Ma (pünkösd hétfőn) avatja fel (áldja meg?) Orbán Viktor a budapesti Kossuth Lajos téren Tisza István újra felállított szobrát – mit szobrát! szoboregyüttes alkotta monumentjét. Az 1934-ben felállított eredetit a II. világháború alatt, Budapest ostromakor számos sérülés érte, majd 1945 tavaszán ismeretlen személyek ledöntötték az emlékmű főalakját képező Tisza-szobrot. Az emlékmű többi része azonban 1948-ig a helyén maradt. Ekkor a megmaradt elemeket három különböző helyen, önálló szoborként állították fel.

A Tisza-emlékmű eredeti helyén, Károlyi Mihály 1975-től 2012-ig állt szobra hűlt helyének közvetlen közelében emelkedik majd, és ez így helyes. Vagy Károlyi, vagy Tisza. (És: vagy Ady, vagy Tisza.) Engesztelhetetlen politikai ellenfelek voltak, és személyük, emlékük ma is világos politikai értékválasztást jelent. Messze vagyunk ugyanis (még? már?) a József Attila-i ábrándtól, miszerint „a harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés” (közös dolgainkról és azok rendezéséről nem is beszélve). Vagy-vagy.

Vezető hír a Napi.hu-n:

Orbán a népből, a néppel, a népért kormányoz

Komment:

A magyar gyerekek fele éhezik, tette közzé egy OECD-felmérésre hivatkozva a hvg.hu. S noha a cím kissé szenzációhajhász, a valóság így is elkeserítő: a gyerekes családok csaknem felével fordult már elő az elmúlt egy évben, hogy nem tudták a szükséges élelmiszert megvásárolni. A helyzet ráadásul 2007 óta rendkívüli mértékben romlott hazánkban.

Az OECD-felmérésről részletesen

És:

"A baloldal – a valódi baloldal, az antikapitalista baloldal – funkciója kritikai, az ellenállás, a szubverzió, a negativitás, az elutasítás, a leleplezés, a humor és az engedetlenség funkciója. Ez a baloldal nem beszélhet a kizsákmányoltak és az elnyomottak nevében, mert ehhöz nincs fölhatalmazása. Még a szolidaritáshoz való jogát is ki kell érdemelnie. Évszázados munkára kell fölkészülnünk. (Kiemelés: Rás)

És elszántan és halál nyugodtan hátat kell fordítanunk. Meg kell szabadulnunk a polgári demokráciát illető minden illúziónktól, akkor is, ha ez elég fájdalmas, és még némi időre lesz szükségünk, ameddig megszokjuk, hogy a kutya se véd meg bennünket. De nekünk védenünk kell azokat, akiknek a puszta létezésünkről se lehet fogalmuk.

Ezt a leckét – többek között – Orbán Viktor miniszterelnök úrnak köszönhetjük. Az ő köntörfalazás nélküli brutalitása sokat segít. Ő még nem tudja, hogy a magyar fasizmusnak nyitott utat (pl. a Dollfuss és Mussolini rendszerére emlékeztető korporációs elemekkel, mint a Nemzeti Pedagógus Kar és a „kötelező kamarai tagság”), amely még őt és körét is elsöpörheti. Mindegy. Vége. Szavazzon mindenki arra, akire akar. Nem számít. Ami számít, az a vakond föld alatti munkája.

Mesterházyt utáltam, mint a sz…t, évekkel ezelőtti hivatalosan személyes ismeretség alapján arrogáns, akarnok karrieristának tartom. Két irtó nagy választási pofon kellett hozzá, hogy pártjának – rémületbe esett – hangadói rájöjjenek és ki is merjék mondani politikai alkalmatlanságát. Ez azonban másod- vagy harmadrendű kérdés. Az MSZP-vel ugyanis nem M. A. a probléma, M. A. csak (gennyes) tünet. M. A. egy elődje, Gyurcsány Ferenc által szétvert pártban lett elnök (Lendvai Ildikó csak múló, érdektelen epizód volt), és akár tiszteletre méltónak is nevezhető, hogy egy eleve bukott helyzetben, a 2010-es választás előtt. (Nagyhangú bírálói, köztük a tegnap megint pártelnökségre bejelentkező Kovács László, most már a 2010-es vereséget is Mesterházy nyakába varrják.) Többször leírtam már: Gyurcsányt felelőtlen politikai kalandornak tartom, akiről 2004-ben egyértelműen kiderült, csak annyit tudott, hogy a hatalmat akarja, de hogy miért, minek az érdekében, hogy mit kezdjen vele, arról fogalma se volt. A DK megalakítása óta pedig a programja kimerül abban, hogy ő Orbán legelszántabb, leghangosabb ellenfele. (Ez a szerep persze magában foglalja, hogy egy sor kérdésben igaza legyen.) Az erős(zakos) Gyurcsányban és a gyenge Mesterházyban azonban közös, hogy semmit nem tudnak kezdeni az MSZP-vel, nem tudnak választ adni arra a kérdésre… arra a kérdésre, amit fel se tudnak tenni: mivégre van ez a párt? És hogy mi is ez az MSZP? – túl bizonyos egzisztenciális érdekszövetségen vagy közös múlton, meg közös kulturális hagyományon.

Elsőre politikai gumicsontnak tűnt a Népszabadság szerdai címlapos sztorija arról, hogy 2017 után, amikor lejár Áder köztársasági elnöki megbízatása, Orbán Viktor „elfogadhatja” a tisztségre való „felkérést”. Politológusok, alkotmányjogászok, publicisták szorgalmasan rágják is a csontot, komoly elemzések születnek a parlamentáris, illetve a prezidenciális vagy félprezidenciális rendszerek mibenlétéről, a gyenge, erős vagy közepesen erős/gyenge államfői szerepek különbségeiről – általában oda konkludálva, hogy majd Orbán eldönti. Ez utóbbival egyetértek – azzal a megszorítással, hogy már el is döntötte. De szó nincs gyenge vagy erős köztársasági elnökségről.

Részletek Tamás Gáspár Miklós  "Nem fáj, csak ha nevetek" című írásából

"Az ún. baloldali, balközép pártok hellyel-közzel, itt-ott azt motyogják, hogy Európa jó. Miért jó? Mert nem olyan, mint Orbán Viktor. Meg nagyon jómódú, laza, jófej kontinens vagy mi, s az olyan apróságok, hogy a liberális-demokratikus nyugati hatalmak éppen az olyan kelet-európaiakat akarják kiebrudalni a legdurvábban – a nagy, mainstream, mérsékelt nyugati néppártok legalpáribb, megveszekedett rasszista és xenofób üvöltözése közepett – , amilyenek mink magunk is vagyunk: nos, hát az ilyen csekélységek nem számítanak,"

Tegnap megnéztem a Katona József Színházban A nép ellensége című darabot. Hiába a kritikai és közönségsiker, Fekete Ernő, Kulka János, Bán János nagyszerű játéka, nem szerettem az előadást; túl direkt, túl didaktikus. Ibsen 130 éve írt színművét – ismereteim szerint – az irodalomtörténet kevéssé jelentős tézisdrámaként tartja nyilván. A tézisekből szőtt, de minden korra ráilleszthető, könnyen érthető (színpadi) politikai szituációk, a politikai sémákkal felvázolt figurák azonban csábítanak, ha valaki azt akarja elmondani, mennyire rohadt, mocskos világ a politika, és milyen könnyen manipulálhatók – akár csőcselékké – a tömegemberek. A darabnak Ibsen eredetileg A népgyűlölő címet adta, és Arthur Miller 1950-es átdolgozásában lett belőle, illetve az elbukó főhősből, Thomas Stockman fürdőorvosból „a nép ellensége”. Nálunk általában Miller változatában játsszák, most a Katona egy új fordításban és szünet nélküli 100 percre tömörítve játssza az eredetit. (Persze hogy így mennyire tekinthető „eredetinek”, az más kérdés, és ismerethiányból kifolyólag nem tudok állást foglalni, csak gyanítom, hogy a rövidítés hozzájárult a didaktikussághoz.)

Kényszer, mert végül is muszáj írni, ha blogger vagy. Ráadásul sok minden megírásra méltó volt az elmúlt egy-két hétben, csak éppen, úgy látszik, kioltották egymást – és a bennem szunnyadó grafománt. Szóval, lusta voltam, meg összetorlódtak a témák, amelyekbe most már csak bele-bele kapok. A vezérfonal a történelem.

Valószínűleg véletlen, de viccesen alakult, hogy az ELTE Bölcsészkarán épp a második világháború befejezésének évfordulóján, május 8–9-én tartottak tudományos konferenciát a száz éve kezdődött első világháborúról „A háború, amely megszüntet minden háborút” címmel. Bár bevezető előadásában Glatz Ferenc nem csupán a két világháborút kötötte össze – az, hogy a második egyenesen következett (következik) az elsőből, közhely, Keynes már 1919-ben megjósolta, és több történész vallja a „harmincéves háború” tézisét –, hanem egyenesen máig tartó százéves háborúról beszélt, amelynek oka és tétje a nemzetállam Szerbiától Németországon át Ukrajnáig.

„Nem szabad sírni”, mondja anyám. „Ezek parasztok, mi nem vagyunk azok. Ne hagyd, hogy hatalmuk legyen feletted. Hogy föléd kerekedjenek. Mi szabadok vagyunk. Elmész innen. Nem leszel soha a barátjuk. Semmi közöd hozzájuk. Ne játssz velük. Ne barátkozz velük. Ne kérj és ne adj semmit nekik. Tanulj az apád sorsából. A parasztok ott halnak meg, ahová születtek. Nem tudnak semmit igazságról és a szeretetről. Olyanok, mint a növények. Nem tudnak magukkal mit kezdeni. Ha túlélik a telet, tavasszal kihajtanak. Ősszel begubóznak. Télen alszanak. Szeretik a büdöset, mert ott meleg van. Inkább megfulladnak a füsttől, de nem nyitnak ajtót senkinek. Nem dobják ki a szalonnát, ha megavasodott. Akkor sem, ha megköpte a légy. Akkor se, ha már kikeltek belőle a kukacok. Előveszik a bicskájukat és katonákat vágnak belőle. Ez is hús, mondják. Bolondok lennének kidobni…”