József Attila: Hazám

1

Az éjjel hazafelé mentem,
éreztem, bársony nesz inog,
a szellőzködő, lágy melegben
tapsikolnak a jázminok,

nagy, álmos dzsungel volt a lelkem
s háltak az uccán. Rám csapott,
amiből eszméletem, nyelvem
származik s táplálkozni fog,

a közösség, amely e részeg
ölbecsaló anyatermészet
férfitársaként él, komor

munkahelyeken káromkodva,
vagy itt töpreng az éj nagy odva
mélyén: a nemzeti nyomor.

2

Ezernyi fajta népbetegség,
szapora csecsemőhalál,
árvaság, korai öregség,
elmebaj, egyke és sivár

bűn, öngyilkosság, lelki restség,
mely, hitetlen, csodára vár,
nem elegendő, hogy kitessék:
föl kéne szabadulni már!

S a hozzáértő, dolgozó
nép okos gyülekezetében
hányni-vetni meg száz bajunk.

Az erőszak bűvöletében
mit bánja sok törvényhozó,
hogy mint pusztul el szép fajunk!

- A barikádnak csak két oldala van - figyelmeztetett (hívott?) 1965-ben vagy '66-ban romantikusan maoista barátom, G. Valami olyasmit feleltem, hogy nem szeretem a barikádokat.

Ma láttam először választókörzetem 4K!-s képviselőjelöltjének a plakátját. A nevét nyomban el is felejtettem a rokonszenves arcú fiatalembernek. Ha most normális időket élnénk egy normális országban, akkor holnap valószínűleg rá és pártjára szavaznék (illetve a 4K!-ra mint pártra nem tudnék szavazni, mert nem sikerült országos listát állítaniuk). A mai választékból nekem ugyanis ők a legrokonszenvesebbek. És még abban is igazuk van, hogy "Semmiképp se szavazz a kisebbik rosszra! A kisebbik rosszra való szavazás juttatta oda az országot, ahol most tart." Ám de nem élünk normális időket, úgyhogy holnap a 17-es kockát fogom beikszelni, a "kormányváltó" összefogás pártjaira fogok szavazni. Ettől még az se tántorít el, hogy a kocka mellett az öt pártlogó közül az MSZP-é dominál, akkora, mint a többi négy együttvéve, és az se, hogy Mesterházyt személyesen is rühellem. Négy éve - életemben először - távol maradtam, ezzel szavaztam a rendszer ellen (lásd erről ezt, az akkor vitát kiváltó bejegyzést).

Én most valami ellen fogok szavazni, hogy aztán majd, négy év múlva (vagy hamarabb) legyen esélyem, lehetőségem a szívem szerint szavazni (vagy nem szavazni). Ez az, amit várhatok, remélhetek tőlük - jelenleg csak tőlük várhatom -, meg talán egy elviselhetőbb légkörű országot. Persze nem vagyok naiv, nem hiszek a csodában (már mint hogy a "baloldali" koalíció győz), csak éppen megteszem a magamét a csodáért, hátha éppen ez az egy szavazat kell ahhoz, hogy megszabaduljunk "egy szörnyállam iszonyatától" (József  Attila). Rajtam ne múljék!

"Ami embertelen, az istentelen. Ezt egy ortodox keresztény humanista gondolkodó, Nyikolaj Bergyajev írta, és fején találta a szöget. Tökmindegy, hogy egy kormányzat, saját legitimitását erősítendő, hogyan piszkolja össze magával a kereszténységet, a trón és az oltár szövetsége iránti nosztalgiától vezérelve milyen előzékeny az általa bevettnek tekintett keresztény egyházakkal, ha a szegényekkel embertelenül bánik, a saját fejével lelkiismeretesen gondolkodó keresztény aligha formálhat róla más ítéletet...

Ez nem beton, ez kérem, tömörített murva
még nem terror, de azért kicsikét már durva
ez ám menet! látod, hát nem látszik a vége
és habár hörög, de a neve mégis "béke"
és nem harap, inkább csak savazik a bácsi
világos: ő ilyen nekünk-kell-mohácsi
ez nem mutyi, ez itt egy Nemzeti Dohánybolt
ez a Kossuth tér, messziről nem látszik, hogy gányolt
csak no para! persze hogy felfordul, de lassan
mozog még, de közben oszlani kezd halkan
nem alva jár, ez egy halva született rendszer
de mérgező, mint egy elszabadult vegyszer
csak szivárog, mint egy pszichésen meghasadt reaktor
kissé már szagos a decens hullaszagtól.

Képes és képtelen részletek: itt

Vannak ilyen szép órák is az ember - még egy hozzám hasonlóan heveny közéleti érdeklődéssel megvert (baloldali) ember életében is. Kinn tavaszi napsütés (majd mindjárt sétálok is egy kicsit), ülök a fotelben, a rádióból a zeneirodalom egyik csodája, Bach Goldberg-változatai szólnak Jeremy Denk (sose hallottam róla) gyönyörű előadásában, én meg komplettírozom a múlt heti Élet és Irodalom kiolvasását. Háy János gyönyörű kiselbeszélése. Nádasdy Ádám tárca-önvallomása a homoszexualitás, a hit és a katolikus egyház háromszögéről. (A délszláv polgárháború kezdetekor felvett nevével állást foglaló) Szerbhorvát György írása arról, hogyan sajátítják ki az Új Symposion egykori radikálisan baloldali, avantgárd szerkesztőjének, az 1990-ben 36 évesen elhunyt Sziveri Jánosnak az emlékét olyanok, akikhez soha semmi köze nem volt - nem lehetett.

Kétnapos tudományos konferenciát rendezett az ELTE BTK Ruszisztikai Központja és a Kelet-Európa Története Tanszék „Az antiszemitizmus történelmi formái és a holokauszt Oroszország és a Szovjetunió területein” címmel. Nagyon érdekes volt. Húsz előadás hangzott el (és a végén volt egy filmvetítés is, de azon már nem maradtam ott, pedig érdekes lehetett A holokauszt egy tapétaragasztó? című orosz dokumentumfilm arról, hogy mit tudnak, hogyan vélekednek az orosz fiatalok a zsidók kiirtásáról).

A második nap, a tizenötödik előadás után hirtelen fölmerült, hogy talán az egész tanácskozást azzal kellett volna kezdeni, hogy megpróbáljuk definiálni, mit is értünk antiszemitizmuson, mi a különbség a zsidókkal szembeni fenntartások, előítélet, a zsidógyűlölet, valamint a zsidókkal szembeni korlátozó intézkedések és a zsidóüldözés között; hogyan függ össze a vallási antijudaizmus a politikai, faji antiszemitizmussal. A vitára Az orosz értelmiség és az antiszemitizmus a 19-20. század fordulóján című előadás adott alkalmat. Az előadó ugyanis a többi között kitért arra, hogy a hallatlan erkölcsi tekintéllyel rendelkező Tolsztoj nem volt hajlandó nyilvánosan tiltakozni a pogromok ellen, illetve hogy Csehov a naplójában valami olyan megjegyzést tett, hogy (emlékezetből írom) persze, egyenjogúsítani kell a zsidrákot, de sose szabad megfeledkezni róla, hogy zsidrák. Hangsúlyozni kell: se Tolsztoj, se Csehov soha nyilvánosan egyetlen antiszemita kijelentést nem tett. De voltak sokan, kimagasló orosz értelmiségiek – Dosztojevszkijtől Bulgakovig –, akik tettek: írtak, mondtak. Mi az értelmiségi felelőssége a kimondott (leírt) vagy ki nem mondott szóért? Hogy ítéljük meg azt, aki antiszemita kijelentéssel alakítja a közvéleményt, majd ugyanő fellép a pogromok ellen? Egy későbbi előadásban hangzott el példa arra vonatkozólag, hogy a nácik által megszállt Lengyelországban korábban vehemens – verbális – antiszemitizmusáról ismert személy (a nevét sajnos, nem értettem) zsidókat mentett. Minden elkezdődik valahol, valamivel, akár egy naplóbejegyzéssel – figyelmeztetett egy hozzászóló, mire a másik arra a régi vitára emlékeztetett, hogy vajon felelős-e Nietzsche Hitlerért. Órákkal később hasonló vita robbant ki a kelet-európai katolikus egyházaknak a holokausztért viselt – máig fel nem dolgozott – felelősségét boncolgató előadás kapcsán, természetesen ennek magyar vonatkozásáról.

"Orbán Viktor másoktól eltérően ott szorított, ahol az a legsúlyosabb károkat okozta, és ott volt bőkezű, ahol arra semmi szükség nem volt. Ezért is folytatódott az ország szétszakadása."

"2011-től úgy 500 milliárdot adományozott a kormány a felső 10-20 százaléknak, és ennyivel terhelte meg az ország szegényebb felét, különösen a legvédtelenebbeket. Még Kelet-Európában is mi vagyunk szinte az egyetlenek, ahol a válság mélypontján csökkentették a munkanélküli-segélyt (9-ről 3 hónapra), ahol a közmunkásbérrel a minimumbér alá mentek, ahol a családi segélyt teljesen megszüntették, és az egyéni segélyeket a létminimum fele alá csökkentették, és ahol a legkisebb keresetűek, a közmunkások is, a legelső fillértől keresetük 35 százalékát adóban és járulékban az államnak adományozzák... 2010 és 2013 között a reálbér valamit nőtt, azonban az egy főre jutó reáljövedelem, az általános vásárlóerő 3,5 százalékkal csökkent. A csökkenés a legszegényebb kétmilliónál a legnagyobb, 10 százalék körüli. Az alsó egymilliónak 2010-ben 25 ezer forint jövedelme volt, most vásárlóértéken számolva 22 ezer. Ha valamivel kevesebbet is, minden középosztályi csoport vesztett. Csak a leggazdagabb egymilliónak sikerült a korábbinál többet kivennie az összjövedelemből."

Interjú Ferge Zsuzsa és Bass László szociológussal.

Tegnap séta közben fedeztem fel ezt az emléktáblát a Szemere utcában. Illetve azt fedeztem fel, hogy még mindig ott van. Örültem. És rögtön eszembe jutott, hogy hiszen ma lesz (van) a Tanácsköztársaság évfordulója.

(Az épületben ma egyébként a Nemzetgazdasági Minisztérium lakik.)

„Ha az elmúlt négy év mérlegét a társadalmi haladás oldaláról nézzük, akkor ez a korszak nyilvánvalóan megállást vagy éppen visszafordulást hozott, olyan életforma-modellekhez való visszatérést, amelyek nemzetileg bezárkózók és amelyeket a hivatalban lévő kormányzat azzal próbál a társadalomra rátukmálni, hogy ezek az ő igazi, jól kipróbált hagyományai. S ennek szellemében kellene felépülnie annak a valaminek, amit Orbán Viktor tipikus orwelli szóhasználattal „a nemzeti egyetértés rendszerének” nevezett el, miközben ezt a rendszert kezdettől fogva az jellemezte, hogy tervszerűen kiszorították belőle mindazokat, akik az e néven meghirdetett elvekkel és módszerekkel nem értettek egyet.”

„A társadalmi igazságosság oldaláról nézve a négyéves „országlás” mérlege különösen negatív. A jóléti társadalmakra Európában (de másutt is) jellemző szociális redisztribúciót Magyarországon számos vonatkozásban egyfajta ellen-redisztribúció váltotta fel (pl. az egykulcsos adó), aminek következtében tovább romlott a lakosság erős egyharmadát képező legszegényebbek helyzete. Ennek csak egy kis részét jelentik a cigányok, nagyobb része a hátrányos helyzetű agrártérségek népességéből kerül ki.”

„(A) magyar társadalom mentális állapotáról. Az Orbán-rendszer egyik legláthatóbb hatása a köz dolgai iránti érdektelenség fokozódása, annak a politikai cinizmusnak a fölerősödése, amelyre a közmagyar amúgy is hajlamos. A demoralizálódás alól csak a rendszer legeltökéltebb hívei képeznek kivételt (s szerintem még ez is kérdéses).”

(A párizsi) Kende Péter írásának teljes szövege: itt.

Folynak a március 15-ei ünnepségek – nem annyira az 1848-as forradalomra való emlékezés jegyében – ugyan, kit érdekel egy több mint másfél évszázados esemény, amikor már arra se emlékezünk, hogy mi történt 25 éve. Szóval mindaz, amit ma látunk, hallunk sokkal inkább a választási kampány része. Amúgy 1848 meg 1989-90 is a nemzeti egységről szólt – legalábbis egy hamis, vagy legyünk finomak: a megszépítő legenda szerint. Ma legalább nem hazudtak: az állami ünnepségek kezdetét jelentő Kossuth téri ceremónián, s aztán a Múzeum-kertben kizárólag a kormányzat képviselői voltak jelen – ellenzéki politikust, más parlamenti párt képviselőit nem sikerült fölfedeznem a tévéközvetítésben.