Nekem ünnep május elseje. Az ünnepnek abban az értelmében, hogy alkalom elgondolkodni az élet fontos dolgain, a világon, végső soron magamon. Nem egy vidám dolog... Legyen hát most (is) József Attila:

József Attila: Alkalmi vers a szocializmus állásáról

Ignotusnak

1
Fák közt,
virág közt
ülök egy padon.
Kotyogok, mint elhagyott csolnak,
sok lágy levegő locsolgat -
a szabadság nagy csendjét hallgatom.
S valami furcsa módon
nyitott szemmel érzem,
hogy testként folytatódom
a külső világban -
nem a fűben, a fákban,
hanem az egészben.

Időnként jelzik egyes olvasóim, hogy nem tudják megnyitni a bejegyzésemet, mert vagy a saját gépük veszélyre figyelmezteti, vagy valamilyen agresszív reklám takarja el a bejegyzést. Én tök hülye vagyok a programokhoz, html-hez stb., de most az adminban megnéztem a bejegyzések HTML nézetét, és azt tapasztaltam, hogy minden bejegyzés után az általam írt szöveg után 3-20 sornyi egyéb kódolt betűhalmaz van. Elkezdtem kiirtani, de úgy látom, bővített formában újranőnek. Felmerült bennem, hogy a rendszergazda blog.hu tesz rá automatikusan valamit, de azt se tudom, hogy lehetne ezt kideríteni. Most persze ide kéne írnom, hogy mik azok a kódolt szövegek, amiket találok, de tartózkodom az esetleges vírusok továbbításától. (A gépemen egyébként természetesen van vírusvédelem, és tapasztalatom szerint megfelelően működik is.)

Azt kérem, hogy jelezzétek - vagy kommentben vagy a naposbudakukacgmailpontcom e-mailcímen -, ha ilyet tapasztaltok.

***

A fentiekkel kapcsolatban két tanács érkezett: a bejegyzés olvasását akadályozó, villódzó, nagy reklámot az oldal frissítésével vagy a "Szólj hozzá!" parancsra kattintva el lehet tüntetni.

...avagy József Attila se a régi.

Úgy kezdődött, hogy április 6-án, éjféltájban - kommentálandó a választási eredményeket, a helyzetet, feltettem a blogomra József Attila Hazám című versét. Mert vannak az ember életében biztos pontok, fogódzók.

Az éjjel hazafelé mentem,
éreztem, bársony nesz inog,
a szellőzködő, lágy melegben
tapsikolnak a jázminok,..

A MEK könyvtárból másoltam át, nem is olvastam el alaposan, minek, hiszen tudom: "Ezernyi fajta népbetegség..."; "a hozzáértő, dolgozó nép okos gyülekezetében"; "Multunk mind össze van torlódva,/ s mint szorongó kivándorlókra,/ ránk is úgy vár az új világ." stb., stb. 1937. 1937?

Másnap egy régi, figyelmes blogismerős, "Jeltelen" figyelmeztetett, hogy ő az iskolában úgy tanulta: "tapsikoltak a jázminok", ellenőrizte József Attila-kötetében is (Szépirodalmi, 1971), múlt idő. Megnéztem a saját két József Attilámat (1961-es és 1962-es Szépirodalmi kiadás), ott is múlt idő. Nyomban átjavítottam, elnézést kértem, és szidtam a MEK-et. Aztán - könyveire büszke, tudálékos filoszként - elővettem Szabolcsi Miklós monográfiáját (József Attila élete és kora): "tapsikolnak a jázminok", és nincs hozzá semmi megjegyzés. Ekkor felhívtam irodalomtörténész barátomat, aki előkapta a 2004-es kritikai kiadást: "tapsikolnak", és szövegváltozatként se fordul elő a múlt idő. Szerinte egyszer valaki elírta, és aztán kiadásról kiadásra úgy maradt a Szépirodalmi Kiadónál, a kritikai kiadás szerkesztője, Stoll Béla viszont az eredeti forrásokból dolgozott. A MEK pedig - Jeltelen velük beszélt - a kritikai kiadásból. A dolog azért nem hagyott nyugodni, és tegnap a könyvtárban (FSZEK) megnéztem a Szép Szó 1937. júniusi különszámaként megjelent Mi a magyar most? című kötet 1990-es hasonmás kiadását, ennek bevezető verse volt a Hazám: tapsikolnak. Jelzem: nyelvileg, logikailag így logikus.

Részletek Ripp Zoltán kétségbeeséséből írásából:

"Magyarország 2014 áprilisában a szolgaságot választotta. Lehetne szépíteni, de minek? Az alkotmányos harmadik köztársaságnak ezzel végérvényesen befellegzett. Eleddig erős érvekkel alátámasztva lehetett állítani, hogy az orbáni ellenforradalom illegitim módon számolta fel a liberális demokrácia jogállami rendszerét. A parlamenti választások eredménye nyomán a legitimációs érvelés erejét vesztette. Tragikusabb végkifejlete a választásoknak aligha lehetett volna…

Mármint az orosz nyelv és irodalom. Az apropó, hogy meghalt egyik első egyetemi orosztanárom, Tétényi Pálné, orosz irodalmi szöveggyűjtemények (jobbára társ-) szerzőjeként: Tétényi Mária. Az orosz népköltészetről és a régi orosz irodalomról adott elő – mint most az indexemben megnéztem, szemináriumot is tartott, és feltehetőleg valami csoda folytán négyest kaptam tőle. Tényleg csoda lehetett, mert túl azon, hogy baromira nem érdekelt se az orosz népköltészet, se a 12. századi Igor ének (emlékét ma leginkább Borogyin Igor herceg című operája őrzi), nagyjából egy szót se értettem abból, amit az akkor (1967) jó harmincas, alacsony, barna, energikus – egészében szimpatikus – tanárnő az első előadáson mondott. Ugyanis nem tudtam oroszul – de ezzel nem voltam egyedül a 120 fős évfolyamon. Hozzám hasonlóan sokan jelentkeztek kényszerből, kizárásos alapon orosz szakra. Szívem szerint magyar-történelem szakra mentem volna (akkoriban kétszakos képzés volt), de ez a párosítás éppen érettségim évében (1965) szűnt meg, mondván, hogy ez két önmagában is hatalmas szak, a kettőt nem lehet tisztességesen elvégezni. (Elég sokaknak sikerült korábban is, később is, de ez most nem érdekes.) Én hát történelem-könyvtáros szakra jelentkeztem, de ez a pótlehetőség annyira magától értetődő volt, hogy a 14 helyre 320-an pályáztunk. A felvételin a maximális 20-ból 19,5 pontot értem el, helyhiány miatt nem vettek fel. Hál’ istennek. A következő évben már ez a lehetőség sem volt, mert – nagyon helyesen – most már csak nyelvszakkal lehetett párosítani mind a történelmet, mind a magyart. Angol, német vagy francia szakra azok jelentkeztek – és különösen azokat vették fel – akik tényleg tudtak az adott nyelven. Oroszul, amit mindannyian nyolc éven át tanultunk, nagyon kevesen tudtak. Én például nem, mert nyelvet tanulni kell, én meg nem szerettem tanulni. Az általános felső tagozat és a gimnázium általában „jó” rendű bizonyítványait leginkább úgy sikerült elérnem, hogy igyekeztem megjegyezni, amit az órán mondtak. Tényleg nem nagyon vannak olyan emlékeim, hogy tankönyvvel a kezemben ülök. Így aztán bizonyos tudományágak, amelyeket tanulni kell – matematika, fizika, kémia – korán bezárultak előttem, tanáraikkal együtt utálatossá váltak számomra. (Szigorú kivételként ez alkalomból is megemelem a kalapom gimnáziumi fizikatanárunk, Lantossy tanár úr emléke előtt, aki fantasztikus jelenség volt, a többi között Adyval és latin idézetekkel igyekezett feldobni az óráit.)

„Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, amikor el akarja mesélni.”  (Azért élek, hogy elmeséljem az életemet)

„És aztán az egész év a tomboló szerelem éve volt. Az élet csak abból állt, hogy egymásra gondoltak, egymásról álmodtak, és várták a leveleket, ugyanolyan izgatottan, mint ahogyan válaszoltak rájuk. Beszélni többé egyszer sem volt alkalmuk egymással, sem azon az őrjöngő tavaszon, sem a következő évben. Sőt: attól kezdve, hogy először megpillantották egymást, mindaddig, amíg Florentino Ariza újra meg nem vallotta neki olthatatlan szerelmét, fél évszázaddal az első találkozás után, soha nem volt rá alkalmuk, hogy négyszemközt legyenek, és hogy beszéljenek a szerelmükről.” (Szerelem a kolera idején)

A tegnapi – a „vége”, a búcsú hangulatában és lendületével írt – bejegyzésem elveszett, nem szándékoztam pótolni, de Hegyi Zsolt kommentje (lásd az előző bejegyzésnél) most rákényszerít. Meg hát olyan nagyon nem is kell a külső kényszer; számomra fontos dologról van szó. Csak a magam nevében beszélek: játék volt. De játszani csak komolyan szabad.

Közbevetőleg a saját szerepemről: a vállalkozással kapcsolatos kétségeim, fenntartásaim kifejtése mellett magától értetődően igent mondtam, amikor (talán decemberben?) egykori rádiós kollégám, Fodor János felkért, hogy vegyek részt. Ugyancsak egykori rádiós feleségemmel együtt szombatra és vasárnapra két-kétórás válogatást készítettünk a Pacsirta Rádió heti műsoraiból, s emellett – egykori rádiós alapfoglalkozásom emlékeként is – szombat delenként úgynevezett szubjektív hírösszefoglalót mondtam. (A Pacsirtának nem volt kapacitása a folyamatos hírszolgáltatáshoz, Fodor – vagy tán más – ezért találta ki a hétköznap naponta kétszer jelentkező, személyektől, témától függően 5–15 perces szubjektív hírösszefoglalót; a klasszikus hírműfaj szabályait felrúgva akár hosszan fecseghettünk bármiről, amit kiemeltünk az eseményekből. Emellett naponta kétszer a Népszava online munkatársa szabályos híreket is mondott 2-3 percben.)

Bő két hónap után ma - előre tervezetten - befejeztük. "Jó mulatság, férfimunka volt."

Az elmúlt egy órában ennél hosszabb értékelést is írtam, de - talán a sors akaratából - amikor menteni akartam, a bejegyzés "elszállt". nem fogom újraírni. A Pacsirta Rádió honlapja és facebook-oldala tovább él, és a honlapon, a Hangtárban megtalálhatók az elhangzott műsorok.

...hogy én is okoskodjam, véleményt mondjak a választásról – múltról, jelenről, jövőről. Vannak néhányan, akik olvassák ezt a blogot, tudják, hogy mit gondoltam előtte – egy nappal, egy hónappal, egy évvel, négy évvel előtte –, nekik tartozom ezzel, még ha valójában fölösleges is, hiszen nálam avatottabbak már mindent (és mindennek az ellenkezőjét) elmondtak, vagy el fognak mondani.

Messziről kezdem. Pár hete meghalt Tony Benn (részletes életrajza angolul).

Politika iránt érdeklődő idősebbek emlékezhetnek a nevére: a 70-es évek végétől két évtizeden át a brit Munkáspárt balszárnyának volt a vezetője. Következetes, megalkuvást nem ismerő emblematikus alakja. Sokak szerint a realitást nem ismerő alakja. A Blair előtti, klasszikus, „szocialista” Munkáspárt utolsó képviselője. Ezért akartam a halálakor írni róla, de aztán egyszerűen nem volt rá időm, energiám. De amit akkor el akartam mondani, az most is nagyon aktuális, és az úgynevezett „baloldal” vasárnapi kudarca talán még fontosabbá teszi.

Hogy tudniillik mi szükség van egy szocialista – szociáldemokrata –, baloldali pártra? Mit jelent egyáltalán az, hogy baloldali?