Balóval. Az RTL 2-n tegnap este indult a Magyarul - Balóval c. hírháttér-műsor. (Hétköznaponként 21.30-kor, ismétlés az RTL Klubon valamikor éjféltájban). Bár szinte teljesen leszoktam a tévénézésről, ezt megnéztem, mert Baló kiemelkedően a legjobb (és ezért persze ritkán foglalkoztatott) tévés politikai újságíró. Korrekt műsor volt, a Merkel-látogatáshoz kapcsolódóan, mellbevágó újdonságok nélkül. Illetve...

Baló első stúdióvendége Dirk Wölfer, a Német-Magyar Kereskedelmi Kamara egyik vezetője volt. Elhangzottak a legfontosabb számok, hogy t.i. mintegy 4000 német cég tevékenykedik Magyarországon, csaknem 300 ezer alkalmazottal, és ezek adják a magyar export kb. 1/6-át. A beszélgetés során Baló rákérdezett, hogy hogyan viszonyul a magyarországi német vállalatok termelékenysége az otthoniakhoz. Wölfer azt mondta, hogy általában ugyanaz a színvonal, de egyes esetekben - köszönhetően a "zöldmezős" beruházások legmodernebb technikájának - még magasabb is termelékenység itt, mint Németországban. - És a bérek? - hangzott a riporter következő kérdése. Negyede a németországinak - ismételte meg kétszer is Dirk Wölfer, azzal vigasztalva az elképedt Balót, hogy Romániában, Bulgáriában még alacsonyabbak a bérek.

A riport itt látható. Az ominózus beszélgetésrészlet 5.20-tól.  (Technikai balfasz vagyok, ezért nem tudtam úgy beilleszteni, hogy ne verje szét a sablont.

György Péter Apám helyett c. könyvében (nemrég olvastam) megemlíti, hogy apja számára fontos volt Steinbeck Kedves csirkefogók-ja. Steinbeck nekem is egyik kedvenc íróm volt fiatal koromban, de (sok minden mással együtt) ez kimaradt. Most kihoztam könyvtárból, és elolvastam. Nagyon jó szórakozás volt. Az első világháború után, Kaliforniában játszódik, vékony, pikareszk regény, vagyis elbeszélésfüzér. A katonaságtól hazakerülő nincstelen csavargó, Danny örököl egy (két) házat (valójában deszkaviskót), és odagyűjti, befogadja összes hasonlóan csavargó haverját. Mindenféle kedves kalandok történnek velük - Steinbeck a legszörnyűbb nyomort, társadalmon kívüliséget is olyan szeretetteljes humorral írja le,  hogy az olvasó csak mosolyogni tud (egy másik nagy kedvencem, Jorge Amado jutott olvasás közben eszembe, különösen, hogy Dannyék paisanók, vagyis spanyol-indián származásúak). Meg más is eszembe jutott...

Aztán váratlanul meghal Danny, a ház leég, és a barátok mindegyike külön-külön, másfelé, egyedül indul el...

A kormány a 2015-ös évet a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékévévé nyilvánította, hogy „méltó módon” emlékezzünk meg „a Kárpát-medencében élők 1944-45-ben kezdődő, a Szovjetunióba kényszermunkára történő internálásának 70. évfordulójáról” . (a kormányhatározat teljes szövege)

Minderről részletesebben is nyilatkozott az MTI-nek Rétvári Bence, az EMMI államtitkára. A megtestesült emberi erőforrás „a magyarság XX. századi sorsát egyik, talán legsúlyosabban érintő… tragédiáról” beszélt. Rétvári – feltehetően megbízható történészi becslések alapján – emlékeztetett, hogy a megszálló Vörös Hadsereg és különböző szovjet szervek a mai Magyarország területéről 200-230 ezer polgári lakost hurcoltak el málenkij robotra, közülük sokan éveket töltöttek kényszermunka-táborokban, s 30-40 százalékuk soha nem tért vissza. Tragédia volt, minden kétséget kizáróan. De hogy ez lenne a XX. században a legsúlyosabb…? Az I. világháborúban a Magyar Királyság több mint félmillió katonája esett el, másfél millió sebesült meg, 830 ezren estek fogságba. Aztán elég súlyosan érintette „a magyarság XX. századi sorsát” Trianon is. Majd jött a II. világháború a többi között a Donnál szétvert 200 ezres 2. Magyar Hadsereggel, a félmillió meggyilkolt zsidó magyarral – összesen 900 ezer magyar halottal –, egy szó szerint földig lerombolt és kifosztott országgal (a nemzeti vagyon 40 százaléka semmisült meg, ez az utolsó békeév, 1938 nemzeti jövedelmének több mint ötszöröse)… És hát Jalta, Magyarországnak a szovjet birodalomba történő betagolása is elég súlyos következményekkel járt. Mindezek fényében Rétvári kijelentése szimpla hülyeség (de hát mit várjon az ember egy KDNP-s mameluktól). Ez azonban még nem a címben jelzett hazugság.

"A fájdalom segít emlékezni, de úgy, hogy mégse csak a fájdalomra emlékezünk, hanem mindenre, mert muszáj mindenre emlékezni, mert csak az van, amire emlékszünk, amit elfelejtünk,az nincs többé, eltűnik a múltból, eltűnik a világból."

Dragomán előző (több mint harminc nyelvre lefordított) könyve, A fehér király lenyűgözött, ezért csaptam le a könyvtárban erre. Varázslatos. Szép. Fájdalmas. Valóság és képzelet fonódik össze egy árván maradt tizenhárom éves lány történetében; a forradalom utáni Románia "közérzete", egy "boszorkány" nagymama és a tárgyakban jelenlévő halott nagypapa... Még a felénél se tartok, de a fenti mondatot - két napja él bennem - muszáj volt már most kiírnom.

AvPlaten - akinek nagy szerepe volt abban, hogy blogolni kezdtem -, újra blogol: WÖD

"Sokakkal megeshet - egyes emberekkel vagy egész népekkel is -, hogy többé-kevésbé tudatosan minden idegent az ellenségüknek tekintenek. Ez a meggyőződés többnyire a lelkük mélyén rejtezik, mint valami lappangó fertőzés, csak véletlenül, ötletszerűen tör felszínre, nem pedig egy gondolatrendszer kiindulópontjaként. Amikor viszont felüti a fejét, amikor a megfogalmazhatatlan dogma egy szillogizmus premisszájává lesz, akkor a konklúzió a láger. Ez egy szigorú következetességgel végiggondolt világnézet eredménye: amíg a világnézet fönnmarad, számolnunk kell fenyegető következményeivel is. Legyen a haláltáborok története intő jel minden ember számára."

Az Auschwitz-túlélő Primo Levi* Ember ez? című krónikájának előszavából idéztem, nem tehettem meg, hogy ne ezzel kezdjem: Orbán Viktor ma is megismételt, aljas, xenofób mondatai teszik aktuálissá. (A budapesti gettó és Auschwitz felszabadulásának 70. évfordulóján.)

Van egy hihetetlenül gazdag, de szemérmes blog (blogger); időnként eltűnik, átalakul, de a lényeg marad: szép, gyönyörködtető és/vagy elgondolkodtató szövegek, képek, zenék. A blogger egyszer megkért, hogy ne reklámozzam, ehhez tartom magam, de időről időre nem állom meg, hogy ne idézzek a blogjáról, amikor valami éppen ott, éppen akkor... Ma a főoldalon csak a cimkefelhő jelent meg, találomra választottam. Ez volt az első találat. (Erősen rövidítve közlöm, a teljes szöveg itt olvasható.) Még csak annyit: bár materialista vagyok, de régóta vallom (tudom), nincsenek véletlenek.

Marghescu Mária: A négy fogadalom

Azok, akik rendszeresen gyakorolnak zen-meditációt, a szerzetesek a kolostorokban, a számtalan laikus csoport az egész világon, különböző nyelveken, naponta legalább egyszer elmondják a négy fogadalmat:

Az élőlények száma végtelen,
fogadom, hogy mind megszabadítom.
A félrevezető gondolatok és érzelmek világa kimeríthetetlen,
fogadom, hogy mind elkerülöm.
Az igaz tanok sora megszámlálhatatlan,
fogadom, hogy mind megtanulom.
A felébredés útja felülmúlhatatlan,
fogadom, hogy szüntelenül járom.

Ha jobban odafigyelünk ezekre a sorokra, fel kell, hogy tűnjön, hogy olyan dolgokat fogadunk meg, amelyek teljesítése teljesen lehetetlen… Hogyan tudnék véges életemben, véges energiámmal ilyen szuperlatívumokat, maximumokat teljesíteni? Nyilván sehogy. Akkor miért fogadom, hogy megteszem? Azért, mert így kötelezem el magam arra, hogy az utat, ha ráléptem, járjam is. Előttem van a cél, tudom, hogy elérhetetlen, de mégis járom. Egyik lépés a másik után, következetesen. Maga az út a cél, az, hogy szüntelenül járjam.

Nosztalgiára hajlamos ember lévén, Anita Ekberg halála alkalmából tegnap este a Duna TV-n megnéztem Az édes élet-et. (A tévécsatorna valamilyen földön túli megérzésből tűzte műsorára.) Ellentmondva az előző bejegyzésben felidézett emlékeimnek most nem láttam gyenge színésznek Ekberget, tökéletesen alakította az elkényeztetett amerikai filmsztár paródiáját. És a gyönyörű Anouk Aimée szépségét se volt most titokzatos. Viszont újra megérintett az a gyöngéd szeretet, ahogy Fellini a kurvákat, melegeket, transzvesztitákat, bohócokat ábrázolja. Meg Rómát.

Szenilis vagyok, de ez annyira fontos film volt, hogy az elmúlt évtizedekben többször láttam, és szinte minden jelenet "visszajött", ahogy néztem a (kicsit hosszú) filmet. És bosszúsan kellett felfedeznem, hogy cenzúrázott változatot látok.

A jelenet, amely minden korombelinek elsőként ugrik be, ha Anita Ekberg nevét hallja.

Nem hiszem, hogy egy mai 16 (vagy akár 36) éves megértené, mit jelentett Ekberg és mit jelentett ez a film, Az édes élet a generációmnak. Épp betöltöttem a 16-ot, így aztán beállhattam a Corvin mozi előtt kanyargó, irdatlan sorba, és megnézhettem... Szexszimbólum, a mondén Róma, egy varázsos világ. Ez volt az első Fellini-film, amit láttam, és elvarázsolt.

Évtizedekkel később újranézve már kifejezetten gyenge színésznőnek tűnt a titokzatosabb szépségű Anouk Aimée mellett, és persze már jobban oda tudtam figyelni a filmnek a létezés értelmét megkérdőjelező, egzisztencialista mondandójára,  de ez a jelenet mégis megőrizte a varázsát. Ahogy az azóta többször meglátogatott Róma is. Az édes élet-ből lehetett tudni a Via Venetóről - be is ültünk a Fellini-jelenetek képeivel dekorált La Dolce Vita kávéházba.

És még valami a fiatalabbak kedvéért: a film egyik epizódszereplője Paparazzo - innen származik a lesifotós nemzetközileg ismert elnevezése.

* Az édes élet-et ma (kedd) este 21.05-kor vetítik a Duna TV-n.

"[T]úl sokáig hagytam magam becsapni, saját magam által, túl sokáig nem értettem meg, hogy akármi történt a nagyapámmal és az apámmal, akármint is látták, élték át és élték túl ők maguk, egy adott ponton, ahol az anyanyelv már nem véd meg, amikor idegen nyelven kell valamit bevallani, kimondani, akkor azt kell majd mondanom, hogy ezek az emberek zsidók voltak. Angolul és németül ez azt jelentette, hogy olyan emberektől származom, akiket pusztán a születésük okán meg akartak ölni. S akkor én most miként, a beszélgetés melyik pontján álljak elő azzal, hogy én asszimiláns, nem zsidó zsidó vagyok? Aminthogy az vagyok. Az vagyok, vagy az voltam, mert ez a szöveg átír engem is, s mire a végére érek, nemcsak az apámra, de magamra sem ismerek rá többé. Az ártatlanság korának vége, és akiből csak szöveg maradt, az a nyelvtan foglya lett, az anyanyelve az otthona, amelyen megfogalmazták mindazt, ami boldogtalanná, otthontalanná tette."

Egy apakomplexus rávetítése a Kádár-korra, birkózás a kényszerzsidósággal, holokauszt- és holokauszttúlélés-interpretáció, kétségbeesett kísérlet egy generáció, az emlékezni vagy élni dilemmájának megértésére. (Még csak a felénél tartok.)