlyozásával foglalkozik. Ó, ti bolondok, dobjátok e viharfejeket mind a tengerbe, s akkor könnyen és egyenesen fogtok úszni." (Szász Imre ford.)

Herman Melville Moby Dick vagy a fehér bálna című, vagy százötven éve született regényét olvasom. Nagyon fura olvasmány. Legendás könyv, kiskamaszként olvastam - úgyszólván kötelező kalandregény volt a titokzatos, féllábú és megszállott Ahab kapitány és hajójának története. Én - amennyire emlékszem - speciel untam.

"Az minden gondolkodó ember számára világos, hogy ez a referendum nem arról szól, amit a kérdésfelvetés sugall, hiszen a népszavazás eredménye nem fogja befolyásolni, hogy Magyarországon a jövőben hány idegen telepedhet le. Akkor sem fog az eddiginél jelentősen több migráns Magyarországon maradni, ha a népszavazás elbukik, és akkor is lesz a jövőben valamilyen szintű bevándorlás, ha érvényes népszavazáson a választók döntő többsége 'nem'-mel szavaz...

A magyar társadalom többségében xenofób... A jelenségnek kulturális, történelmi és egyéb okai is vannak, melyekre itt és most nem érdemes kitérni. Ezt a mentalitást a vezetés részéről erősíteni, meglévő előítéleteket legitimálni és tovább fokozni veszedelmes játék, mert ellenőrizhetetlen folyamatokat indíthat el a társadalomban. Mindennapossá válhat a külföldiek vagy külföldieknek látszó emberek inzultálása, megtámadása az utcákon, diszkriminálása a mindennapokban. Ezt akarjuk? ...Vizsgálták-e a goebbelsi módszereket idéző óriásplakátok kiagyalói a kampány várható szociálpszichológiai hatásait? Társadalmi viharokat gerjeszteni könnyű, lecsendesíteni nehéz, sokszor lehetetlen...

Ezt a bűnt az sem menti, amikor azzal védekeznek, hogy a népszavazás nem a migránsok, hanem Brüsszel ellen irányul. Az EU-t bűnbaknak kezelő, Brüsszel-ellenes politikai propaganda ma már egyre inkább azt a szovjet időkből is jól ismert világképet kommunikálja, hogy a nyugati társadalmak, a liberális demokráciák ideje lejárt, és Magyarországnak új utakat kell keresnie, ha nem akar Nyugat-Európa sorsára jutni. Az ilyen teóriák sulykolása szintén az ország jövőjét veszélyezteti. A nyugati liberális demokratikus államforma belülről sokkal erősebb, mint az őket jobbról és balról lenéző, támadó, megsemmisíteni akaró különféle szélsőséges izmusokra épülő rendszerek. Éppen azért, mert a liberális demokrácia, társadalmainak nyitottsága és sokszínűsége miatt (amihez a multikulturalizmus is hozzátartozik) sokkal jobban tud a változásokhoz, az újabb és újabb kihívásokhoz alkalmazkodni, mint a megannyi illiberális kísérlet... A referendummal is tovább gerjesztett nyugatellenesség elsősorban megint csak Magyarországot sodorja veszélybe. Ez az út oda vezethet, hogy egy, a mai krízis után esetlegesen újraformálódó világban az ország megint csak a rossz oldalon találja magát, mint oly sokszor a történelemben. 1989 eszméinek teljes elárulása fenyeget.

A kvótareferendum ügyében csak azt tanácsolhatom, hogy mindenki hozzon magával még egy érvénytelen szavazatot! Tisztességes ember csak annyit tehet, hogy személyesen nem vesz részt ebben a komédiában..."

A nyilatkozat teljes szövege

Ott voltam, én is énekeltem:

(Több mint két éve nem írtam ebbe a – szívemnek kedves – sorozatba, nem volt rá ok, ürügy. Most hirtelen kettő is támadt. Először mondom azt, amit majd később, pár nap múlva írok meg: a véletlen (sors?) hozta úgy, hogy a legutóbbi, 2014. áprilisi „hordalék” az orosz nyelvhez, kultúrához, egyáltalán: az oroszokhoz fűződő viszonyomról szólt. Nos, két napja tudtam meg, hogy meghalt az ott is emlegetett, csodálatos vlagyimiri irodalom-tanárnőm, Inna Lvovna Almi. Írni fogok róla meg az irodalom iránti szenvedélyről, de azt még érlelnem kell. Most a könnyebbik téma jön.)

Kezdődik az olimpia, és nem fogom nézni. Nem maradok fenn ezért éjszaka, nem kelek hajnalban, és ami még inkább a múló – és változó – idő jele: mindez nem is izgat, nem sajnálom. Meg fogom persze hallgatni reggel a (nem kormány-) rádió sporthíreit - sport és politika úgy látszik, tényleg elválaszthatatlan -, és biztos megnézek majd néhány napközbeni összefoglalót a tévében meg az interneten, de a régi szenvedély oda. Valaha volt. Sporteseményekre, közvetítésekre, sportolókra, riporterekre – és mindezekben persze magamra – emlékezem.

*

...elfelejtettem kimenni időben a kávéért; Máté, a rohadt életbe!...

*

Vigasztalásul kaptam egy kedves bloggertárstól:

Fodor Ákos: W. S. VENDÉGE  EMLÉKEZIK

Kifelejtette belőle a kávét.
Elfelejtett vizet tölteni bele.
Elfelejtette bekapcsolni.
A bennefelejtett zaccot főzte ki.
Elfelejtett findzsát tenni alá.
(Beszélgettünk is mindeközben.)
– Felejthetetlen.