Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

                (József Attila)

Je suis Charlie. Persze, ma ezzel kell kezdeni, mert szörnyű, ami tegnap Párizsban történt. És mert tényleg én is áldozat vagyok. Azt hiszem, ez volt az utolsó csepp a (méreg)pohárban, amitől rá kellett jönnöm, hogy tényleg vége van annak a világnak, amelyben felnőttem, amelyben eszméltem, amelyben hittem. A racionalitás világának, amelyből csak egyszeri szörnyű kisiklásnak tarthattuk Auschwitzot. Tudom, azóta is megszámlálhatatlan áldozata volt a világban a gyűlöletnek, az erőszaknak – vagy akár csak a gazdasági érdeknek. De mindről tudni lehetett, hogy oka van, értelmezhető, ezért nemcsak kiszámítható, hanem (talán, egyszer majd) le is küzdhető.

"Kasmarin egy másik Szmurov-képet vitt el magával. Nem mindegy, milyet? Hiszen én nem létezem - csupán az ezernyi tükör létezik, amely engem tükröz. Minden egyes ismerőssel tovább nő a hozzám hasonló kísértetek száma. Valahol élnek, valahol sokasodnak. Csak én nem létezem. Viszont Szmurov még sokáig élni fog... És eljön a nap, amikor meghal az utolsó ember, aki emlékszik rám. Az én alakom is elhalványul és meghal az utolsó tanújában annak a bűnténynek, amelyet puszta létemmel elkövettem. lehet, hogy egy velem kapcsolatos esetet, egyszerű anekdotát, továbbad a fiának, vagy az unokájának, és így még egy ideig fel-felbukkan majd a nevem, a kísértetem. Aztán vége."  (Szilágyi Mihály ford.)

…nem olyan rossz/lesajnáló/fölényes, de legfőképp értetlen a véleményem, mint az általam olvasott kommentárok/glosszák/kárörvendő hülyeségek szerzőinek. (vö. Weöres: „Pisti hülye, Julcsi hülye, csak én vagyok okos, mert nekem még a seggemben is fejem van!”)

Szóval: tény, hogy tegnap se döntöttük meg az Orbán-rendszert. A rossz idő ellenére többezren voltunk, bár kevesebben, mint a netadó elleni tüntetésen vagy egy „hajdani” jól sikerült Milla-demonstráción. S míg az elsőn lelkesítő volt a fiatalok – tizen-, huszonévesek – dominanciája, most a negyvenesek, ötvenesek voltak többségben. És tény az is, hogy unatkoztam (-tunk). Ritkán volt alkalom üvölteni, hogy „Mocskos Fidesz” meg hogy „Orbán, takarodj!”; kedves epizód volt, hogy amikor a vége felé az egyik „szónok” azt mondta, hogy nem elég Orbánt elzavarni, az egész rendszert kell leváltani, az előttem álló negyvenes férfi felüvöltött: „Rendszer, takarodj!”. Lehet, hogy emlékezetesebb lett volna a megmozdulás, ha valaki a színpadról kiadja a jelszót, hogy rohamozzuk meg a Téli Palotát, vagy szabadítsuk ki Táncsicsot, de hát ez elmaradt.

„Miből áll össze az, akivé (még) formálódsz? Persze abból, ami történik veled. Aztán abból, amit megismersz az időben távoli vagy közelebbi eseményekről. Aztán abból, amit a térben-időben végbemenő lehetőségekről elképzelsz. Mindezekből együttesen alakul az, ami mindezeken túl van, aki vagy. És az időben-térben korlátozhatatlan kalandozásokban érzékelhető a kapcsolódások hálója, amelynek milliárdnyi pontján ugyanaz történik meg másokkal.

   Sok év telt el, amíg a meghitt tudás érzetét keltette fel benne az a felismerés, hogy a sorsa nagyon sok ember sorsával, ismertekével és ismeretlenekével van összekapcsolva."

A fenti idézet Sándor Iván Tengerikavics című esszéregényéből van. Blogom tanúsága szerint az év intellektuális kalandozásai Sándor Iván felfedezésével kezdődtek. S aztán jött még Borbély Szilárd (Nincstelenek), W.G. Sebald (A Szaturnusz gyűrűi), Závada Pál (Természetes fény), Nietzsche és sok minden más. Meg Khaled Hosseini – de ez már másról szól.

Ahogy persze a bevezető idézet sem csak irodalom, hanem felhívás arra, hogy gondoljam – gondold – végig, mit, miért és hogyan változtam (változtál) egy év alatt; kik és hogyan formáltak. Azzal, hogy ott voltak melletted, hogy megismertél valakit, hogy együtt csináltál valamit valakivel. Vagy hogy elment valaki, és lyuk támadt a világegyetemben.

Ma hajnalban meghalt az egyik utolsó igazi külpolitikai újságíró. A Facebookon közzétett, egymondatos értesítésből nem derül ki, hány éves volt, de 80 fölött járt. Egy időben (az őskorban, a 80-as, 90-es években) gyakran beszélgettünk a Rádió éttermében, folyosóin; rokonszenveztünk egymással, hasonlóan gondolkodtunk a világról, de nem voltunk közeli ismerősök, nem dolgoztunk együtt sem. Mégis személyes veszteségnek érzem a halálát. Mint Hárs István néhai elnökét, akit holnap temetünk…

Azt írtam: az egyik utolsó igazi külpolitikai újságíró volt. Ez a 60-on felülieknek, akik a Kossuth Rádióban még hallották, a tévében látták Randé Jenőt, Polgár Dénest, Ipper Pált, Vértes Évát, Róbert Lászlót, Hajdú Jánost – hogy csak találomra soroljak néhány nevet – nem szorul magyarázatra, de a fiatalabbaknak, akik számára a sajtót, a médiát elsősorban a napi „szenzik”, botrányok, a celebvilág „hírei” jelentik, biztosan. A magyar külpolitikai újságírás leértékelődése, összeomlása egy mind provinciálisabb, a világ nyitottsága, sokszínűsége – de talán mindenekelőtt saját kisebbrendűségi komplexusa – ellen bezárkózással védekező társadalmi és politikai tudatállapot (egyik) bizonyítéka. „Extra Hungariam non est vita…” Másrészt visszahatása annak a kiemelt szerepnek, amit a külpolitika a magyar sajtóban a 60-as, 70-es években betöltött.

Kétszer őrjönghettem rá/vele Budapesten, élőben. Isa pur és homu vogymuk.

Talán EfPetinek az előző bejegyzéshez fűzött megjegyzése hatott rám serkentőleg, hogy hosszabb szünet után most visszatértem ehhez a sorozathoz. Szépen sütött a nap, így uszoda helyett ma is inkább sétáltam.

Séta-tűnődéseim első stációja éppen az időjárás volt, amely inkább egy hűvös márciusra emlékeztetett, noha ma van a csillagászati tél első napja. Ehhez képest tegnap este hosszan villámlott és dörgött (gondolom, volt, ahol esett is). Ez egyben az év legrövidebb napja. Meg Sztálin elvtárs születésnapja. Mármint a hivatalos. Ugyanis a grúziai Gori egyházi anyakönyvében és más korai dokumentumokban december 18. – illetve a Julián naptár szerinti december 6. – szerepel; csak 1922-től, amikor az SZK(b)P főtitkárává választották, jelent meg a december 21. születési dátumként, s az évszám 1878-ról 1879-re változott. A születésidátum-változtatás oka máig vita tárgya, egyesek szerint még ifjúkorában, Szoszo Dzsugasviliként hamisított dokumentumot, hogy elkerülje a katonaságot. Mindegy, ahogy a vicc mondja: „nem ezért tiszteljük”. Az év legrövidebb napja Sztálin születésnapja, az én (52 éve halott) sztálinista apámé pedig az év leghosszabb napja, június 21.

Kommunistákról még lesz szó.

Séták mint a történetem, az életem.

Jó másfél órát sétáltam a déli napsütésben; Pasarét, Törökvész; majd este megint elmondom Máténak, ha kérdezi…

Nem mondom el. Ebből született ez a bejegyzés. (vö. Karinthy: „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.”)

Volt egy sorozat ezen a blogon: Séta – történetek, szerettem (Máté is szerette); ilyen déli, kora délutáni, egészségügyi sétákból született, erre utal a cím. Ha megpróbálnám beleilleszteni, ennek a bejegyzésnek a címében talán az „Emberek” szó szerepelhetne: mikor kikkel, kikhez sétáltam.

Az első a kisgyerekkor, amikor a Lövőház utcán a húgom kezét fogva (másik kezemben homokozóvödör és lapát) a Marczibányi térre sétálunk játszani. Emlékeim szerint kíséret nélkül, mert az 50-es évek elején autóforgalom nem, biztonság viszont volt (hajjaj, de mekkora!). „Időjáték – térjáték” (Sinkovits Imre hangja egy sokévtizedes rádiókabaréból): a húgommal másfél évtizede nem beszélünk. Ugyanebből a korból, ugyancsak Marczibányi tér: anyámmal kora este, hogy nézzük a gázlámpa-gyújtogatót, és közben a fent említett vödörbe vadgesztenyét gyűjtsek.

A 16 éves M találkozott a 32 éves Gy-vel; apát talált, mert arra volt szüksége (egész életében). Nagynak, bölcsnek látta – és beleszeretett. Azt hiszem, valójában halála után lett a számára Gy mítosz: az emléke, az, amit jelentett, naponta szembesítette saját tetteivel. Talán ez ellen is védekezett, amikor néha azon meditált: Gy talán nem is volt olyan nagy ember, csak ő látta annak. Azt válaszoltam: a lényeg az, hogy neked mit jelentett – jelent. Ami ebben (számomra, most) izgalmas, hogy Gy morális tekintély volt M számára.

*

Apára volt szüksége, az apját kereste, hogy imádhassa – és gyűlölhesse, megalázhassa, bosszút állhasson mindenért. És csak az övé legyen. Nem a banális apakomplexus, hanem egy trauma emléke, egy súlyosan sérült, beteg pszichéjű ember küzdelme. Önmagával. Válj önmagaddá! – mondja Nietzsche.

Nietzschét olvasok - lényegében a hagyományosan értelmezett erkölcsnek mint a gyengék, az alattvalók menedékének a tagadásáról -, Mátéról gondolkodom, és közben nézem-hallgatom a medici.tv-n Danyiil Trifonov hangversenyét a Carnegie Hallban. Most éppen Beethoven op. 111-es szonátját játssza - démonian. A dolgok összefüggnek.

Trifonov: Bach, Beethoven, Liszt on medici.tv.